Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2010. január 31. 18:31 - Valmont

Salinger halott

Először csak egy üres, fekete oldalt akartam ide berakni. Aztán úgy gondoltam, ez túl teátrális - és könnyed - lenne. 

Azon túl, hogy a fenti cím szépen rímel a Dillinger halottra, sok mindent nem lehet mindehhez hozzátenni. Ez már csak így megy, míg itt leszünk, mi, élők. Ugyanakkor mégiscsak rémes e hír. Persze, a szövegei tovább dolgoznak és működnek, és ez így van jól.

Azt gondoltam, saját mementóként közzéteszem az alábbit...melyben valamennyire próbáltam utánozni aa Franny és Zooey sajátos telefonbeszélgetős, leírós stílusát, de itt nem ez volt a lényeg. Csak írni akartam valamit arról, hogy az írás túlmutat, túlhalad mindenen. Mert én így gondolom.

  

A novella

 

Mikor azon a bizonyos napon Kata hazaért, László a dolgozószobában molyolt valamivel a laptopján. A nő beköszönt neki, a konyhában ment, lerakta bevásárlószatyrait, majd a pultnak dőlve csak bámult kifelé a szemközti ablakon, nézte a sűrű hóesésbe burkolódzó lakótelepet. Kis idő után tétován felnyúlt, és bekapcsolta a mikró feletti apró tévét. Valami riportműsor ment.

– Igen, ez így van, Vood örökösei tagadják, hogy bármi közük lenne az eseményekhez. Azt állítják, ők csak eleget tettek a végrendeletben foglaltaknak, mikor nyilvánosságra hozták a honlap létezését – mondta a mikrofonjába egy csillogó szemű lány, háta mögött a Time Square-rel.

 A budapesti stúdióban ülő nő aggodalmas arccal bólintott, majd megkérdezte tőle: – És hogyan reagál a közvélemény az írással kapcsolatos rémhírekre? Igaz az, hogy mindentől függetlenül egyre többen olvassák el a novellát?

Kata elszakadt a képernyőtől, és kipakolta az almát és a répát a szatyorból.

– Erről nincsenek hivatalos adatok – mondta a riporternő a feje felett. – Egyes bűnügyi elemzők azonban egyértelmű összefüggést látnak a hirtelen megnövekedett erőszakos cselekmények és a honlap utóbbi napokban mért látogatottsági adatai közt. New York polgármestere például szerdán fizetett hirdetést tett közzé arról, hogy a novellát mindenki csak saját felelősségére, és családtagjai, ismerősei jelenlétében olvassa el.

– Értem, és köszönjük Eszter – nyugtázta a budapesti kollégája. – A téma kapcsán vendégünk Bertalan Imre irodalomtörténész, akit először Vood munkásságáról kérdeznék.

Kata kiszedte a kenyeret és a húst is a zörgő szatyrokból, majd egy tálba vizet engedett. Felvágta a hús fóliaborítását, aztán a síkos tömböt a tálba csúsztatta. Pár pillanatig gondolkodott, majd kinyitotta a kamraként szolgáló kis oldalszekrényt, és egy zsákból kiszámolt nyolc szem krumplit a pultra.

– …és harminchat éves korában jelent meg első kötete, még 1965–ben – magyarázta közben Bertalan a tévében.

A halott király – kotyogott közbe a műsorvezető.

– Igen. A halott király. Első és egyben fő műve, legalábbis eddig – nyugtázta az irodalomtörténész.

Kata cigarettát vett elő a széken heverő retiküljéből, közben megnézte mobiltelefonjának képernyőjét, majd a keskeny ablakhoz lépett. Csak résnyire nyitotta, de így is azonnal beszállt hat vagy hét hópihe a helyiségbe. Rágyújtott, kifújta a füstöt a nyíláson, és visszafordult a tévé felé.

– A halott király után hosszan készülődött második és harmadaik regényével, de azok egyértelműen alatta maradtak a nagyszerű nyitódarab színvonalának – mondta a tudós komoran. – A hetvenes évek végére úgy tűnt, Vood kiírta magát, a szakma szemében egykötetes szerzővé vált. Állítólag nagyon bántotta őt a negatív kritika, ezért is vonult el a világtól.

– Számos érdekes történet szól sértődöttségéről – vetette közbe a műsorvezető.

– Igen. Ám hallgatása és visszavonulása csak még izgalmasabbá tette alakját, ezért időről időre megkeresték, ám ő radikálisan elzárkózott minden interjú elől. Egy ízben egy riporternek például…

Hirtelen megrezgett a nő asztalon hagyott mobilja. Kata gyorsan odalépett és ellenőrizte, ki hívja. A név láttán elsápadt, és egy pillanatra mozdulatlanná merevedett, majd bizonytalanul mégis fogadta a hívást.

– Mondtam, hogy itthon ne hívj – suttogta a készüléknek.

Az ajtó felé lesve visszahúzódott az ablakhoz, és idegesen beleszívott cigarettába. A füstöt bent tartotta, úgy hallgatta a hangszóróból előtörő választ. Ekkor szigorú arcán lassan eluralkodott valami álmodozó öröm.

– Nekem is – mondta most még halkabban. – De még nem lehet.

– Térjünk vissza beszélgetésünk fő tárgyára – mondta a riporternő. – Arra, ami az elmúlt napokban felzaklatta az angolszász nyelvet beszélő világot. Pár héttel Vood halála után az örökösök nyilvánosságra hozták az író utolsó munkáját, pontosabban az annak tekintett novellát tartalmazó honlap elérhetőségét.

Kata lassan, vontatottan válaszolt a hívónak:

– Nem tudom. A megfelelő pillanatot várom. Talán ma vacsora közben vagy utána – mondta a telefonba. Arca a választól elvörösödött. – Nem, nem fogok vele lefeküdni. Hogy képzeld? Én nem így szoktam szakítani. Nem hiszem, hogy így kellene elbúcsúznunk…

– Igazából senki nem tudja pontosan, milyen tartalmú szöveg van a honlapon – mondta Bertalan. – Vood úgy készítette el, hogy minden egyes olvasó csak egy nagyon személyes regisztráció után juthat hozzá az íráshoz. A program kéri például a percre pontos születési dátumot, mindkét szülő nevét, de még a kedvenc könyv címét is. És a tapasztalatok szerint az így kapott regisztráló kód egyben újragenerálja az eredeti alapszöveget is.

– Vagyis minden egyes olvasó más és más novellát olvas – ráncolta homlokát a műsorvezetőnő.

– Úgy is mondhatjuk. Vagy inkább: ugyanazt, de más tartalommal.

– Most le kell tennem – kérte Kata. – Vacsorát akarok csinálni. Az utolsó vacsorát – elmosolyodott, halk puszit csókolt a kagylóra. – Én is.

Kipöckölte a cigarettát az ablakon a hószirmok közé, majd visszament táskájához. Belehelyezte a telefont, aztán elgondolkodott. A jobb kezén fénylő gyűrűjét nézte. Hirtelen egy tépő mozdulattal lehúzta, majd az evőeszközös fiók sarkába pottyantotta. Kivett egy fénylő kést, a felső polcról pedig vastag vágódeszkát rakott a pultra. A vízből kiemelte a húst, és a deszkára helyezte.

– Ez önmagába is nagy teljesítmény – magyarázta Bertalan izgatottan. – Hogy egy variálódó szöveg az ezredik, százezredik változatban is értelmes olvasatot ad. Ám a Vood-csoda nem ebben rejlik.

– Vood–csoda? – játszotta a tájékozatlant beszélgetőpartnere.

– Azt hiszem, nyugodtan nevezhetjük így – bólintott a tudós. – Vood ugyanis olyasmit hagyott hátra, ami túlmutat az irodalmon. Én úgy vélem, ez nem annyira ajándék, inkább egyfajta bosszú. A síron túli bizonyítása annak, hogy mekkora író, mekkora el nem ismert író volt ő.

– Miért, mi oly különös ebbe a novellában? – nézett papírjaira, majd a tudóson kívüli térbe a műsorvezetőnő.

– Az, hogy leírja az életünket.

Kata apró, csillogó kis darabokra szabdalta a csirkemellet.  A kupacnak kerített egy tányért, a bőr- és índarabokat pedig a mosogató alatti szemeteskosárba söpörte a kés élével. A zöldségtárolóból fokhagymafejet vett elő, egy törlőkendőbe csavarta, majd erősen a pulthoz csapta. Pár pillanatig a dolgozószoba felé lesve fülelt, de nem történt semmi. Kibontotta hát a kendőt, és a szétesett gerezdeket a deszkára dobálta belőle. Ezután elővett egy kisebb kést, és élével nekilátott megtisztogatni őket.

–…nem vélhetjük ezt a fajta megközelítést egyfajta reklámnak? – kérdezte most a műsorvezetőnő óvatosan. – Úgy értem, tudományos fantasztikumnak tűnik az, amiről a híradások beszámolnak. Számomra legalábbis hihetetlen, hogy egy novella…

– Valóság – vágott közbe szigorúan Bertalan. A másikba benne akadt a szó, majd segélykérően ismét kifelé nézett, a stáb irányába.

Most, a hirtelen beállt csönd feszültségét érzékelve Kata felpillantott a tévére. A kamera az irodalomtörténész elszomorodó, sápad arcát mutatta. – Tegnap este én is regisztráltam, és elolvastam a novellát. Anyanyelvi szinten beszélem az angolt, így kijelenthetem, minden, amit hallottunk a dologról – igaz.

Beszélgetőtársának ennyi idő kellett, hogy összeszedje magát. – Megkérdezhetem, pontosan mit olvasott?

A férfi kifújta a bent tartott levegőt, majd előrehajolt, kézbe vett egy pohár vizet. Pár másodpercig bámulta, aztán gyorsan inni kezdte, mohón, mint aki hetek óta nem ivott.

Kata letette a kést, hátralépett, tapogatózva kihúzott egy széket, és szemét a képernyőről le nem véve lehuppant rá. Amikor a tudós végzett, megtörölte száját, és az üres poharat visszatette a helyére.

– Ott volt benne az egész életem – mondta.

– Ezt hogy értsük? – faggatta őt a műsorvezetőnő valódi kíváncsisággal. Bertalan hisztérikusan elnevette magát, és széttárta karját, mint aki keblére vonná a világot.

– Az egész, minden, a születésemtől, minden. Persze csak nagy vonalakban összefoglalva, de ráismertem, emlékeztem minden lényeges pontjára.

– Hogyan lehetséges ez, ha ugyan lehetséges? – kételkedett a másik.

Bertalan eltűnődött, aztán megvonta a vállát. – Nem tudom. Vood az örökösök állítása szerint harminc évig dolgozott a novellán. Nagyszerű író volt, ez tény, de még így is hihetetlen, hogy létre tudta hozni ezt a hipertextust.

– Hipernexus? – kérdezett vissza a nő.

– Nem. Textus. Eredetileg a posztmodern irodalomtudomány más összefüggésben használta ezt a kifejezést, de most az amerikai recepció a voodi novellára alkalmazza. Én mesternovellának vagy univerzális leírásnak hívnám magyarul.

A riporternő értetlen arcába pillantva mély levegőt vett majd így folytatta: – Nézze, ez valójában egy ősi dolog. A Bibliától jelen van az emberiség történetében, és legutóbb az einsteini szuperképlet, a világmindenség összes törvényét összefoglaló egyetlen egyenlet ötletében manifesztálódott. Szóval mindig is kerestünk egy olyan formát, ami képes kifejezni mindent. Ami képes egyetlen alakzatban vallani a minket körülvevő dolgokról, vagy descartesi értelemben véve: önmagunkról, a saját életünkről. És Vood valahogy megcsinálta ezt. Generált egy szöveget, amely képes alkalmazkodni a befogadóhoz úgy, hogy tükrözi annak életútját. Gyakorlatilag egy–egy életrajzot, rövidített élettörténet olvashatunk azon az átkozott honlapon – a különös csak az, hogy ez az életrajz rólunk szól…

Az utolsó szóhoz már kifulladva, vörös arccal ért, majd hirtelen felköhögött, zsebkendőt vett elő, és a mögé rejtőzött ingerével.  A műsorvezetőnő csöndben várt kérdésével, míg befejezi.

– Ezek alapján ön is úgy véli, hogy a novellát olvasók azért lesznek öngyilkosok, illetve azért követnek el erőszakos cselekményeket, mert szembesülnek a múltjukkal? – kérdezte aztán szelíden. Bertalan kezével nemet intett. – Nem csak a múltjukkal – nyögte rekedten. – Az egész életükkel. Ez a lényeg. Végig, mindent megtudnak.

– Mindent? – a riporternő olyan halkan kérdezett vissza, hogy szinte csak a szájáról lehetett leolvasni a szót.

– Igen – bólintott Bertalan. – Mindent.

– Azt is, hogy hogyan fognak….

A tudós dühösen közbevágott: – Azt is – arcán kesernyés mosoly terül el. – Mióta elolvastam, nem dohányzom. Bár szerintem, tekintve a dolog emberen túlmutató hatalmát, ez már édesmindegy.

– Köszönjük a beszélgetést – tért magához rövid hallgatás után a riporternő. Nehezen, de sikerült egy szokásos mosolyt varázsolnia arcára. – A következő témánk…

Kata felállt, a tévéhez lépett, és lehalkította. Aztán elővett egy serpenyőt, a tűzhelyre állította, és meggyújtotta alatta a tüzet. Várt egy kicsit, majd olajat öntött bele. Míg felforrósodott, a fiókból fokhagymaprést vett elő. A két pofa közé egyszerre három-négy gerezdet is befogott, hogy gyorsabban végezzen. Amikor kész lett, a húst a forró olajba kotorta. Egy széles fakanállal eloszlatta, és felette állva bámulta, hogy pirul. Fél perc után átforgatta a darabokat, majd közéjük szórta a tört hagymát. Azonnal erős szag lepte el a kicsiny helyiséget, ezért kinyitotta az ablakot. Ahogy megfordult, észrevette a folyosón a bőröndöt.

Döbbenten állt pár pillanatig, aztán erőt vett magán, a küszöbig sétált, de onnan nem mert tovább menni. Hallotta, hogy valaki a hálószobában pakol. Szekrényajtó csapódott, ezt követően a fehérneműs fiók surrant sínjén.

– Laci? – kérdezte Kata nem túl hangosan. Jobbról a hús sercegése csak még inkább elnyomta szavát. A nő ekkor elszánt magát, takarékra vette a lángot, és kilépett a konyhából. Akaratlanul is balra nézett, a nyitott ajtajú, elárvult dolgozószobába.

Pont rálátott a lapotop hófehér képernyőjére. Apró hangyák, szavak sorakoztak rajta, egy szöveg elemei.

Beljebb ment, és most már látta azt is, angolul írták.

Kata leült a székre, mely még meleg volt a másik fenekétől. Óvatosan a laptop billentyűzetéhez nyúlt, és feljebb görgette az oldalakat, egészen az elejéig.

Bizonyára sejthette, mit fog látni, de azért jobb, gyűrűtlen kezét szája elé kapta, mikor elolvasta a szerzőt és a címet.

Maga a szöveg így kezdődött: „László born in 1974.”

vége

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr931717592

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror