Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2009. október 02. 08:25 - Valmont

Szülők, gyerekek, szörnyek

A legfélelmetesebb dolog egy hozzánk közel álló valakinek az árulása. Olyan, mintha az illető átváltozna, eltorzulna, hirtelen idegen, szörnyszerű teremtménnyé válna. Egyszerűbb esete minden szakítás, ahol a szeretett lény egy rideg és közmbös ismeretlenné alakul át pár nap leforgása alatt. Kisgyermekként emlékszem olyasfajta szorongásra, amely a szüleimmel, nagyszüleimmel volt kapcsolatos. Nyilván valamiféle szeparációs rítus lehetett. Gyakorta gondoltam azt, hogy titkot, sötét igazságot rejtegetnek, nem azok, akiknek mutatják magukat, képesek átváltozni valami elmondhatatlanná. Az ilyen típusú félelemet materializáltam az alábbiakban, egy lehetséges kifutással.  

  

Áruló

 

 

– Na, jó, lássuk, uram, mire megyünk mi hárman – mosolyodott el Apa, és a vécéajtóhoz vezette a gyereket.

– Kik hárman? – nézett az fel rá. Pufók, rózsás arc, csupa hús és szorongás a délutáni fényben.

– Gömbi, Apa és a kaki – nevetett a férfi, majd elkomolyodott, és leguggolt a négyéveshez. – Megígérted. – mondta most nagyon csöndesen és komolyan.

A konyhaajtóban megjelent Anya, egy üvegtálat törölgetett. Arcán szorongás telepedett meg, és jól befészkelte magát a korai ráncok közé.

– Félek – vallotta be a gyerek, és szeme sarkához kapott. Apa jól tudta, hogy ilyenkor jönnek a könnyek, ezért megfogta a kezét, és belefoglalta nagy, kérges tenyerébe.

– Figyelj csak – kezdte, majd felpislogott Anyára. Egy másodpercig összekapcsolódott a tekintetük, és abban benne volt minden: a féltés, a szeretet, a tehetetlenség és a bátorság is. Aztán Anya bólintott, és visszalibbent a konyhába.

– Emlékszel, amikor először vittelek oviba? – kérdezte Apa hirtelen, egy szuszra. Megkapta az engedélyt, tudta, most már végig kell csinálnia. Hetek óta tervezték a dolgot, nem is, hónapok, évek óta.

– Nem, nem emlékszem – hazudta a gyerek, aki imádta, ha az apja a gyengeségeire emlékezteti.

– Ott álltunk az ajtóban, és nagyon féltél – kezdett bele a felnőtt, finoman letérdelve a linóleumra.  A vécé ajtajának szellőzőjén át vizes, hypós szagok áramlottak rájuk.

– És aztán? – kérdezte Gömbi. Nem volt kövér, csak…túlsúlyos. Senki nem értette miért – nagyon sokat szaladgált, a tévét nem kedvelte, enni pedig alig akart. Mégis, most is kidudorodott kék rövidnadrágjából és fehér trikójából a combja és a karja. Finom, kékes erekkel átszőtt hús, túl a babhájon, a felnőtt izmokon innen.

– Mondtam neked, hogy nincs mitől félned. Odabenn is csak olyan gyerekek vannak, mint te. És másnap már te is így láttad a dolgot – magyarázta apa türelmesen. – Most ugyanígy állunk. Odabenn nincs semmi különös, csak a vécé, ami arra vár, hogy te…

– Már nem is kell – jelentette ki hirtelen Gömbi, mire Apa felemelte mutatóját. Ebben benne volt a hazugság észlelése, annak tagadása, és a nyilatkozat semmissé tétele is.

A hátuk mögül, a vécéből valami zaj kélt.

– Hallod? – kérdezte a gyerek elsápadva. – Ez ő. A szörny.

Apa egy kicsit fennhagyta ujját, aztán felállt, és beakasztva a kilincsbe, mint egy karommal, kinyitotta a vécéajtót. Gömbi akaratlanul is hátrált két lépést.

Makulátlanul tiszta vécécsésze várakozott sterilen a félhomályban. Fent, a szellőző öblös torkában kattant valami.

– Látod? – kérdezte Apa kissé türelmetlenül. – Semmi. Csak a…huzat.

– Nem. Ott van – nyögte a fiú, és még egyet lépett hátra, de beleütközött valamibe. Anya volt azt, csípőre téve sárga mosókesztyűs kezeit állt felette, szája szegletében meggyújtatlan talpas Camellel.

– Ne viccelj már, kicsim – szűrte fogai közt, majd összeborzolta gyerek haját, és ellépett mögüle. A falnak dőlt, lehúzta, kötényébe tűrte kesztyűit, és zsebéből gyufát kotort elő.

– Nem viccelek, tudom, hogy ott van – magyarázta Gömbi most már mindkettejüknek Épp a felnőttek alkotta szög felezője felé fordult törzsével. – Éjszakánként hallom, ahogy szörcsög és eszik.

– És mit eszik? – kérdezte vidoran Apa. Anya elkuncogta magát, ami köhögésbe fulladt. A füst orrán-száján dőlt kifelé belőle. Mikor összeszedte magát, elfújta a gyufalángot, és a szálat a vécékagyló felé pöckölt. Pont beletalált. Régebben kosarazott vagy talán kézizett.

– Kakát – vallotta be szemlesütve Gömbi. Ez csúnya szó volt, de most nem kapott dorgálást. A két felnőtt várakozóan hallgatott. – És húst.

– Húst? –kérdezett vissza csodálkozva Anya. – Honnan kapna húst odabenn? – mosolygott Apára cinkosan.

– Nem bentről kap. Itt van az ajtó előtt.

A két felnőtt erre megdermedt, Anya mélyet slukkolt cigijéből, Apa pedig cipője orrát kezdte vizsgálgatni.

– Miről beszélsz te? – kérdezte aztán Anya óvatosan.

– Éjszaka néha kilopództam. Régebben – magyarázta Gömbi hirtelen lendülettel. – Amikor még nem tudtam, hogy itt van. Aztán egyszer láttam, hogy mozog a vécéajtó. Máskor azt láttam, hogy nyers hús van itt.

Az ajtó előtti részre mutatott.

– Képzelődtél – szögezte le Apa, és amikor Gömbi válaszolni akart, megint felemelte ujját. – És ezt zárjuk is le. A vécében nincsenek szörnyek…

– Várjunk csak – vágott közbe Anya. Biccentett Apa felé, majd a cigi izzó végét Gömbire szögezte: – Tegyük fel, hogy igazad van. Hogy él odabenn egy szörny, aki kakát és húst eszik.

A gyerek figyelmesen hallgatott, majd bólintott.

– Tudod, mit jelent ez? – kérdezte Anya, árnyakkal a hangjában.

Gömbi megvonta vállát. – Hogy nem megyek be oda…

– Nem erre gondoltam – mondta az asszony, és most ő guggolt le. Közben, mint harmonikából a levegő, kijött belőle a füst. – Hanem arra, hogy a húst valakinek oda kellett raknia. Ahogy a kakát is a vécébe.

Az utóbbi mondatra Gömbiből eldöccent egy kacaj. Eltakarta száját, de már későn, a röhögéssel egy kis nyál is kifreccsent fehér trikójára.

– Várjunk csak, várjunk – ingatta fejét Anya, hogy még nincs vége. – Mert a kaka az egy dolog – de ki rakja oda húst? Amit te is láttál…

Gömbi arcáról eloszlott a mosoly, s elkapta tekintetét anyjáétól. Az finoman kinyúlt, megfogta állát, és visszavonta fejét, hogy a szemébe nézhessen.

– Ki szokott a hússal foglalkozni, kisfiam? – kérdezte lágyan.

Gömbi alig hallhatóan rebegte: – Te, anya.

– Vagyis én etetem a  szörnyet a vécében?

A hihetetlen mondat sokáig ott lebegett köztük, majd Anya hirtelen nyögve felállt, és a telefonasztalkán lévő hamuzóba nyomta csikkjét: – Ha így gondolod – szűrte fogai közt, hátrafelé –, ha azt hiszed, hogy titokban szörnyeket etetek a vécében, és erről még hazudok is neked, akkor ne menj be oda. Nyugodtan használd a bilidet a szobádban…

Most megfordult, arca rideg volt és merev, mint egy sárkány bőre. – De ha mindezt elhiszed rólam, akkor én egy nagyon szomorú anyuka leszek.

Gömbi szája széle erre már megremegett, lesütötte szemét, majd odarohant hozzá, és átkulcsolta hosszú lábait. Mögöttük Apa felsóhajtott, és kijjebb tárta a vécéajtót: – Gyere, bajnok, vár a trón.

A gyerek előbb felpillantott, ellenőrizte Anya szemében a helyreállt rendet, majd vonakodva, lassan megfordult, és bement a vécébe.

– A lámpát – nézett ki Apára, aki felkapcsolta fényt, majd rázárta az ajtót.

– Itt leszünk – dörömbölt még rá mosolyogva a deszkára, és tényleg, várakozóan neki is dőlt. Anya mellésétált, és vállát a férfinak vetve ő is elhelyezkedett. Pár másodpercig nem szóltak, feszülten hallgattak. Aztán Apa halkan, fojtott, remegő hangon kijelentette: – Tudja.

Anya csak bólintott, és amikor mégis megszólalt, hangja öreg és keserű lett: – Igen. Akkor ennyi.

– Pedig még hizlalhattuk volna – csóválta fejét Apa.

– Így is jó lesz Neki – suttogta Anya, majd lassan, de nem tétován kinyúlt a vécéfülke villanykapcsolója felé. Mikor elérte, lecsapott rá, mint valami keselyű.

Odabentről, a hátuk mögül döbbent gyereksikoly szűrődött ki, magas regiszterére a két felnőtt összerándult.

Aztán meghallották a másik hangjait is, és megnyugodtak.

 

vége 

 

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr801422186

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

tomijuci 2010.01.01. 16:00:00

Nagyon elgondoltató.Gratulálok:Tomi
horror