Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2009. december 30. 08:05 - Valmont

Spanyol zombik

Először egy sejtelmes, filozofikus novellát akartam e hétre felrakni, de aztán úgy éreztem, hogy év végéhez, ennek az évnek a végéhez jobban illik egy hardcore zombitámadás. Amit talán szebben meg lehetett volna benne csinálni, az a fény, az elemlámpa sugarának a szerepe. Jobbára ugyanis ez és a főszereplő különös képesség irányítja a sztorit. A spanyol miliő pedig utalás és tisztelgés a zseniális Rec és a várva várt Rec 2. filmek előtt.

És egy rövid summa: a lentivel együtt 43 novellát, írást raktam fel eddig az elmúlt egy évben. Egy életműnyi anyag, noha minőségi okokból nem mindegyik lehetne kanonizát része. Mégis, jobb, hogy itt vannak, mert így legalább heti 50-60 olvasó ránézett. Egy alkalamommal, 12 órára kikerültem az Index főoldalára is, akkor 1500-an kattintottak A mizseri hűtlenek című írásra. A legtöbb komment ekkor született. Mivel alapvetően ez a blog az írásokról szól, illetve a kommentelők többsége ex catedra kijelentéssekkel, és nem kérdéssel, vitát kezdeményező felvetéssel élt - nem reagáltam egyre sem. A dicséretek persze jól estek, a kritikák egy részét elfogadtam, egy részét nem értem. Az utóbbi hónapokban hárman kerestek meg ilyen-olyan ajánlatokkal, ötletekkel, a legígéretesebbnek két filmes csoport kérése tűnik. Kiadói ajánlatot eddig nem kaptam.

 

 

Incidens a sötét erdőben

 

 

– A csaj hűséges – mondtam a katonának, elengedve a kezét. Persze, hazudtam. Láttam egy magas, szőke német egyetemistát, aki hátradönti a fiú barátnőjét az altafillai vár mellvédjén. Talán két hete eshetett meg az in flagranti, míg Raul a körletben súrolta a vécét.

– Ne pazarolja a képességét – szólt hátra a Doktor. Ő is egyenruhát viselt, ahogy a dzsipben ülők mindegyike – rajtam kívül. – Hamarosan odaérünk, tartogassa akkorra.

– Ez nem olyan dolog, amit el lehetne használni – nyugtattam meg.

– A jövőt is látja, uram? – nézett rám a visszapillantó tükörben a sofőr, akit Sebastiannak hívtak.

– Nem – csóváltam a fejem, és elővettem egy vékony, Chile márkájú szivarkát. – Csak egy adott személyhez kapcsolódó múltat, és azt is csak a megfelelő tárgy megérintésével.

– Sokszor hívja önt a rendőrség? – kérdezte Raul, miközben készségesen tüzet adott. Résnyire lehúztam a dzsip hátsó ablakát, és kiengedtem rajta egy szájnyi füstöt.

– El sem hinné – hunyorítottam rá. – Emlékszik a múlt karácsonyi darálós gyilkosra? – A katona bólintott. A holdfényben alig látszott fiatal, fáradt arca, de tudtam, hogy keveredik rajta a félelem és a csodálat. – Na, én vezettem nyomra őket.

– Ugye tudja – fordult ismét hátra Doktor idegesen –, hogy a mai estéről soha, senkinek nem beszélhet? A Bázison majd alá kell írnia egy...

– Jól van, jól van – nyugtattam feltartva elé szivaros kezem.  – A diszkréció az egyik...

A sofőr hirtelen, csikorogva fékezett. Mind előrelódultunk, és én közben fél szemmel már láttam a deres erdei út közepén álló másik autót. Három méterre a lökhárítójától ért véget utunk.

– Sebastian, miért nem figyel jobban?! – szitkozódott a Doktor a homlokát masszírozva.

– Nem volt kivilágítva, uram – jegyezte meg élesen a sofőr. Erre mind az autóra meredtünk.

Egyszerű, nagy családi kombi volt. A tetejére mindenféle dolgot kötöztek. Úgy tűnt, kirándulóké, kik egy hétvégét töltöttek a közeli forró vizes barlangmedencéknél.

– Szálljunk ki, nézzük meg – morogta a Doktor.

Mielőtt bárki mozdulhatott volna, Sebastian felkapcsolta a dzsip tetejére szerelt fényszórót.

Hirtelen minden magyarázatot nyert, mert a ragyogó sugárkévében azonnal szemünkbe tűnt a kocsi sérülése, és az úton szétszóródott holmik csóvája is.

A motorháztetőn jó nagy felületen egy benyomódás sötétlett, mintha őzgida csapódott volna neki a kocsinak. Oldalt, és az autó mögött apró, már deresen csillogó tárgyak hevertek a betonon, valószínűleg a tetőrakományból szóródtak szét mindenfelé az ütközés hatására.

– Raul! – intett a Doktor a mellőlem kikászálódó katonának. – A kocsihoz.

A fiatalember kibiztosította eddig ölében melengetett géppisztolyát, majd az autóhoz oldalazott. Belesett a sofőr felőli oldalon, aztán kinyitotta az ajtót.

– Tiszta – fordult felénk. Aztán a kocsi elejéhez került, és a horpadásra bökött a géppisztoly csövével: – Nem hiszem, hogy állat volt, uram – szólt fojtott hangon.

– Mire ez a nagy óvatosság? – néztem én is a Doktorra. Kerek kis szemüvegének lencséi csillogtak a hold fényében, ahogy rám emelte tekintetét. – Nem azt mondta, hogy egy kísérleti szérummal fertőzött elítéltet kell megkeresnem?

Valahogy túl hangosnak tűntek szavaim a mélysötét erdő közepén. Úgy saccoltam, a katonai bázis, ahova igyekeztünk, még jó negyedórányira lehet, fenn, a hegy lábánál. Azok hárman akaratlanul is összébb húzódtak. Eldobva a szivart, a kocsi orrához mentem.

–De, ezt mondtam – nyugtázta mögöttem a Doktor. – Csak azt nem akartam részletezni, míg alá nem írja a titoktartási nyilatkozatot, hogy miféle szérumot adtunk be neki...

Mielőtt a horpadásra tettem kezem, megfordultam, hogy lássam az arcát:– Mifélét?

Megcsóválta fejét, majd a motorháztetőre bökött:  – Mondja meg maga. Bizonyítson, hogy megéri az árát.

– Ez nem így megy. Csak azt látom, amit ő érzett vagy tudott. Ha nem ismerte a kísérlet részleteit…– abbahagytam, mert magyarázkodásnak tűnt.

Mindig ez volt. Előbb a hitetlenkedés, aztán a hű meg a há, végül valami undorral vegyes tisztelet – ez az, ami kijár a magamfajta csodabogárnak. Mélyet sóhajtottam, majd a megnyomorodott fémhez nyúltam.

Valaki rohan az éjben. Félmeztelenül, mezítláb, szürke, durva nadrágban. Nadrágján szám: 999. Arcán rémület, fájdalom és emészthetetlen vágy – a hús után. Átfut mezőn, erdőn, árkon-bokron, míg ide nem ér, a fényszórók csapdájába. Csikorgás, ütés és fájdalom. A bokrok karmoló ölelése. Aztán fel, ismét fut, míg el nem borítja a szédülés árnya…          

Itt elvesztettem. Fejem rázva felpillantottam a holdra, betájoltam magam, majd jobbra mutattam egy csipkebokorra.

– Arra ment – oda is sétáltam, hogy végigsimítsak az ágakon. Néhány tüske tenyerembe akadt. Azok hárman halkan követtek. A bokorban nem volt nyom.

– Lámpát – nyújtottam hátra kezem, mire hideg fémhenger simult belé. Bekapcsoltam, sugarát előre, a meredten sorakozó fatörzsek közé irányoztam.

– Óvatosan – suttogta mögöttem a Doktor. – Az alany veszélyes lehet.

– Arra már rájöttem – motyogtam magam elé Az egyik tölgyfa kérgén valami piroslott az erős fénycsóvában. Odaléptem, és két ujjamat a vérfoltba nyomtam.

Összeesve a fa tövében. Ketten rohannak hozzá Az egyik visszamegy az autóhoz. A másik fölé hajol. Hosszú hajú, jó illatú, nyakában lüktet egy ér. Csak el kell kapni azt a hosszú hajat, és lerántani.

A földre suhintottam a lámpa sugarával. Vastag vércsík vezetett el a fától.

– Az egyiket az autóból megharapta – nyögtem, követve a vörös ösvényt.

– Az nem jó – jelentette ki a Doktor, már nem nekem címezve szavait. – A fertőzés nyállal terjed. Raul, Sebastian: a hatos protokoll lép életbe.

– Mi az a hatos protokoll? – kérdeztem, de nem válaszoltak. Ekkor megfordultam, és megragadtam a mögöttem osonó Doktor kezét.

– Mindenkit megölni, aki elkapja – olvastam ki a fejében keringő emlékekből. Aztán hozzá kellett tennem a saját dühömet. – Mibe kevert maga engem?

Kirántotta karját a szorításomból. – Állambiztonsági érdek – magyarázta izgatottan, nem állva a tekintetemet. – Ha ez a fertőzés kiszabadul, huszonnégy órán belül elborítja az országot. Megállíthatatlan. A hordozók elviselhetetlen késztetést éreznek majd, hogy friss húst zabáljanak. Akár közvetlen hozzátartozóik testéből…

A földet nézte, én pedig kopaszodó feje búbját. Ennek a foltnak bólintottam, és megfordultam.

A kezemben tartott lámpa fénye egy alacsony, vérrel borított alakon állapodott meg. Ott állt, pár lépésnyire tőlünk, ki tudja mióta, egy fa árnyékában. Mind megdermedtünk, de a Doktor csak pár pillanatra – Raul, a fegyvert! Célozz! – kiabálta vállam mögé bújva.

Annyi időm marad, hogy a fiatal nő arcába kúsztassam a fényt. Valaha szép vonásait a harapások szörnyű maszkká torzították. Rám vicsorított, és megindult.

Mellettem felugatott Raul géppisztolya, és a támadó testét hátrasöpörte a sötétbe.

– A fejét, a fejét! – üvöltötte a Doktor fülembe. Ellöktem magamtól, majd követtem az áldozatot a fénnyel. Jó három méterre, a földön találtam rá. Olyan sebesen kúszott, mint egy gyík, de Raul újabb sorozata utolérte, és az avarba verte koponyáját.

– Legközelebb együttes tűzerő! – fordult a hátul álló Sebastian felé a Doktor. A katona sápadtan és remegve bólintott.

Letérdeltem a halotthoz, és megfogtam a csuklóján átvérzett kötést.

Pólya, csillogó, vörös, meleg vér. Igyekezett elállítani a sebek folyását, de mindhiába.  A test három perc alatt merev lett, de nem kezdett el hűlni. Visszatámolygott az útra. Sátorcövekekbe rúgott, kábán felemelt egyet. Ekkor meghallotta a sikolyt, és az erdőben meginduló test zaját.

– A férj a fertőzött után indult. Bizonyára bosszút akart állni – jelentettem ki, majd körbefordultam. – Erre.

Kis emelkedő felé mentünk. Az aljában a Doktor megfogta karom: – Az ott jó lesz?

Egy fémkaróra mutatott, mely pár méterre csillogott a földön. Felismertem: sátrak rögzítéséhez használták. – Igen. A férj itt járt – mondtam, és felvettem.

Izzó fájdalom a bal karban. Felmászni egy fára, megpihenni. Várni a reggelt, a segítséget. Furcsa, zsibbasztó érzés, mögötte már ott az éhség.

– Megharapta őt is – motyogtam, majd felemeltem tekintetem. – Aztán, később felmászott…

A Raul fölötti ágon valami sötét tömeg gubbasztott. Most, mikor tekintetünknek esélye lett volna találkozni, a lény rázúdult a katonára. Raul felnyögött, és összecsuklott a súly alatt. A következő pillanatban elgurultak a fák közé. A kezek, lábak kavalkádjában fény villant, megszólalt a katona fegyvere.

– Menjen! – ordított a Doktor Sebastianra, aki mereven leste a távolodó küzdőket. Végül megrázta fejét, és a másik felé nyújtotta fegyverét. – Nem megy – olvastam le remegő szélű szájáról. A Doktor elkapta tőle a csillogó fekete fémet, és megiramodott a párharc irányába. Én utána. Ekkor ismét felhangzott néhány erőszakos lövés. Lámpám gyorsan megtalálta és utolérte a hátrafelé tántorgó alakot. Nem Raul volt. A következő maréknyi lövedék össze-vissza csapdosta a fertőzött fejét. Némán csuklott össze az avaron. Raul sápadtan hevert a földön, bal lába teste alá szorult. Kezem nyújtottam felé, és felhúztam.

Fájdalom a bal vádliban. Nyolc fog apró nyoma. Csak észre ne vegyék.

– Megharapta – léptem hátra, mire Raul és a Doktor is egyszerre rántották egymásra a fegyvert.

– A hatos protokoll, emlékszik, katona?! – nézett a célzógömbbe az orvos. Apró kis kecskeszakálla meg-megrándult az izgatottságtól.

– Nem fog megölni egy erdő közepén – jelentette ki majdnem sírva a másik. – Biztos van ellenszérum…

– Nincs – válaszolt a Doktor, és lőtt. A golyók besöpörték Rault egy szederbokor aljába. Törzse összecsuklott, és így maradt örökre.

– Mi az isten folyik itt? – nyöszörögtem, de a jó Doktor válaszra se méltatva elsétált mellettem. Aztán megtorpant, visszafordult. – Még van egy. Az eredeti fertőzött. Meg kell keresnünk.

– Miért nincs ellenszerük? – kérdeztem a hátától. Nem válaszolt, mert zaj kélt bal felől. A Doktor egy fatörzs fedezékéhez bújva fürkészte a csillogó sötétséget. Direkt nem segítettem neki a lámpával.

Pár másodperc fülelés után odasétáltunk a férfihoz, akinek Raul torzította el arcát. Társam lábával a hátára fordította a féloldalasan fekvő tetemet. – Az ellenszer kísérleti stádiumban van. Nem lett volna értelme Raullal kockáztatni. És nem hagyunk hátra sebesültet ebben az erdőben. Élve – válaszolt most szigorúan kérdésemre, majd fújtatva körülnézett. – Őszintén szólva, nem hittem volna, hogy a fertőzött idáig eljut. Azt gondoltuk, a Bázison bujkál…lehet, fel kell majd égetnünk itt mindent…

– Maga őrült – csóváltam fejem.

Nem válaszolt, csak a fegyvere rándult egyet. Felém. – Na, csinálja! – mutatott szabad kezével a testre.

Leguggoltam a néma hús mellé. Fiatal férfié volt, enyhén elhízott testét jó minőségű túraruházatba burkolta.

  A tudomány őrült – mondta hirtelen fejem fölött a Doktor.

Óvatosan megérintetem az egykori kempingező jobb kezét. Azt, amelyikkel a sátorcöveket foghatta.

Egy tisztás. A menekülő meztelen hátát éri a szúrás. A gerince reccsen, talán megbénul. Hagy szenvedjen még, de ne tudjon elmenni. Ezért…

Felnéztem a kis emelkedőre: – Ott van. – mutattam is. A Doktor ismét a fegyverrel intette, hogy menjek előre.

– Sebastian! – kiáltottam félúton, mire a Doktor rám piszegett.

– Erre nincs szükség – mondtam neki. – Emberünk már nem tud elmenekülni. Se támadni.

– Ezt hogy érti? – faggatott ingerülten, mire felgyorsítottam lépteimet, majd megtorpantam a dombocska tetején. Aztán félreálltam útjából. A tisztás magaslati pont lehetett, mert kör alakba kivágták a fákat. A csonkok közt, Leonardó rajzát idézve, kezét, lábát széttárva ott feküdt a fertőzött.

Sovány, szakállas alak volt, már többször látott félmeztelen testét föld és vér csíkozta. Csuklóit és bokáit egy-egy sátortartó cövek rögzítette a földhöz.

– Ezért – bólintottam elégedetten. – Kiszegezték magának, mint egy bogarat.

A Doktor elégedetten horkantott, majd a fekvő mellé lépett.

– Először a gerincén szúrta meg. Mármint a férj. Aztán hátulról bezúzta a koponyáját. Így bánt el vele. – magyaráztam készségesen. A doktor rám nézett, majd leguggolt, és az opálos tekintet fölé hajolt.

– Kár – mondta inkább a másiknak. – Őt vissza akartam vinni. Elég lett volna mozgásképtelenné tenni.

Ahogy korábban láttam, a fertőzött nem volt halott, és nem volt mozgásképtelen. Legalább tíz centire elért szájával, ahogy felszegte nyakát, előre, egészen a Doktor torkáig. Jó csomó húst és némi porcot is kitépett belőle, mert hallottam, ahogy fogai közt ropogtatja. A Doktor iszonyatos sebét markolászva hátraugrott, és a fenekére esett. Ujjai közül vér bugyogott elő. Bíborszínűnek tűnt a rászegezett zseblámpám fényében.

Lehajoltam, és elvettem lába mellől a fegyvert.

– Tudja, hatos protokoll – mondtam neki.

 Egy-egy sorozatot kapott mindkettő.

Amint visszafelé lépdeltem, az út és a fényszóró irányába, megálltam egy ritkásabb részen, és rágyújtottam egy szivarra. Aztán érthetetlen vidámsággal elkurjantottam magam: – Sebastian! A nyomaték kedvéért a levegőbe lőttem. Az autók felől szinte azonnal szaggatott dudaszó válaszolt rá.

– Ez az – sóhajtottam. A kirándulók járműve mögött tíz méterre bukkantam ki az útra. Gondosan szétnéztem előbb balra, majd jobbra, aztán a dzsiphez mentem. Útközben belerúgtam valami puhába, és egészen a kocsiig elfociztam vele. Ott eldobtam a félig szítt szivart, és kinyitottam a sofőr melletti ülés ajtaját.

– Sebastian, te gyáva…– kezdtem, de az autó belseje üres volt. Behajtottam az ajtót, és ekkor néztem csak le a földre, mert felkeltette figyelmem az a színes dolog, amit idáig rugdostam. Egy Barbi baba feje volt.

Nem kellett lehajolnom, és megfognom, hogy tudjam, volt egy kislány is az erdőben.

A lépteikből és a szuszogásukból, ami felhangzott a hátam mögül, azt is sejthettem, hogy bajban vagyok.

Ám a kezemben tartott fegyver, a fémet érő ujjaim tapintása végképp megpecsételte sorsom. Éreztem ugyanis, furcsa adottságomnál fogva tudtam már jó ideje, hogy a tár üres.

 

vége      

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr541631936

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror