Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2009. október 30. 18:32 - Valmont

Halloween napján a temetőben

Minden írásban óhatatanul van némi önéletrajziság. Ebbe kár is belemenni, nem érdemes filózni rajta, mert az ember úgysem képes elismerni, mennyi a saját élete, és hol kezdődik a fantázia, teremtés. Szóval a lentiekben is benne vagyok valamennyire.

És benne van Baka István,a  méltatlanul korán elhalt író/költő csodás regénye "A kisfiú és a vámpírok". Kamaszkoromban olvastam először egy koranyári délután, a házunk lépcsőjén, napfényben - de beleborzongtam már az első oldalaiba. A sztori halottak napi temetőlátogatással nyit, majd átfordul egy vámpírkóros történetbe, megrajzolva egy kisváros teljes pusztulását. A rendszerváltás tájékán izgalmas és megdöbbentő volt magyar író tollából ilyesmit olvasni. King aztán/előtte ugyanezt megcsinálta sokkal részletesebben "A borzalmak városá"-ban...de az már egy másik fikció...

 

A halott napja

 

 

Amikor Éva végzett a síron burjánzó örökzöldek rendbetételével, elővette a márványtisztító flakonját, és elolvasta rajta feliratot. Aztán gumikesztyűt húzott, és lesikálta vele Papa és Mama sírját.

Jól benne járt a délelőttben, mikorra elkészült. Az október végi nap meglepően erősen tűzött tarkójára, s ahogy felegyenesedett, karikák villogtak szeme előtt.

Körbenézett, de férjét, Jánost sehol nem látta. Csak az apró falusi temető kidőlt-bedőlt keresztjei fehérlettek körös-körül.

Oldalt azonban mozgás kélt, és kisvártatva szürke füst lebbent fel a temető melletti akácos széléből.

– János? – ráncolta homlokát Éva, majd lehúzta kezéről a kesztyűt.

Közelebb érve egy fa tövénél már látta is férje piros széldzsekijét, barna nadrágját a fűben. Egy pillanatra megijedt, mert János furán elhevert egy fánál, felsőtestét alig támasztva a törzsnek, mint aki csak odadőlt, lerogyott a sárga avarba. A csukott szemek látványa tovább növelte a nő rosszérzését, de a férfi szája sarkából elő-előparázsló cigaretta mutatta, hogy él.

– Mi történt veled?– állt meg a fekvő felett az asszony.

János elgyötört, sápadt arccal bámult fel rá, tekintetben páni félelem sötétlett. – Meghaltam – motyogta, azzal elnyomta maga mellett a cigit a nedves talajon.

– Dehogy haltál meg. Csak elestél. Úgy nézel ki, mint egy disznó – kontrázott az asszony.

Valóban, férje ruháját sárfoltok, nedves csíkok borították. Cipőjére ujjnyi földkoloncok ragadtak, és a nyomok, a talp lenyomatai egyenesen a temető széléhez vezettek. Éva kísérte őket pár lépést, míg észre nem vett egy frissen ásott sírt.

– Marika néni a felvégről – motyogta a gödörbe bámulva. – Pont holnap temetik. Halottak napján.

Mögötte János megköszörülte torkát, és felült, majd körbenézve eszmélt. – Jaj – nyögte, és zsebkendőt húzott elő, azzal kezdte letakarítani magát. – Éva…– mondta közben halkan, már előre elkönyvelve a vereséget. – Én nem akarok visszamenni.

A nő először nem is értette, vagy legalábbis úgy tett: – Mi? Hova?

– A városba, haza – jött az elhaló válasz.

– És akkor mit akarsz? – lépett a már térdelő János elé az asszony. – Mit akarsz akkor csinálni?

– Itt maradni a Papáék házában. Egy kicsit…lazítani.

Éva előbb mélyeket lélegzett, majd csípőre tette a kezét, és előrehajolt: – Mégis, hogy gondolod ezt? Mit képzelsz te magadról? És ugyan miből fogsz élni?

– Van egy kis megtakarításunk…

– A lányunk egyetemére.

– Anna soha nem fog bekerülni az egyetemre.

– Te csak ne beszélj így róla. Temiattad lett ekkora ri…– a nő elharapta a szót, majd elfordult, és összébb húzta magán a szürke ballont. – Te vagy az apja. Erősebb kézzel kellett volna fognod – tette még hozzá. Hallgattak egy sort.

– Honnan jött ez az egész? – kérdezte aztán türelmetlenül Éva, elnézve a falu templomtornya felé. A reggeli köd mostanra már teljesen eloszlott, a távolból kutyaugatást sodort feléjük a szél. Néhány ház kéménye odalenn a völgyben füstöt dolgozott felfelé. Pászmáik lassan beterítették a hegyek közti szűk kis légteret.

– Az előbb, mikor elküldtél vízért...– kezdte akadozva a férfi. – Leültem a kút mellette egy cigire.

Éva a halottasház oldalához simuló pad felé nézett Egy nagy körtefa magasodott fölé, szórványos árnyékot állítva a tűző napfény elé.

– Talán elaludtam – János hangja kisimult, az eddigi remegő, ideges szín eltűnt belőle. Úgy mesélt, mintha valaki más élményeit adná elő. – Mert minden olyan…furcsa lett. Arra eszméltem, hogy a víz kifolyik a vödörből. Egy kaviccsal ékeltem ki a kút csapját.

Felsóhajtott, majd megborzongott.

– Ahogy felálltam, hogy visszavigyem a vödröt hozzád, láttam, hogy a napfény megcsillan egy sír aranyozott feliratán. – Előrenyújtott keze a hegy teteje, a temető részére újonnan megnyitott földterület felé mutatott. – Ott volt, az új sor legszélén, egyből a kerítés mellett.

Elgondolkodott, majd megvonta vállát. – Jó fekvésű hely. Belátni róla a falut, és a nap is egész évben odasüt – mondta.

– Miért mondod ezt? – kérdezte nyugtalanul Éva.

– Mert odamentem ahhoz a sírhoz – bólogatott János. – Kíváncsiság fogott el. Tudtam, hogy régebben nem volt ott, és meg akartam nézni, kit temettek oda. Ráadásul nem is hallottunk mostanában senkiről, hogy…– szava elakadt, bambán meredt maga elé.

– És? Kit temettek oda? – kérdezte Éva mímelve a türelmetlenséget.

– Engem – nézett fel rá János.

Hosszú ideig ismét hallgattak.

– Téged? – nyögte aztán a nő.

A férfi bólintott. – És tudod mi a legfurcsább? Hogy jövő évi dátum volt rajta.

Éva felhorkantott, majd toppantott egyet lapossarkújával: – Te bolond vagy. Neked valami baj van a fejeddel. Na menjünk…– elindult, de tudta, János nem követi. Várt egy kicsit, aztán megfordult, és engesztelő hangon így szól: – Biztos álmodtad. Elaludtál a padon. Legalább egy háromnegyed óráig nem jöttél vissza….

A férfi felállt, és kezével leveregette magáról a fenekére tapadt nedves faleveleket: – Nagyon valóságosnak tűnt. Másrészt…végiggondoltam a dolgot.

– És? – Éva összevonta szemöldökét, és ettől púderes arca olyan lett, mint egy japán maszk.

– Azt hiszem, ez egy figyelmeztetés. Egy előjel – mondta János sután, széttárva két karját. Majd sietve így folytatta: – Tudod, ott, a padon, míg a víz csorgott a vödörbe, végiggondoltam az életem. A hülye munkámat, mely csak stresszhelyzetekből áll. A leépítés szélén állunk, főnökünk pedig csak a saját bőrét menti. Az ügyfelek minden héten kiborítanak valakit az irodában. Estére szúr a szívem, mikor felállok az asztalról.

– Arra szeded a gyógyszert – vetette közbe Éva. János csak legyintett.

– Aztán ott van a lányunk, akit már nem tudunk kezelni. Ki tudja, mit csinál éjszakánként? Pénteken hajnalban ért haza, és bűzlött a piától…– folytatta a férfi. – Semmiféle örömöt nem érzek, ha rágondolok. Csak aggódom, mi lesz vele, egy, három, öt év múlva. Úgy gondolom, kudarcot vallottam, mint szülő, és mint apa. – Elhallgatott, a legközelebbi fához lépett, vállával nekidőlt.

– És ebben ő is hibás. A természete. A ti családotok szertelenségét örökölte – szögezte le Éva. – Nem csak mi tehetünk róla, hogy így…– tette még hozzá erőtlenül, de a mondat felénél elcsuklott hangja. Szája széle meg-megremegett, mielőtt kimondta: – Folytasd. Még van valami, ugye?

János bűntudatosan ránézett: – Igen – vallotta be. – Mi. A házasságunk.

– Erről már beszéltünk – csóválta fejét a nő. – Nem válunk el, míg…

– …és így feláldozzuk magunkat egy ostoba, engedetlen kamaszlány miatt – vágott közbe indulatosan a férfi. – Nem vagyunk boldogok Éva, és ez tönkretesz minket. Szomorúságban kelünk és szomorúságban fekszünk, ami lassan elsorvasztja az életerőt bennem.

– Mondd azt, hogy én foglak megölni – fortyant fel a nő. Arca kipirosult, szeme csillogott a készülődő sírástól. – Mondd azt, hogy a házasságunk hősi halottja leszel. Nyugodtan kiléphetsz, ha akarsz, ha úgy gondolod…– nem bírta folytatni, megrázkódott, majd bőgni kezdett. Kezeit arca elé emelte, hogy így védekezzen férje tekintete elől. János fél percig se bírta, odalépett hozzá, átkarolta. – Na, ne csináld!– suttogta csöndesen a nő öregszagú fülébe. – Hagyd abba.

– Ne hagyj el – nyögte Éva a kezei mögül. – Kérlek, ne maradj itt. Mi lesz velünk? Mit mondanak majd…

János mélyet sóhajtott, majd végigsimított a sűrű, dauerolt hajon. Észrevette, tenyere éle még sáros. – Amikor megláttam a nevem a síron – magyarázta lassan –, rohanni kezdtem. Nem is láttam, merre futok, és…Marika néni állított meg.

Éva felnézett rá, csodálkozása elnyomta a bőgést: – Beleestél a sírba? – kérdezte.

– Igen. Azért vagyok ilyen sáros. A sír alján tértem magamhoz – bizonygatta a férfi már mosolyogva.

– Alvajártál – szögezte le hirtelen Éva. – Az egész valóban csak egy rossz álom volt. Emlékszel, húsvétkor is, az erkélyen találtalak meg…Csak álom volt az egész, biztos vagyok benne. – Győzködése elhalt, mert a férfi arcáról eltűnt a mosoly.

– Lehet – mondta kimérten János. – Talán elaludtam a padon, és álmomban elindultam a sírok közt, míg…

– De ugye nem akarsz már itt maradni? – vágott köze Éva követelődzően.

A férfi ellépett tőle, tartása már egy vesztesé volt: – Talán most nem. De tényleg…érzem, kikészülök, ha nem változtatok valamin.

– Majd változtatunk – helyeselt a nő lágyan. – Majd megbeszéljük. Holnap este, gyertyagyújtás után, otthon.

János csak nézte őt, aztán biccentett. – Jó. Majd megbeszéljük. – Körbenézett, mert eszébe jutott valami. – A vödör – mondta is, és megindult a halottasház felé. Pár méter után megtorpant, és már csak maga elé mondta: – De olyan valóságos volt.

  A sírnál várlak – kiáltotta utána Éva sürgetően.

A férfi felbaktatott a kis emelkedőn a körtefáig, majd tűnődve megállt a csöpögő kútfej előtt. A rozsdás, régi vödör, melyet a halottasház küszöbéről hozott el, színültig telve várta őt. Minden kósza csepp remegő hullámokat keltett felszínén, és a látványtól Jánosnak vizelhetnéke támadt.

A halottasház sarkán könnyített magán, közben végig azt a helyet bámult odafenn a hegyoldalban, ahol majd a sírja lesz. Érezte, bordái alatt, szívtájékon gyengéd, nyomasztó fájdalom kél. Régi ismerős volt.

Amikor visszasétált a kúthoz, elvette alóla a vödröt, vizet engedett, megmosta kezét. Zsebébe nyúlt zsebkendőjéért, és a textillel együtt valamit kifordított a földre. Épp, hogy látta szeme sarkából az esését. Lehajolt, és felvette, majd értetlenül forgatta ujjai közt.

A kis kavics volt, mellyel a kút nyomókarját ékelte ki majd egy órával korábban.

Akkor került zsebébe, mikor felriadt a padon, és észrevette, hogy a vödör teli van. A kúthoz lépett, kivette a kavicsot, zsebre vágta. És akkor szemébe tűzött az az arany ragyogás.

 

vége 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr31487322

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror