Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2009. december 13. 08:09 - Valmont

Vizuális lélekelmezés

 

Jópofa dolog mindenféle magyarázatot kitalálni a kísértetek, vámpírok, farkasemberek létére. Bár a horror nem az a magyarázgatós műfaj, néha érdemes bekapcsolni a „jé, ez így is lehet” érzést. Az alábbiak tehát egyféle olvasatként működnek a szellemvilág jelenségeihez. A zárókép a japán horror egy klasszikus motívuma, bár én filmen először egy thai, szellemfotós filmben láttam. Maga a konyhai szitu, és a lélekelemező nő karaktere pedig egyértelműen a Mátrix legerősebb jelenetére hajaz, mikor Neo meglátgatja az Orákulumot…

 

 

Kísért a múlt

 

Ketten ültek a kényelmetlen székeken, amikor az öregasszony kinézett az előszobába. Egy tizenkét év körüli kislány, hosszú, fekete hajjal és álmodozó tekintettel, és egy fiatal nő, aki zavartan gyűrögetett valami újságot.

– Lehet jönni – tárta ki előttük az ajtót az öregasszony, de csak az idősebb állt fel, és lépett át a küszöbön. Mikor bezárult mögötte a konyha ajtaja, idegesen körbenézett. Tekintete megakadt a padló és a fal találkozásánál húzott vörös festékvonalon.

– Távol tartja a gonosz lelkeket – motyogta az öregasszony, és a konyhapulthoz lépett, hogy hamuzzon. Aztán megfordult, intett vendégének, üljön le a kerek kis asztalhoz.

A lány is sötét hajú volt, bőrét bronzbarnára süttette, arcát pedig erős kontúrokkal festette ki. Csak az idegességtől lilás ajkai, és esetlen, fáradt tartása ütöttek el az összképtől.

– Miért jöttél hozzám, kedvesem? – kérdezte az öregasszony rekedten. Végre elnyomta a csikket, és kinyitotta az egyik keskeny ablakot. Megnyugtató lakótelepi zajok kúsztak be a résen, és némi meleg, tavaszillatú levegő.

– A jövő héten lesz az esküvőm – kezdte a vendég bizonytalanul, ölébe véve aranyszínű retiküljét. Belekotort, és egy fényképet vett elő, majd tett az asztalra. A képen kopasz, nagydarab férfi támaszkodott egy sportkocsinak.

– Nincs szükségem képekre – csóválta fejét az öregasszony. Sötétkék, pecsétes fürdőköpeny borította köpcös termetét, ahogy közelebb lépett, savanyú pára szüremkedett ki alóla. Kihúzta a lánnyal szemközti széket, és nyögve leült. – És csak rólad tudok mondani valami – tette hozzá a másik arcát fürkészve.

– Az jó – bólogatott az készségesen. – Igazából ezért is jöttem. Bizonytalan vagyok…

– Hogy hozzámenj-e?

Az éles közbevetés kizökkentette a vendéget. Meglepett pillantást vetett a nőre, majd így folytatta: – Abban is. És magamban. Azt szeretném tudni, hogy boldog leszek-e. Van-e bennem bármi akadálya annak, hogy boldogok legyük.

Az öregasszony hallgatott egy sort, majd az asztallapra ejtette feltűnően nagy, eres kezeit: – Akkor megvizsgálom a lelked. Ötezer forintba fog kerülni – mondta, aztán várt, míg a  lány előszedi, és tenyerébe számolja a pénzt. Mikor a bankjegyek eltűntek a fürdőköpeny zsebében, az idős nő felállt, és egy üvegnyi áttetsző folyadékot vett elő az egyik szekrényből. Apró poharat kerített a mosogatóból, beleszagolt, kirázta belőle a vizet.

– Ez valami kábítószer? – kérdezte mögüle a lány.

– Nem. Pálinka – szólt hátra vidáman a nő, töltött, és felhajtott egy kupicával. Aztán torkát köszörülve visszaereszkedett a székre – Csak így megy. Ne kérdezd, miért. Az alkohol már gyerekkorom óta kiváltja belőlem ezt a dolgot. Ezért nem is iszom…csak ha dolgozom – nem tűnt szabadkozásnak, ahogy mondta. Pár másodpercig várt, lehunyt szemmel figyelte a testébe került folyadék útját, majd kiengedte szeszszagú leheletét. – Ez az – mondta, és amikor kinyitotta szemét, a tekintete már más volt. A lány akaratlanul is elkapta a sajátját, és inkább a padló köveit bámulta.

– Mit lát? – kérdezte fél perc elteltével.

– Már látom a lelked, kedvesem – suttogta a nő, a lány elé meredve. – Minden lélek ugyanolyan formájú. Akkorák, mint egy dinnye, vagy mint egy emberi fej. A szélei bizonytalanok. Lassan forog.

– És a testemen kívül van? – értetlenkedett a vendég. Az öregasszony azonban nem zökkent ki, ugyanolyan monoton hangon válaszolt: – Igazából ez csak egy kivetítése a lelkednek. Az igazi nem tudom, hogy hol van. Én csak a tükröződést nézhetem meg.

Figyelt, összpontosított, majd így folytatta: – A tiéd narancsszínű. Van benne egy kék árnyalat. Egy sötétkék árnyalat a felső felén. Történt régen veled valami. Gyász.

– Az anyám meghalt a születésem után nem sokkal – vallotta be a lány csodálkozva.

– Igen – suttogta a nő révülten. – Itt pedig egy vöröses foltot látok. Ujjnyi nagyságú, középen van. Ez már egy szerelem. Régi szerelem.

– Misi – nézett fel döbbenten a vendég. – Az első barátom. Három évig voltunk együtt. Utána jött Péter. A vőlegényem.

– Ez a régi dolog elég élénk színű – figyelmeztette őt az öregasszony. – És nagy kiterjedésű…

– Már vége – csóválta fejét a lány. Aztán még mondani akart valamit, de inkább beharapta szája szélét.

– Értem. – Az öregasszony hátrébb tolta székét, és kicsit helyezkedett rajta. Sokáig szemlélte a lány előtti teret, míg az igyekezett nem arcára, hanem mögé, a konyhaszekrényre fókuszálni.

– Egyébként, a narancsszín, ami az egész lelked uralja, a mostani kapcsolatod színe – jelentette ki a nő. Felköhögött, de elnyomta az ingert, hogy folytassa. – Egyenletes, kiterjed mindenhova. Látszik, régóta ismeritek egymást…

– Tizenegy éve – mondta a lány. Látszódott rajta a megkönnyebbülés. – Mindketten harminchármak leszünk idén. Krisztusi kor. Ezért házasodunk most.

– Aha – válaszolt a másik közömbösen, elmerülve a szemlélődésben.

– Lát valamit, ami megronthatja a kapcsolatunkat? Bármit, aminek én vagyok az oka…? – kérdezte aztán vendége türelmetlenül. Majd magyarázólag így folytatta: – Igazából néha olyan fáradtnak érzem magam. Nem tudom, lelki oka van-e, vagy csak nem mozgok eleget.  Heti két torna szerintem nem elég, de mindegy, szóval, sokszor olyan, mintha köveket cipelnék…

Az öregasszony felnézett rá, majd vissza arra, amit csak ő láthatott.

– Nem egészséggyógyász vagyok. Vagy orvos – mondta aztán rosszallóan. – Én csak azt láthatom, hogy milyen lelki bajaid lehetnek vagy vannak…

– Persze, értem – bizonygatta a lány sietve. – Csak…

– Hopsz – mondta ekkor az öregasszony, és lejjebb hajolt, mintha alulról akarna megnézni egy dolgot.

– Mi az? Mit lát? – kérdezte riadtan a lány. Mozdulatlanná merevedett, akár egy kis állat.

– Itt van egy fekete var – mondta az öregasszony nehézkesen. – Itt lenn. Ez is valami régi dolog. Olyan dolog, amire nem szívesen emlékszel. Kilökted magadból. – Felnézett vendége elsápadó arcába, és kíméletlenül folytatta: – Igen, egy rossz, kegyetlen emlék. Eltitkoltad mindenki elől. Végül magad elől is. Az emlék ekkor távozott, kiszakadt belőled. Nem maradt utána, csak egy sebhely.

– Kiszakadt? – értetlenkedett a lány.

– Én így mondom – vont vállat az öregasszony. – Egyesek szerint az ilyen dolgok, a rossz, múltbeli események aztán önálló életre kapnak. Annyi energiát vesznek el az elkövetőjüktől, amennyit csak bírnak. Néha oly sokat, hogy képesek megjelenni, kísérteni.

– Kísérteni? – rezdült össze a vendég, majd körbenézett. – Engem nem kísért semmi. Nem is hiszek a kísértetekben.

– Nem mindig jut el idáig a dolog – nyugtatta őt az öregasszony. – De az tény, hogy valamikor régen történt veled valami, amiről nem beszélsz senkinek, sőt, még a nyomait is eltörölted magadban. Így van? – várakozón a lány arcába nézett, aki csak nagyon rövid ideig állta tekintetét. Lehunyta szemét, és egész testében megremegett. Aztán gyors, kapkodó mozdulatokkal zsebkendőt vett elő retiküljéből, és pirosodó orra alá tett. Csak akkor szólalt meg, mikor az első könnycsepp legördült arcán.

– Így.

– Mi történt? – kérdezte lágyan az öregasszony. Most már folyamatosan vendége arcára összpontosított. Kezét összekulcsolta az asztal lapján, tokás, ősz fürtös feje rezzenetlenül, mint egy totem meredt előre.

– Akkor már Péterrel voltam. De összevesztünk. Nem találkoztunk…két hónapig. És felhívott a Misi. Hogy hallotta, mi történt. Később feljött hozzám. És…– nem fejezte be, segélykérően és szégyenkezve elmosolyodott. Az öregasszony arca azonban komor maradt. Várt, majd csak ennyit szólt:

– És?

A lány sóhajtott egy nagyot, majd kényszeredetten folytatta: – Hibáztunk. Én kétszeresen. Nemsokára rájöttem, hogy terhes vagyok. De akkor már Péter visszajött hozzám. Nem mondhattam el neki. Nem hülye, kiszámolta volna, hogy….– gyöngyházfény csillogású hosszú körmeivel idegesen koppantott egy ütemet az asztalra.

– Elvetetted? – kérdezte az öregasszony hidegen. A lány csak bólintott. Aztán felnézett rá, már inkább dacos grimsszal könnyes arcán.

– Nem tehettem mást. Pétert szerettem. De ez már nagyon rég volt – számolgatta magában. – Tíz éve. Ne mondtam el soha senkinek, még az anyámnak se. Maga az első, aki tud róla…. Mi köze lenne a házasságomhoz?

Az öregasszony hallgatott, látszott rajta, vívódik valamin, aztán csak kibökte: – A szövődmények.

– A szövődmények? – értetlenkedett a fiatal nő. – Úgy érti…

– Testi és lelki. Valószínűleg összefügg a kettő. Azt hiszem, a múltad ezen része kísérteni fog, amíg titokba tartod. Emiatt vagy ilyen fáradt. Talán még arra is képes lesz, hogy megakadályozza, hogy ismét teherbe ess.

– Az nem lehet – ellenkezett a lány. – Egészséges vagyok. Az orvosom szerint…

– Orvosok – legyintett az öregasszony lemondóan. – Ők nem látják, amit én. – Elgondolkodott, majd nyomatékosan, mintha gyereknek beszélne, így folytatta: – A fáradtságod jel. Annak a jele, hogy az eltitkolt bűn nyomaszt. És lehet, hogy mindez odáig fajul, hogy a teher miatt képtelen leszel újra megtermékenyülni. Vagy elvetélsz.

– Mindez egy régi dolog miatt? – motyogta maga elé döbbenten a lány. Az öregasszony némán és ünnepélyesen bólintott.

– Mit tehetnék? – kérdezte a vendég.

– Mondd el nekik. Mindkettőnek. Így megszabadulhatsz tőle – jelentette ki az idős nő. A lány ezen tűnődött pár pillanatig, majd eltette zsebkendőjét, és felállt. – Köszönök mindent – mondta színtelen, távoli hangon. Kifelé indult, az öregasszony nehézkesen követte. Kinyitotta előtte a konyhaajtót, de félig elállta a kijáratot. A lány megértette, ilyen könnyedén nem szabadul.

– Nem tehetem – suttogta. Az öregasszony az előtérben ücsörgő kislányra pislantott, majd ugyanolyan halkan válaszolt: – Csak így szabadulsz meg – ismételte. – Csak így lehetsz igazán boldog.

A lány elkeseredetten megrázta fejét.  – Maga nem ismeri Pétert. Agyonütne…

Az öregasszony megérezhette, hogy engednie kell. Félreállt, mire vendége kilépett a sötét kis előszobába.

– A kislány nagyon hasonlít rád – jegyezte még meg az idős nő, talán hogy oldja a feszültséget. – Rokon?

A lány már az ajtónál járt. Idegesen megfordult: – Tessék?

Ekkor azonban az öregasszony hirtelen elsápadt, és megtántorodott. Meg kellett kapaszkodnia az ajtófélfában, hogy el ne essen, úgy bámult a kettős felé.

A kislány lassan a fiatal nőhöz lépett, felpillantott rá.

– Nincs neki – suttogta a vendéglátó feléjük. – Nincs lelke. – Aztán észbe kapott, és némán, elbűvölve figyelte, ahogy a kislány felmászik a fiatal nő testén, vékony karjaival átkulcsolja nyakát, térdeivel átfogja a divatos, fehér bőrdzseki oldalát, vagyis jól megkapaszkodik, hozzásimul anyja testéhez, mint egy zsák krumpli.

 

vége 

 

 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr371593623

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ernoke 2010.01.02. 05:36:15

ez fantasztikus lett! továbbra is egyértelmű, hogy a kísértetekhez és a csattanókhoz is nagyon értesz.
horror