Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2009. augusztus 30. 16:05 - Valmont

Hármasban a halállal

Hogy jön az alábbi - halálból visszatérős - sztoriba a nyolcvanas évek? Nem tudom, legfeljebb sejtem. Egyrészt ez még jobbára a naivitás és az ártatlanság kora volt. Mindenféle furcsa, rejtelmes dolog várakozott odakinn a világban, az éjben. Fogalmunk sem volt például a horrorról, mint olyanról, mert tiltott műfajnak számított (kis kitérő: első, rendszerváltozás utáni nagyköltségvetésű horrorfilmes tervünk a Katapulttal ugyanezen ok miatt esett kútba. A filmtörvény, és a nagyhatalmú MMK a pornó mellé sorolja, s tiltottnak minősíti a horrort. Buta, buta döntéshozók, kik pont ezekben az elátkozott nyolcvanas években szocializálódtak...). Reveláció volt egy-egy beszüremkedő alkotás, mű, mint például számomra E.M. Floyd Másvilágról jött gyilkos című regénye. Kiváló sci-fi/horror, a rákról, a halálról és az életről - csak ajánlani tudom. Valamennyi inspiráció innen fakad, más egy korábbi novellából, amit át kellene dolgozni, mert nagyon kafkai, ill. művészieskedő.

Másrészt: ez a sztori neked is szól, Dave. Hiányzol, ember.  

 

 Ismeretlen tartomány

 

Emlékeztek a nyolcvanas évekre?  A gombafelhőtől rettegő alkonyatokra? A West End girlsre a Pet Shop Boystól? A márványfarmerre és azokra a szörnyen drága sportcipőkre? Az első, sziszegve nyíló dobozos kólára kezedben?

Emlékszel Lukácsra, aki MZ–vel döngetett, és a kanyarban úgy dőlt be, mint a profik? Top gunes napszemüvege volt, és átalakított bőrkabátja, olyan fazonú, mint ami Mavericknek volt a filmben...

Emlékszel arra az estére? A csajom nálam akart aludni, mert anyámék lementek a Balatonra. Tizenegykor hívtak a rendőrök, hogy azonosítani kellene egy holttestet.

Lukács elszállt egy olyan kanyarban, amit még a fiatal Tom Crusie sem tudott volna bevenni. A rendőrpajti és a boncmester úgy álltak a lila test felett, mint két őr. Mintha Lukács el akarna szökni arról az asztalról. Megtehette volna, ha felébred, mert nem volt rajta semmi sérülés. A doki szerint szörnyethalt, amikor lerepült a motorról. Ami aztán egy fának csapódott, ő meg elterült a pihe–puha avarban. Ha az ijedelemtől nem áll le a szíve, megúszta volna pár zúzódással.  Nem volt nála jogsi, a kabátja zsebében csak az én névjegykártyámat találták. Szűcs vagyok, én alakítottam át neki a bőrdzsekit. Anyja–apja meghalt, rokonai …–ben éltek, ahonnan Lukács elszökött ide, a mi kisvárosunkba.

Azt mondtam, igen, ez ő, Lukács, a nagy motoros, akit még a szakképzőből ismertem. Ő kőműves lett én meg bőrös. Nem élt még annyit se, mint Petőfi, de gyorsabban halt meg, az biztos.

Hazafelé ezen gondolkoztam, meg azon, hogy a csajom alszik–e már. Elküldtem, mikor a rendőrök hívtak, de már bántam a dolgot.  Katonaság alatt szedtem fel, és imádtam, hogy annyira hasonlít arra a lányra a Terminátorból.

Amikor felmentem a harmadik emeleti lakásba, úgy érzetem, valaki figyel. Nem volt senki otthon, csak a csajom parfümjének illatából maradt valami a levegőben. Mégis, a sarkokból, a szekrényből vagy a függöny mögül átható, éles tekintet erejét éreztem a tarkómon. Ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy átvágjak a nappalin, és bemenve a konyhába, kinézzek a lenti parkocskára. Egy fehér fényű lámpa állt a sarkon, sugarai alá pedig most épp besietett egy alak. Megtorpant, a házszámot nézte, majd felpillantott rám. Lukács volt az, a nagy motoros. Ekkor eljött a sötétség.

 

Ott ül a kanapén, kezében egy pohár vízzel, néha iszik, köhög, nyel. Hullasápadt, ezért lekapcsolom a nagylámpát, hogy ne legyen olyan ijesztő. A sarokban lévő is elég lesz ehhez a beszélgetéshez.

Sokáig nem szól, hiába kérdezgetem, csak néz rám, mint egy súlyos beteg, mint egy haldokló. Egyszerre riadt és esdeklő a tekintete, fejét rázza, mint aki nem akar emlékezni.

– Hogy lehet ez? – ismétlem el, ki tudja hányadszor a kérdésem. – Mi történt? Félrediagnosztizáltak, és felébredtél a hullaházban?

Fejrázás.

– Mert egészen halottnak tűntél, amikor odamentem.

Bólintás.

– Akkor, mi történt? Mire emlékszel? – A fotelban ülök, tőle két méterre. A fotel alatt, a padlón egy apró kés, amit a konyhából hoztam magammal, a pohár vízzel együtt. – Tényleg meghaltál? – kérdezem csöndesen, hogy csak ő hallja.

– Igen – olyan a hangja, mintha egy mély kútból szólna. Ezen ő is meglepődik, majd káromkodik egyet. – Jól nézünk ki…– leteszi a poharát, hátradől felbámul a plafonra. Bal keze combján fekszik, remeg. – Emlékszem…– elakad, döbbenten mereng, mint aki még mindig nem akarja elhinni, min ment keresztül.

– A baleset, rémlik? – Rámpillant, kutató, rettegő tekintettel, majd int, hogy hagyjam őt gondolkozni.

– Igen – mondja aztán. – Ott feküdtem a földön, és tudtam, hogy meghaltam. Az ember ezt alapvetően tudja ilyen helyzetben. Nem lebegtem a levegőben, vagy valami, hanem ugyanúgy éreztem magam, mintha élnék, csak már nem mozdult a testem.

Fújtatva kiengedem a levegőt, ami megzavarja. Ismét iszik, láthatóan már könnyebben. Lent, az utcán néhányan hangosan vitatkoznak valamin. Felállok, becsukom az erkélyajtót. Amikor megfordulok, ő is áll.

– Megmoshatom az arcom? – kérdezi, és indulna a konyha felé.

– Inkább a fürdőben – mutatom neki az utat. Meleg vizet engedhetett magának, jó forrót, mert mikor visszatér, arcára szín költözik.

– Aztán eljött értem – mondja hirtelen és leroskad. Vesz egy szál szimfit az asztalról, elgondolkodva forgatja ujjai közt. – Nem olyan, mint a képeken, úgy értem, nincs kaszája. Nagyon is emberszerű, csak olyan…légnemű. Arca viszont nincs. Csak tagjai, törzse, feje, meg ilyenek. – Most végre meggyújtja a cigit, de nem tüdőzi le, forgatja szájában a füstöt. Aztán ujja hegyét a homlokához érinti, a két szeme közé: – Ide nyúlt, és alátartotta a másik tenyerét. Valamiért tudtam, mi következik, és megkönnyebbültem. Mint valami por, szürke anyagként kicsorogtam a testemből.

Újból szippant, szájöblöget, kifúj. A lámpabura köré vastag sálakban telepszik a füst.

– Szóval azt mondod – kezdem óvatosan –, hogy a Halál eljött érted, kiszedte a lelked a testedből egy láthatatlan lyukon át, amit a két szemed közt csinált az ujjával?

Gondolkodik, bólint: – Nagyjából igen.

– Értem – mondom csöndesen. – És mindezt érzékelted közben…

– Igen.

– Mi történt aztán?

Nem mondja, csak mutatja. Kinyújtja tenyerét szája előtt, és belefúj. A füst kigomolyog felém.

– Elfújta a lelked, bele, a nagy semmibe? – Újabb bólintás.

– Azt hiszem, így működik – mondja aztán felélénkülve, mint aki nagy igazságra döbben rá. – Hogy milliárd és milliárd lélekrészecske kering köztünk. Egyszerűen Ők csak kiszabadítják a testünkből őket, és szélnek eresztik. Az énünk elemei lehetnek ezek a szemcsék, és összekeveredve annyiféle új kombinációt hoznak létre, hogy nem csoda, hogy nincs két ugyanolyan jellem. Gondolom, a születés során, mikor a baba koponyája még nyitott itt – ujja megint a homlokára mutat, a két szem közti pontra –, az arra libegő szemcsék elfoglalják, kitöltik az üres helyet. Mint a mágnes, meg a vasreszelék…Így örök a körforgás és a változatosság.

– De hogyan kerültél te vissza? – kérdem aztán, noha sejtem a választ. Elnyomná a cigit, de aztán még szív rajta.

– Valamit hibázott. Ő. Talán nem zárta le a testemet. Talán egy széláram pont visszafújta énem nagy részét a nyíláson. Hirtelen újra odabenn voltam, de beletelt pár órába, míg mozgatni, irányítani tudtam őt. A testemet.

Elhallgat, kis ideig csak bámul maga elé.

– Persze, minden más. Nem vagyok teljesen ugyanaz – magyarázkodik aztán keserűen. – De tudom, ki volt Lukács, miket érzett, gondolt, szeretett és élt át. Azt hiszem, tudnám folytatni az életét... – Helyben vagyunk.

Körbenéz, hamutartó után kutat, majd nyögve feláll, és kimegy. Későn kapcsolok, hogy bizonyára a konyhában fog keresgélni. Fogom a kis kést, és utána lopódzom

Nagyon nem kell keresnie. A befőttesüveg, gondosan lezárva, ott van a pult közepén. Benne gomolyogó szürke porköd.

Meredten áll előtte, érzi, hogy mögé lépek. A pontot keresem, a tarkóján, a gerinc végén, ahol a boncmesternek majd nem fog feltűnni a szúrás.

– Benne vagy, ugye? A szűcsben? – kérdezi halkan, s nem mozdul. Jó, mert nincs kedvem verekedni, főképp ezt a gyönge testet használva az ő száz kilójával szemben.

– Igen.

– Kiveszel megint? – hangja nem ijedt, inkább beletörődő.

– Csak most rendesen lezárom a koponyád – nyugtázom, majd döfök.

 

Emlékszel arra az éjjelre, mikor jobb híján a Panoráma ismétlését nézted, és nem emlékeztél rá, mit csináltál az elmúlt pár órában? Később, felállva a tévé elől, limonádét készítettél magadnak, és Algopyrint vettél be, mert fájt, hasogatott a fejed, és olyan idegenül érezted magad a bőrödben. A karod és a hátad úgy sajgott, mintha egész éjjel mázsás súlyt cipeltél volna. Aztán emlékszel a Symphoniára, meg a talpas Sophira, amit anyádék szívtak? Te soha nem cigiztél, ezért furcsálltad, mikor egy csikket találtál a konyhai hamutartóban azon az éjjelen…Emlékszel a konyakmeggyre? A Terminátor első, videóra másolt, alámondott verziójára? A felhajtott szárú farmerokra és a Diadora cipődre? Reagen megnyerő arcár a Panorámában?

Nem emlékszel, ugye?

 

vége

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr441348706

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror