Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2009. július 19. 11:38 - Valmont

Az évszázad numerája

Ebben történt egy tétova kísérlet a részegség ábrázolására. Az egyik szereplő a lassú de eltökélt beállása miatt nem képes érzékelni a társát érő fenyegetést. Kérdéses, később mit tud majd összerakni az eseményekből. Maga az alapötlet persze nem eredeti. Inkább az alkoholmámoros ember nézőpontján átszűrt töredékek teszik izgalmassá. Ugyanakkor azt gondolom, van valami rémisztő az első komolyabb berúgásban, ugyanúgy ahogy a kábítószer kipróbálásban, avagy a szüzeség elvesztésében is. Minden aktus önfeladással, a pontos érzékelés felfüggesztésével jár. Kockáztatnunk kell, belépni egy ismeretlen tartományba, olyan tudatállapotba, melyről fogalmunk sincs. Valamennyire a halálfélem átélése zajlik ilyenkor. Letompítva, kevésbé veszélyesen, de megtapasztalunk valamit a végső dolgok igazságából.

 

Vérvétel

 

A Moszkván találkoztak, Zozo épp Marlborot vett, mikor a fotós odalépett hozzá. – Szevasz – mondta Káci azzal a rejtelmes mosollyal, amit társa, a hírszerkesztő olyannyira nem kedvelt. – Nézd azt a csajt! – A fotós tekintetének irányát követve Zozó egy szőke lányt láthatott, amint nagyon rövid szoknyájában feltornázza magát a 16–osra. – Nem rossz – bólintott az újságíró. – Iszunk valamit indulás előtt? – kérdezte aztán, a kocsmák felé intve.

– Nem lehet – rázta fejét Káci. Nagy, fekete, göndör fürtjei röpködtek sápadt bőre felett. Úgy nézett ki, mint egy reneszánsz korabeli angol herceg. – Kötelező véradás lesz, anélkül nem mehetsz be.

– Klassz – bólintott Zozó, majd elrakta a visszajárót.

A céges rendezvény Rákoson volt, egy nagy sportpályán. Négy hatalmas sátort állítottak fel, ahol étellel–itallal, előadásokkal és díjakkal várták a médiahálózat dolgozóit. Szombat volt, alkonyodott, és a pályát körülölelő alumíniumkerítés halkan pattogott a nyárvégi melegben. Zozó néha megkongatta, ahogy elsétáltak mellette.

– Én nem akarok berúgni – magyarázat neki a fotós. – Valami csajt kellene szerezni. – Két mániája volt: a fényképezés és a nők. Zozó ezért nem szeretett vele terepre menni – a dolog vége mindig valami idétlen nyomulás lett a közelben fellelhető nőnemű egyedek irányába. Káci valóban jól nézett ki, és a szövege is lehengerlő volt, ha bedobta magát – de egész egyszerűen nem akarta elfogadni, hogy nem mindenkinek jár folyton azon az esze.

– És mostanában amúgy se bírom az italt…– tette még hozzá elgondolkodva, ám ekkor a kapuhoz értek. Megkapták a karszalagjaikat, majd beterelték őket egy sátorba. Itt zajlott a vérvétel, a fehér paravánok előtt két hosszú sor kígyózott.

– Ha már adtál vért, vagy alkalmatlanság miatt elutasítottak, kapsz egy kis hologramot a matricádra. Csak ezzel kérhetsz piát odabenn…– magyarázta előttük valaki –…mennyire náci rendszer, nem?

– A konszern idén a Vöröskereszt egyik fő támogatója. – szólt előre Káci. – Azért van ez. Még mindig jobb, mintha egy spermabanknál nyomulnánk... – Ezen aztán mind röhögtek, kivéve Zozót, aki már nagyon szomjas volt.

– Nem tudod, hogy vagyunk hétfőn? – kérdezte pár perc sorban állás után társától.

– Úgy emlékszem, reggel kezdünk, hatkor – válaszolt az tűnődve. – És terepre vagyunk beosztva. – Ez azt jelentette, hogy az éjszakai műszakosok által a rendőrségi URH–n elcsípett anyagokból nekik kell valami elfogadhatót fabrikálniuk lapzártáig. Zozó utálta a reggeli beosztásokat.

– Odanézz! – bökte meg oldalát Káci. Egy nővérkét bámult, aki listával a kezében állt a sor elején. Csupa gömbölyűség és feszülés volt a nő, alacsony termetű, hosszú, fekete haját hagyta elomlani áttetsző fehér ruhája alatt. Káci automatikusan megindult felé, de Zozó megfogta karját. – Úgyis találkozol vele odabenn – mosolygott.

– Igen, apám, és ez lesz az évszázad numerája – motyogta Káci. Nagyon halkan beszélt de ekkor a nő feléjük kapta fejét. Karakteres, szépen ívelt vonásai voltak, hatalmas szemei meghatározhatatlan színben játszottak. – Hú, szerinted meghallotta? – nyögött a fotós, amikor ismét eltűnt a függöny mögött, majd kért egy szál cigit az újságírótól.

Zozó épp meggyújtotta neki a szálat, mikor a molett titkárnő, Tünci lépett oda hozzájuk: – Kell matrica, fiúk? – kérdezte nyafogós hangján.

– Miért, van? – lépett hátrébb Zozó. Savanyú szag áradt a kolléganőből.

– Haza kell mennem, belázasodott az a kurva gyerek – magyarázta a csaj, s közben le nem vette szemét Zozóról. – Úgyhogy…– nyújtotta a fotós felé a letépett karszalagját, de az csak a fejét rázta: – Engem hív a kötelesség – mutatott a véradás vörös felirata felé.

– Nekem jöhet – kapta el gyorsan Zozó a szalagot. – Ezer hála – lefejtette róla a hologramos levonót, és a sajátjára ragasztotta: – Szomjan halok – mondta Kácinak, aki valami hangtalan ritmusra ingatta fejét, és le nem vette szemét a helyről, ahol a nővérke eltűnt.

– Menj csak – mondta  aztán. – Majd találkozunk.

Úgy is lett. Zozó harapott némi pogácsát, utána a rövides pult felé vette az irányt. A meleg lassan mérséklődött, ezért megkockázatott egy unicumot. Kért hozzá két pohár sört, a másodikat egy szilvával küldte le. Ez már ütött, de még fért. Évek óta gyakorolta azt az állapotot, mikor viselkedése és mozgása még koordináltnak tűnik, ám az odabenn lapuló tudat már jobbára csak röhögcsél az eseményeken.

A harmadik sátorban evett valami húst tésztával, és harapott egy geil süteményből. Kezet rázott a főnökével, és beszélt két kollégával, akiket nem kedvelt túlzottan. Tőlük szerzett tudomást a koktélos sátorról.

Itt egész hosszú sor gyűlt össze a pult előtt, a mixer elkeseredetten rázogatta a shakert, így visszament munícióért. Kért még egy szilvát, és egy korsó sört. Mikor a műanyag poharat átvette, megérkezett Káci.

– Apám, ez a csaj atom – lelkesedett. Arca pírban égett, karján a vatta apró vörös foltot nedvezett. – Úgy néz ki, mint valami pornósztár.

Elmondta, hogy belépve a vér szentélyébe, volt hat ágy, egy orvosféle mogorva fazon, és egy másik, kissé szikárabb csaj. Ehhez akarták küldeni, de ő csak azért is a jócsajt választotta. Inkább várt még, majd lefeküdt az általa felügyelt helyek egyikére, és ekkor, a tű behelyezése alatt azok az isteni mellek súrolták vállát, majdnem arcát is. Egyébként kétszer elrontotta a vénát, de valahogy az egész csapat nagyon amatőrnek tűnt, nem csak ez a baba…

– Az illata meg – mesélte –, nem is tudom, olyan földszagú, mint eső után a mező, eszméletlenül érdekes volt.

– Földszagú? – húzta fel szemöldökét Zozó. Érezte, arcizmai lassan zsibbadni kezdenek. – Te, figyelj, menjünk a koktélos sátorba – kérte aztán társát.

– Nem lehet – rázta fejét a fotós. Órájára lesett. – Hatig vannak. Míg összepakolnak, megfűzöm, aztán megszúrom én is őt…

– Nem fog veled leállni – csóválta fejét Zozó. – Neki ez a munkája…

– Nem, nem – ellenkezett a fotós. Ott álltak az ide–oda nyüzsgő ittas vagy kevésbé részeg tömeg közepén. Káci lemutatott az ágyékára. – Neki ez a  munkája. – Farzsebéből elővette vékony, tenyérnyi fényképezőgépét, melyet mindenhova magával vitt. – Le is fotózom neked majd, miközben ügyködik rajta.

– Tedd azt – vont vállat unottan Zozó, és felhajtotta a pálinkát. – Én megyek koktélozni.

Távolról zene csendült fel. A koncertsátorban elkezdte műsorát a meghívott zenekar. – Ott találkozunk – mutatott a hang irányába Káci.

Az újságíró bólintott.

Tizenhét percig állt sorban a mojitóért. A hangzavar, a szomszédos sátorból áramló zene, és a cigaretták füstje felkavarta érzékeit. Söre gyorsan elfogyott, így megkért valakit, hogy hozzon, de az soha nem ért vissza. Amint a pulthoz ért, döntött: egyszerre két koktélt kért.

– A barátomnak lesz – mondta akadozó nyelvvel, de nem gondolta komolyan. Az elsőt megitta még a sátor bejáratánál. Aztán átbaktatott a koncerthez. Itt már akkora volt a tömeg, hogy csak oldalt, az átforrósodott ponyvánál fért el.

– Elég gyenge – ordította valaki a fülébe. Megfordult és fókuszált. Káci arca élesedett ki előtt. – Ja – bólintott az újságíró. – Na, mi van a csajjal?

– Fűzöm, bazdmeg. Szerintem, összejön – magyarázat a fotós kiabálva. – De…elég furcsa.

Még ott, a melegben, részegen, a gitárszóló alatt, még ott és így is, Zozó megütközött ezen a mondaton. Megrázta fejét, és összeszedve magát próbált barátjára figyelni.

– Ezt hogy érted? – kérdezte aztán.

– Nem tudom. – von vállat Káci. – Kijött velem egy kicsit az előtérbe. De ahogy beszélt, meg ahogy ment, meg az érintése.

– Hozzád nyúlt?

És ekkor Káci mutatta is a csuklójánál a kis, vörös sebet. Zozó már nem értett semmit. – Ez nem a vérvétel? – kérdezte, de a fotós ekkor megmutatta a másikat, könyökhajlatában.

– Megvágott? – értetlenkedett Zozó.

– Csak hozzámért a körmével – válaszolt Káci. – Akkora körmei vannak, mint egy sasnak! A bőre meg jéghideg. Le fogok fagyni odalenn.

– Majd felmelegíted – vigyorgott Zozó.

– De a mellei, meg azok a combok, apám…– áradozott a fotós elábrándozva. Közben ki–be kapcsolgatta fényképezőgépét.

– És akkor mi lesz?

– Azt mondta, várjam meg – a fotós órájára lesett –, míg besötétedik. Akkor nem látnak meg minket. És elvisz a  fák közé.

– A fák közé? – erre már csak egy bólintás volt a válasz.

Zozó kinézett a sátor bejáratán át a fejek fölött az égre. Sötét volt.

– Mindjárt sötét lesz – fordult vissza barátjához, de addigra az eltűnt. Az újságíró meghallgatott még három számot, aztán odasodródott hozzá egy rádiós srác, akivel régebbről, és egy másik helyről ismerték egymást. A fiúnál két korsó sör volt, az egyiket nagylelkűen felajánlotta Zozónak. Még nyújtotta, a hab végigömlött kezén. Ezen sokáig nevettek. Kimentek a sátor elé cigarettázni, és lesték az előtérben részegen táncoló asszisztens csajokat. Egyikőjük levette a blúzát, apró mellei fekete melltartóban sápadoztak. Az akadozó beszélgetés azzal zárult, hogy Zozó elment italért. Embereket kerülgetve, eldobált poharakat rugdosva dülöngélt végig két sátoron. Háromszor eltévesztette a rövides pultot, negyedszerre beállt a sorba. Mikor rendelt, izgult, hogy megbicsaklik a nyelve.  A pultos lány jóindulatú volt, apró tálcára rakta a poharakat neki. Ahogy visszaindult, meglökték vállát, az unicum félig kiloccsant. Jobbak látta, ha leül egy fából ácsolt durva asztalhoz. Felhajtotta a maradék unicumot és a pálinkát, majd fél órára elbambult. A sárga neonnal megvilágított sátor belső falán fel– és eltűnő árnyékok roppant érdekes táncot jártak előtte. Már zsibbadt mindene, érezte, apró körökkel forgásba kezd világa. Hirtelen felfigyelt egy árnyra, egy összegörnyedt, mozdulatlan alakra a ponyván. Először azt hitte, önmagát látja, ezért felemelte kezét, de a sziluett nem mozdult. Megfordult.

Káci ült mereven a másik padsor végén.

Zozó először nem akart odamenni hozzá. A fotós alakjában volt valami furcsa, egyfajta megtörtség, ami taszítóan elesetté tette. Ez a fiú nem az volt, aki egy órája elment a nővérkés randira.

– Elkaptál tőle valamit? – ült oda mégis hozzá, kissé meglökve őt. Ruhán át is megérezte, hogy Káci válla jéghideg. – Vagy mi van?

A fotós lassan eszmélt. Végtelen lassúsággal elfordította fejét a részeg irányába: – Elvitt a fák közé – monda alig hallhatóan.

– Akkor megvolt? – harsogta Zozó, és a fiú vállára csapott. Kőkemény volt a teste keze alatt.

– És most jön utánam – folytatta Káci. Körbenézet, aztán kimutatott az éjszakába. – Ott van, odakinn, vár rám.

– Folytatást akar, mi? – vigyorgott Zozó, és a tálcáról egy unicumot tolt a fotós elé. – Akkor erre szükséged lesz. Megvannak a képek?

Káci rá se nézett az italra, egyfolytában kifelé bámult a sötétbe. – Azok a szemek. Sárgák lettek, amikor fölém hajolt, és arca, a fogai, Istenem…– sóhajtott borzongva, majd összerezdült, mint aki eszmél. Megragadta Zozó alkarját, de oly erősen, hogy az felszisszent.

– Ment meg! – kiáltotta. Többen feléjük fordultak, az újságíró felemelte szabad kezét, nyugtatólag intett.

– Eltűnjünk? – kérdezte aztán rekedten. – Lerázzuk a csajt?

Káci pár másodperig mereven bámult rá. Tekintetében most már nem volt más, csak félelem, és ettől Zozó megérezte, lassan kezd józanodni. – Mindegy – mondta aztán a fotós, és felállt, elengedte őt, örökre. – Már mindegy – nem szólt többet, vissza se nézett, keze se nyújtott, csak kivonszolta magát az éjszakába.

Zozó megitta maradék italát, ami nagyon gyorsan leterítette. Pár perc gondolkodás után visszament a koncertsátorba, és táncot valakivel. Az őrült ugrálástól kiment fejéből Káci. Később, mikor az első hányinger elérte, és kitámolygott a sötétbe, hirtelen beugrott neki utolsó beszélgetésük.

Percekig hányt, majd megtörölgette ajkát, gallérját, és tétova, lassan józanodó léptekkel elindult megkeresni barátját. Útközben valahol szerzett egy félliteres ásványvizet, azzal lemosta arcát és kiöblítette száját.

Ezután sokáig makacs elszántsággal bolyongott fel–alá. A látóterébe tolakodó közös ismerősöket kérdezgette, bekiabált a mobilvécékbe, a jól megvilágított járda melletti fák, bokrok tövét leste. A kapunál lévő őröknél is érdeklődött, de azok nem emlékeztek, hogy látták volna barátját távozni.

Aztán hajnali egy körül Zozó megállt a fénnyel megvilágított tér szélén, és elesett a pálya sötét távlataiba. Tudta, hogy ösztönösen a sikolyokra fülel, ám természetesen nem hallatszott semmi. Balra tőle ott állt a vöröskeresztesek kisbusza, mellette a néptelen sátor. Az újságíró odasétált, és tétován beköszönt. Nem jött válasz, ezért belépett.

Avas rézszag, és hideg fogadta. A fűben elszórt vattacsomók fehérlettek. Az ágyak, és az állványok összevissza, elárvultan csillogtak a tartóoszlopokra szerelt lámpák fényében. Úgy nézett ki a hely, mintha pánikszerűen hagytak volna el személyzete. A sarokban egy generátorra kapcsolt hűtőszekrény zümmögött, ajtaja félig nyitva volt. Zozó odasétált, kihajtotta. Egyetlen üres vértároló műanyag tasak volt csak az alján.

Az újságíró kiment és bekopogott a kisbusz első majd a hátsó ajtajain is, de választ nem kapott. Ahogy megindult visszafelé, lába valami keménybe rúgott.

Káci fényképezőgépe volt. Letörölte róla a harmatot, és bekapcsolt. Pár vicces irodai kép után valami vörös és nedves tűnt szeme elé. Pár másodpercig nem is értette, mit lát, aztán elröhögte magát. Egy merev, duzzadt férfi nemiszerv volt, felső szemszögből levéve. Káci magát fényképezte. A nővérke nem látszódott a képen.

– Nagyon vicces – mosolygott Zozó, és eltette a gépet farzsebébe.

Ahogy visszatért a sátrak közé, megrohanta az új hányinger, és ezúttal sem kegyelmezett.

Kettőre mindent kiadott magából, és kitántorgott a kapu elé, ahol már – mint éjszakai ragadozók az itatóra járó vadra – türelmes taxisok várakoztak.    

Hétfő reggelig nem is jutott eszébe a furcsa éjszaka és Káci. Akkor azonban, mikor átvette, és átfutotta a vasárnap éjszakai URH–adások kivonatát, valami homályos balsejtelem kélt benne.

– Három holttestet találták a Duna parton – olvasta félhangosan. – A feltehetően erőszakos bűncselekmény áldozatai már több napja hevertek az elhagyatott partszakaszon. Mindannyiójuk halálát a vérveszteség okozta. – Rágódott ezen egy sort, majd felhajtotta kávéját. – Látta már valaki Kácit? – kérdezte aztán reménykedve a többiektől.

 

vége 

     

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr571254448

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror