Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2009. szeptember 21. 22:06 - Valmont

Ismét

Ez már volt, de véletenül letöröltem. Mindegy is, mert jó írás, megérdemli hogy előre kerüljön. Vagyis nekem tetszik. 

 

 

A kenyér teste

 

Abban az évben, mikor Gorbacsovot kivégezték, és Mr. Reagan, kihasználva az orosz–kínai háborút, lerohanta Kubát, és az ajatollah Allah fénylő pörölyével sújtott le Izraelre, mely után a gombafelhő képe híresebb lett, mint az ötvenöt éves Monroe nagy visszatérése a Playboy közepén – abban az évben apám meghalt, de aztán hazajött.

Hosszú, dermesztő ősz volt, a levegő fanyar illatokat, kioltott lelkek millióinak szagát hordozta. Akkor már vidéken éltünk anyámmal, abból a nevetségesen alacsony háborús segélyből tengetve napjainkat, amit a népköztársaság kormánya jutatott a harcoló katonák családjainak. A nyár végén feladtuk fővárosi lakásunkat, és leköltöztünk egy alföldi tanyára, hogy ott várjuk be apámat, aki vissza akart térni a harcokból. A testvéri országok hadseregei keleten együttes erővel kívánták móresre tanítani a Népi Kínát, ezt az elfajzott szocialista kísérletet. A sárgák sem voltak azonban restek, a mongol pusztákban hatalmas hőágyúkkal sütötték össze tankjainkat a személyzettel. Csak reméltük, hogy apánk nem kerül bevetésre egy ilyen balul sikerült offenzívában. Hadmérnök volt, a hídépítés specialistája, ám még a hazug és torz térképeinkből is ki tudtam olvasni földrajzórán, hogy arrafelé, ahol a harcok dúlnak, nincsenek folyók.

Csak sivatagok.

Esténként, odakinn, a vályogház előtt üldögélve a vörösen izzó alkonyatba, elképzeltem, milyen lehet a föld túlsó felén szemlélni az ellenség mozgását. Anyám, ahogy a  lőszergyári beosztása diktálta, néha egész éjszakára magamra hagyott a kötelező társadalmi munka miatt. Ilyenkor sokáig elálmodoztam odakinn, egészen addig, míg fejem felett ki nem feketedett az égbolt, átszurkálva tekintetem a csillagok milliárdjaival, és a lassan mozgó, ellenséges űrállomások villanásaival. Gyakorta nem jött szememre álom, ha egyedül tértem nyugovóra ezeken az őszi éjjeleken. Párnám alá egy nagy kést rejtettem, és a sötétség neszeit fülelve próbáltam valami kedves és szép dologra gondolni. Ám a híradókban látott rémségek, és a propagandafilmek véres jelenetei, a háború áldozatairól és a kegyetlen kínai, klónozott légiókról minduntalan képzeletembe tolakodtak.

Egy nap, pontosabban éjjel, aztán valódi zajra ébredtem. Felültem ágyamban, és füleltem. Valaki motozott, és szipogott a konyhában. Óvatosan elővontam a pengét párnám alól, és a szobámat elzáró függönyhöz lopóztam.

Tíz után lekapcsolták az áramot, ezért az idegen kénytelen volt mécses fényénél sírni. Mert még a vállai is rázkódtak, ahogy egy széken ülve bőgött. Csak lassan vált ismerőssé a keskeny hát és az őszülő konty. Amint megszólítottam, és rám nézett, elborzadtam. Anya arca összefonnyadt néhány hivatalos sor miatt. A levél ott feküdt előtte a durva faasztalon. A testet a következő vasárnapra ígérték benne.

Egy tanyaszomszéd vitt ki minket ócska szekerével az állomásra. A város jó másfél óra út volt, közben alig szóltunk egymáshoz valamit. A férfi feketén termesztett dohányát rágta, közben anyámat fixírozva szeme sarkából. Ő halottsápadtan, összetörten zötykölődött mellettem.

A peronon már jó sok gyászoló család összegyűlt, pedig teljesen bizonytalan volt, mikor ér a városba a vonat. Akkoriban már nem voltak menetrendek, egyáltalán, az emberek semmiféle határidőt nem tartottak be. Jó három óra várakozás után aztán csikorogva megérkezett az öreg dízel, és a sok fekete kendős és sötét öltönyös ember elkezdte az óbégatást és a sírást.

Én nem gyászoltam, mert nem akartam elhinni, hogy őt hozzák haza. Főképp, mikor a daru leemelte a felül nyitott vagonból a 48.08.16/1723–as–as azonosítójú koporsót. Apám születési dátuma és személyi számának vége volt ráfújva fehér festékkel. De odabenn legfeljebb egy gyerek fért volna el. Ám amikor a szomszéd és anyám nekiveselkedett, hogy feltegyék a szekérre, meg sem bírták mozdítani. Egy arra járó vasutas komoran elmagyarázta nekik, hogy bizonyára a tank beolvadt részei miatt. Így mondta, beolvadt, és mind értettük, mire gondol, de anyám nem akart hinni neki, ezért visszavágott, hogy a férje, a néhai férje nem harckocsizó volt. A fáradt arcú vasutas megvonta vállát, majd lette kistáskáját, és nekigyürkőzött. Így aztán négyen, a négy sarkot megragadva nagy nehezen, a földön csúsztatva, el tudtuk tolni a koporsót a szekérig. Ott aztán már több fekete öltönyös férfi ajánlkozott, úgy tűnt, a gyász végül csak összekovácsolja az embereket. A harmadik hórukkra felemelték a koporsót, rá a szekérre, hogy az belenyikkant.

Egyenesen a kisváros temetőjébe hajtottunk, és beálltunk a sorba. Az összes aznap érkezett halott ingyenes állami temetést kapott. Szép sorban kiásott gödrök várták őket az anyaföldben, a hangszórókból a párttitkár előre felvett búcsúztató szövege harsogott végtelenítve. Még hazafelé szekerezve is hallottam foszlányait a hősiességről és kötelességről.

Két hét múlva aztán hazajött apám.

Aznap is egyedül maradtam, és a házim megírása után hamar lefeküdtem. Már majdnem elszenderültem, mikor tompa ütés riasztott fel, mely a bejárati ajtó felől jött. Zavartan, a félelmeimet mérlegelve kimentem az ajtóhoz, késem ezúttal a párna alatt felejtve. Az újabb erőszakos kopogásra összerezdültem, éreztem, gerincemen felmerednek a szőrpihék.

Ezüstös félhomály volt a nagyszobában, mely egyben konyhaként is szolgált. Aznap már majdnem telihold uralkodott az égen. Ez a fény pont elegendő volt, hogy egy oldalsó ablakon kilássak a ház elé.

Kopott katonakabátos, sárkoloncokkal terhelt bakancsú alak állt az ajtónál. Szívem beleremegett a lehetőségbe, mert a temetés óta úgy éreztem, azt reméltem, hogy valami nyilvántartási hiba, tévedés történt apám ügyében. Mielőtt az ismeretlen harmadszor is lecsaphatott volna a deszkákra – kitártam előtte a bejáratot.

Ő volt az, nem kellett a mécses, melyet csak akkor gyújtottam, mikor már leült az asztalhoz, sem testének merev, hideg ölelése, mely még a küszöbön történt, és még a füstös, kellemetlen szag, ami a posztókabát alól áradt, sem tudta palástolni, hogy az idegen: az apám.

Amikor leült, sápadt, borostás arccal, láztól csillogó tekintettel bámult a lángocskába, és koszos körmével a morzsákat terelgette, miközben előadta, hogy szabadságra engedték a harcokból. A hajdani szomszédjaink a fővárosban megadták neki új címünket, és még pont elérte az éjszakai vonatot, de az állomásról már gyalogolnia kellett idáig.

Nehézkesen, akadozó nyelvvel beszélt, mintha részeg, beteg volna, avagy mint aki előre betanult szöveget mond – s közben egyszer sem pillantott rám. Olykor körbelesett, csodálkozva, ilyenkor úgy tűnt, tompa álomból ébred, de egyébként mereven ült helyén. Ez a közömbösség és idegenség nyugtalanított, de még zavaróbb volt valami rosszérzés, ami lassan eluralkodott rajtam, ahogy ott sötétlett velem szemben. Úgy éreztem, mintha valótlan lenne minden részlete, mintha alakját papírból kivágva behelyezték volna a házunk díszletei közé.

A harcokról kérdeztem, mire összerezzent, majd hessentő, unott mozdulatot tett, és enni kért.

Felálltam, a szekrény aljából elővettem egy szikkadt kenyérdarabkát, majd egy tompa, életlen késsel megszeltem, közben valamiért eszembe jutott a másik penge a párnám alatt.

Anyámról nem is érdeklődött, ezért, mialatt szinte rágás nélkül befalta a szeletet, én mondtam el, hol van, mit csinál, aztán szóba hoztam a temetést is. Megállt a szájában az ételt, majd nagyot nyelve felállt. Csak azt kérdezte, hol alhat meg, mire a szobámat takaró függöny felé mutattam. Megindult, és valami kiesett kabátja alól. Ahogy eltűnt a függöny mögött, közelebb mentem, és leguggoltam a dolog elé.

Egy alig összerágott, nyálkától csillogó kenyérdarab volt. Az a falat, amit az előbb nyelt le előttem ülve.

Rettegve vártam tíz percet, majd mikor szelíd horkolása felhangzott bentről, a tompa kést markolva mentem rá.

Az ágyamon elterülve úgy nézett ki, mint egy felravatalozott halott. A hold most pont arcába, testére sütött, jól láthattam mindenét. Közelebb óvakodtam, aztán még közelebb, míg megéreztem a belőle áradó hideget. Vártam és figyeltem békés, kisimult vonásait. Jó lett volna így maradni egész éjjel, ám gondosodnom kellett anyámról. A kés hegyét az alvó torkának szögezve óvatosan kigomboltam hát a kabátja három gombját, majd széthúztam rajta a ruhát.

És ekkor elém tárult a borzalmas sebhely, melyet senki nem élhet túl: a gyomron tátongó eleven hasadék, egy száj, melynek mélyében ott ragyogtak a kenyerünk csomói.

Megéreztem, hogy néz, azelőtt, hogy arcába pillantottam volna. Úgy lesett rám, mint ki a parancsot várja, és én megadtam neki. Azt akartam, hogy tűnjön el, minél messzebb járjon, mikorra virrad, hogy még véletlenül se találkozhasson anyámmal. Menjen vissza azokhoz, akik létrehozták, hogy újból harcba küldhessék, mert katonaként nekik még jó lesz, de apaként nekünk már nem, mert az igazit két hete eltemettük. Míg beszéltem, a kés hegyét nem mozdítottam el torka elől.

Megértett azonnal, nem is ellenkezett. Lekászálódott az ágyról, majd szemérmesen begombolta a kabátját. Ahogy elment mellettem, kinyúlt felém, mire hátraléptem, de nem elég gyorsan. Sikerült neki játékosan összekócolni a hajamat, úgy, ahogy mindig is csinálta, ha fel akart bosszantani. Ez a gesztus, az emlék egy pillanatra elbizonytalanított, de aztán erőt vettem magamon, és amikor kilépett az ajtónkon, immár örökre, elfordítottam a zárban a kulcsot.

 

vége

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr811398212

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror