Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2009. július 12. 21:45 - Valmont

Kárhozottak hídja

Ez most egy töredékes, megvágott dolog, de még így is nagyon hosszú. Eredetileg a négy főszerepelő flashbackjeivel, múltjuk egy-egy jellegzetes pillanatával akartam megvilágítani, miért történik velük mindez. Ez a rész azonban nagyon művi lett, így kihagytam. Ami maradt, egy látomásos és esetleges apokalipszis ábrázolása. Az alcím: "Árpád híd" volt, melyen valóban el lehet képzelni egy ilyen elnyújtott átkelést, miközben lassan leomlanak a mennyek.  Nehéz tagadni a "Szent Lajos király hídjá"-nak hatását. Wilder meglehetősen túlértékelt regénye főiskolás koromban nagyon foglalkoztatott. Életemben egyetlen egyszer olvastam, a filmváltozatot pedig nem akarom megézni. Valamiért a mai napig igen sokszor eszembe jut. Hát nem erről szól az irodalom? 

  

Hulló angyalok

 

Ahogy a Tolvaj rákanyarodott a hídra, azonnal a fékbe taposott, és megállította az autót.

Kiszállt, és tett pár tétova lépést. A lába alatt remegett a beton a bombázástól. Jobbról rakéták szelték át ívesen a levegőt, és eltűntek baloldalt.

– Hű – mondta a férfi, és megvakarta fejét. Távolról folyamatos, tompa dördülések hallatszottak. Mintha egy hatalmas kalapács verne egy vas támfalat. Szinte a levegőben is érezni lehetett a rezgéshullámokat.

Aztán megpillantotta a zuhanó testet a Duna felett. Pörgő, tollhullató szárnyakkal, kétségbeesett gyorsulással közeledett a víz felé. Olyan volt, mint egy összegöngyölt madár. Amikor eltűnt a híd íve és korlátja mögött, ő visszaszállt az autóba, és elindult.

A jelzőlámpák alatt, a Népfürdő utcai felhajtó előtt egy tank állt keresztbe a hídon. Nagy, zöld teste fenyegetően csillogott a reggeli harmattól. A rakétafüstös égen át valamennyi napfény hullott rá, meg–megcsillantva ormótlanságát.

A Tolvaj óvatosan fékezett, majd a jármű előtt jó tíz méterre megállt. A torony nem mozdult. A fémtömeg egyik nyílásából sem jött, repült vagy áramlott ki semmi. Rövid várakozás után a sofőr kiszállt az autóból.

Csípős reggel volt, olyan, mi kora tavasszal és késő ősszel lepi meg az embert. A Tolvaj összehúzta magán fekete széldzsekijét, és türelmetlenül kiköpött. Szeme sarkából látta, hogy újabb angyal hull az égből a Dunába. Nem fordult arra, helyette a tank orra felől kirajzolódó árnyékot leste. Valaki guggolt a lánctalp takarásában. Egy alak, vállán hosszú, hegyes dologgal.

– Hahó! – kiáltotta a Tolvaj.

– Maradj ott – jött az érdes válasz.

– Nem akarok rosszat. Segíthetek? – próbálkozott a Tolvaj baráti hangon. Mögötte halkan, megnyugtatóan morgott az ósdi Mercédesz motorja. – Át kell mennem a túlsó oldalra. Mindenkinek a hídon át kellene mennie – folytatta a férfi. Ahogy ezt kimondta, az árnyékból test lett, mert a Katona felállt és előlépett.

Fiatal, húszas évei közepén járó férfi volt. Megejtően szép és lágy vonásait páni félelem torzította.

– Magával nincs baj? – kérdezte, nem véve le fegyverének irányzékát a Tolvajról. – Maga nem őrült meg?

– Hogy én? – a Tolvaj szélesen elmosolyodott, ölelésre tárva szét karját: – Itt állnék akkor? Beszélgetnénk?

Míg a Katona mérlegelte az ajánlatot, leengedte a puskáját. Pihenj tartásba gyengült, majd a harckocsinak dőlt.

– A többiek? – kérdezte a Tolvaj, miközben rágyújtott. Nyújtotta a csomagot a másik felé, aki elfogadóan biccentett. A Tolvaj odasétált hozzá, a Katona kivett egy szálat. Fejével a torony felé bökött: – Odabenn – válaszolt, miközben beleszívott cigarettájával a lángba.

– És miért nem jönnek elő? – kérdezte a Tolvaj, elrakva öngyújtóját. A Katona nem szólt, csak nézett maga elé és cigarettázott.

A Tolvaj várt egy kicsit, majd elvesztette türelmét, és nyögve felkapaszkodott a nedves fémre. Óvatosan keresgélve a fogódzókat eljutott a nyitott ajtóig. Benézett a harckocsi belsejébe, majd hátrahőkölt.

– Kézigránát. A parancsnok tette – folytatta a Katona felpillantva rá. – Vácról jöttünk, hogy biztosítsuk a hidat. Senki, se fertőzött, se nem fertőzött nem mehet át Budára. Ez volt a parancs. Amikor elértük Újpestet, a parancsnok, elkezdett furcsákat mondani. És mikorra kiértük a hídra, már tudtuk, hogy elkapta őt ez a dolog. Éreztem, hogy baj lesz, ezért kimásztam azzal, hogy majd irányítom a gépet. A korlátok miatt. Mikor felértem, hallottam, hogy kiabálnak. Aztán robbant.

A Tolvaj arrébb, a híd korlátjának támaszkodva állt, lenézett a Duna felé. Szikrák hulltak le cigarettája végéről a mélybe.

– Gyere velem – mondta aztán, és a Katonára bámult.

– Úgysincs már senki, aki parancsoljon – válaszolt az, és elindult az autó felé.

– Akkor ki lő? – kérdezte a Tolvaj, elbámulva a füstpamacsos hegyek felé, majd beszállt ő is. Nagy tágas, kocsi volt, hideg, ósdi szagokkal. A Katona viszolyogva nézett körül. Puskájának tusa koppant a padlón. – Akárki – mondta. – Most már mindenki lő mindenkire.

– Most már? – indított a Tolvaj, és kikerülte a tankot.

– Amióta elkezdődött ez a…

– …világvége.

Erre a Katona nem szólt semmit, a célzótüskét babrálta, a cső végét, mely mellkasáig nyúlt.

Előttük egy ideig nem volt senki az úton. Kissé távolabb valami sötét csillogott.

– Én nem vagyok vallásos – mondta aztán mégis a Katona. – De az biztos, hogy ez az az idő, mikor az ember embernek farkasa.

– És megítéltetnek a rosszak és a jók – bólogatott a Tolvaj, majd elmosolyodott.

Az előttük lévő szakaszon két autó állt keresztbe. Majdnem teljesen eltorlaszolták a jobb sávot. Az egyik orra belefúródott a másik vezetőoldali ajtajába. Mindkettőben fehér ballon feszült a kormány előtt.

– Hó, hó – állította meg a Katona a kocsit, majd azonnal kiszállt. Felemelt fegyverrel megindult a roncsok felé.

– Elférünk – tekerte le az ablakot a Tolvaj. Órájára nézett, mint aki siet valahova. Aztán rövid tűnődés után mégis követte a másikat.

Amikor a talajra lépett, hatalmas dördülés hallatszott a Parlament felől. Akaratlanul is felnézett az égre. Feje fölött fehér tollak kergetőztek a feltámadó folyómenti szélben.

– Ezt jól elintézték – hallotta társa hangját. Odanézett. A szétroncsolt orrú autó ajtajából egy test lógott ki. A nyakán nagy, fekete kelevények sötétlettek.

– Nem a karambol nyírta ki – motyogta a Katona hátrálva. – Pestises.

A Tolvaj szólni akart, majd megvonta vállát. Ahogy a lángoló Parlament felé fordult, nyöszörgés ütötte meg fülét.

– Itt van valaki – kiáltotta, és megkerülte a másik autót. Az anyósülési ajtónak támaszkodva fiatal nő ült a betonon. Nagyon szigorúnak tűnt fekete kosztümjében. Szőke, egyenes haját szoros kontyba fogta. Halántékáról és bal combjából vér szivárgott a föld felé. A rá hulló árnyék sötétjére felpillantott.

– Még él – mondta a Tolvaj az odaérő Katonának. Az Üzletasszony acélkék szemét mintha hályog borította volna.

– Kik maguk? – kérdezte elhaló hangon. A Tolvaj leguggolt hozzá, és kitapintotta pulzusát: – Barátok.

– Az jó – motyogta a nő erőlködve. – Aki belém jött, az nem volt az.

– Mi történt vele? – kérdezte a Katona kíváncsian.

– Nem tudom…meg akart ölni – suttogta az Üzletasszony.

 A Katona közben fehér zsebkendővel kötözte be a sebet. Tekintete egy pillanatra összeakadt a sebesültével – és békét látott benne.

– Mennünk kellene – sürgette őket a Tolvaj. A Katona a nő hóna alá nyúlt, úgy támogatta.

– Maguk tudják, kik csinálják ezt? – nézett menet közben az Üzletasszony a tűz mardosta Parlamentre.

– Nem a katonaság – mondta a Katona. A Tolvaj kinyitotta a hátsó ülést.

– Hihetetlen, hogy senki nem tesz ellene semmit – csóválta fejét a nő. – Ez valami betegség? – a kötése lassan kezdett átvérezni. Ahogy beereszkedett az ülésre, rászorította tenyerét. – Az irodában például többen pestiesek lettek. Értik ezt? Pestis, a huszonegyedik században…

A Katona óvatosan rázárta az ajtót, így válaszolt: – Mindenféle dolog történik most.

Azzal megkerült az autót, és beszállt ő is.

A Tolvaj figyelmesen nézett rá, és csak lassan tette sebességbe a kocsit. Elgurultak a roncsok mellett.

– Az utolsó napok furcsaságai – szólalt meg a Tolvaj.

– Ahogy említettem, nem vagyok vallásos – vonta meg a vállát a Katona.

– De elfogadtad, amit a világvégéről mondtam.

A Katona nem válaszolt, helyette az Üzletasszony szólt előre elhaló hangon: – Maguk szerint ez a világvége? Akkor tényleg nem kell bemennem többet az irodába…– erőtlenül elnevette magát.  A másik kettő mosolytalan maradt. – Ha ez a világvége, akkor mind meghalunk, nem? – mondta aztán komolyabban.

– Nem. Mi nem – jelentette ki a Tolvaj. Olyan bizonyosság volt a hangjában, hogy két utasa akaratlanul is rápillantott. Most először nézték meg figyelmesebben. És nem láttak rajta semmi különöset. Ahogy elfordították tekintetüket, már el is felejtették, hogy milyen volt az arca.

– Na jó, azt hiszem, értem mit akarsz – bólintott a Katona türelmetlenül. – A világvége, amit a Biblia leír, nem más, mint anarchia, járványok és az állam összeomlása? Csapások, melyek megölik a bűnösöket? Elvégzik a tömegmészárlást? Erre gondolsz? De mi alapján, és ki válogatná ki őket? Hol van itt az igazságosság, a mérleg, az, amiben hittek az emberek?

A Tolvaj nem felelt, talányosan nézett maga elé. Jobb mutatóujja a kormányon dobolt.

– És ha így van, akkor mi lesz azokkal, akik nem itt élnek, hanem eldugott helyeken? – kérdezte fáradtan az Üzletasszony. Előrehajolt, és a fájdalomtól felnyögött: – Ők a jók? Ők nem fognak elpusztulni?

– Nahát, ez aztán a jutalom, túlélni egy ilyet – nézett rá a Katona. – Ez hülyeség. – tette hozzá.

– Álljon meg! – szólt élesen az Üzletasszony. Hangja erőteljes, parancsoló volt. A Tolvaj azonnal a fékbe taposott.

Két kart láttak a korlátba kapaszkodni. A hozzájuk tartozó test kint, a Duna felett lógott. A korlát vonalai közül egy elgyötört, öreg arc bámult rájuk.

– Azt a mindenit! – nyögte a Katona, és ő szállt ki legelőbb. Körbepásztázta a terepet – már majdnem átértek, látszott a budai oldalon kettéváló út kígyós nyelve. A felüljáró, mely éles ívben jobbra vezetett, sértetlenül emelkedett előttük.

– Várjon, tartson ki! – kiáltotta a Tolvaj, és már az öregnél is volt. A Katona is odasietett, míg az Üzletasszony a nyitott ajtóból figyelte őket.

– A hóna alá nyúlok – hajolt ki a Katona a korláton. Fegyverének tusa nyomta a hasát.

– Én fogom a bal karját.

Az öreg nem szólt semmit közben. Szakállas, ráncos arcából izgatottan csillogtak elő szinte fekete szemei. Amint felhúzták a korlátig, megkapaszkodott megmentői vállában. Öltönynadrágos lábát remegve emelte át a fémen. Letámogatták a talajra, ő pedig összeroskadt. Hátát a fémnek vetve zihált és bámult maga elé.

– Én ismerem ezt az embert…– jött közelebb az Üzletasszony sántítva. A két álló kíváncsian felé fordult. A nő elszabadult tincsei kígyók módjára tekergőztek a feltámadó szélben. – Ő…egy politikus.

– Az voltam – bólintott a Politikus. Károgó, kellemetlen hangja volt. Erőt vett magán, és megfordult. A korlát résein át a vizet bámulta: – Ott a lemondásom.

A másik három elhűlve nézte a vízben sodródó megfeketedett roncsot. Egy kis hajó lehetett, de a lángok és a robbanás összetörték vonalait. Körötte itt–ott testek keringtek.

– A minisztérium mentette az embereit. Úgy volt, hogy még fel tudnak venni. Ha beugrom, kihalásznak – magyarázta a Politikus elővéve mobiltelefonját. Nyögve feltápászkodott, és a korlátra könyökölt. – Aztán nem bírtam ugrani. Képtelen voltam elengedni a korlátot. De már visszamászni se bírtam. És ők itt hagytak. – Lágyan elengedte a telefont, bele a vízbe.

– Ott lett volna a helyem – fejezte be, a roncsot bámulva.

– Ugyan már, jöjjön! – nyújtotta felé kezét a Katona, és talpra segítette. A Politikus zavartan nézett rájuk. Most először úgy tűnt, hogy látja is őket.

– Maguk kik? – kérdezte.

– Menekülők – válaszolt a Katona.

– Az jó.

Az Üzletasszony a korláthoz bicegett, és lenézett. – Maga tényleg le akart itt ugrani? – kérdezte hitetlenkedve. Valami felrobbant a pályaudvar környékén. Mind összerezzentek, majd másodpercekig elbűvölve nézték a kerekedő, zsíros gombafelhőt.

– Eh, mindegy már…– legyintett a Politikus. Szeme megakadt a Katonán. – Hol vannak a bajtársai? Hol vannak a speciális erők?

Az megvonta vállát és hátrébb lépett. – Én itt vagyok – válaszolt keserűen, kiköpve a földre.

– Ön viszont benne van a sűrűjében – lépett közel hozzá az Üzletasszony. A kezében szorongatott papírzsebkendőt időről időre a sebét takaró kötésre nyomta. –Tudnia kell, mi folyik itt.

A Politikus megvonta vállát, és az autóhoz sétált. A meleg motorháztetőre tette tenyerét, és felsóhajtott. – Csak benne voltam – szólt aztán hátra. – Egyébként pedig, ha a véleményemre kíváncsi, ez lázadás. Anarchia.

– Baromság! – csóválta fejét a Katona. – A népek egymást ölik, nem a kormányt. Átharapják a szomszédjuk torkát, minden ok nélkül.

Egy négyszögben álltak, az autó előtt. A folyó bal partján minden füstölgött és lángolt. A budai hegyek házai és zöldje még érintetlennek tűntek.

– Valami fertőzés lesz – javasolta  az Üzletasszony. Mintha minden határozottságot kiszívtak volna hangjából. – Biztos, hogy járvány…Pestis.

– Ezt csak az újságok írogatták – legyintet a Politikus. – Igazából kevés pestisest találtak, bár amellett, az elmúlt napokban mindenféle régi, furcsa betegség felütötte fejét – csóválta a fejét. Szeme megakadt a Tolvajon, aki eddig némán figyelte őket. A Katona követte pillantását.

– Neki van magyarázata – mondta hirtelen.

– Igen? És micsoda? – kérdezte az öregember.

– Az, hogy itt a világvége – válaszolt a Katona készségesen.

Elhallgattak, csak a távoli, ütemes döngő hang szűrődött közéjük pár lélegzetvételnyi ideig.

A Tolvaj törte meg a csendet. Órájára nézett, majd a hídra: –Talán szálljunk be az autóba.

Követték az utasítást, szótlanul, fáradtan. Elöl ült a Tolvaj és a Politikus, hátul az Üzletasszony a Katonával.

– Mire alapozza a véleményét? – kérdezte csöndesen a Politikus. A Tolvaj begyújtotta a motort. Pár pillanatig szemlélte a híd végét, ahogy szárazföld, átlagos út válik belőle. Aztán sóhajtott és a tükörbe bámult.

– Ide kellett jönnöm. Ne kérdezzék, miért. Tudtam, azt is, hogy maguk is itt lesznek, és találkozni fogunk. Mi négyen fejezzük be ezt itt – kibökött a szélvédőn túli világra.

A Katona arca elkomorodott. Lassan, nehezen engedte ki a levegőt, aztán megragadta az előtte ülő székét, és előrehajolt: – Micsodát? Miről beszél maga? – hangja elfúlt, aztán már csak a fejét csóválta. A Tolvaj oldalt fordult, a Politikus felé. – Nem tudom, mi ez – mondta csöndesen. Az öregember bólintott. Arca kifürkészhetetlen és feszült maradt. – Ma reggel arra ébredtem, hogy el kell indulnom, megkeresnem a másik hármat. Magukat…

A Politikus vékony, gacsos ujjai a műszerfalon doboltak. Mikor a Tolvaj befejezte, ő is abbahagyta.

– Azt hiszem, én értem – mondta lassan az öregember. Az autóban pár másodpercre mindenki visszatartotta a lélegzetét.

– A háború elkezdődött – bólintott a Tolvaj.

– Miről beszélnek maguk? – nyögte a Katona.

A Politikus hátrafordult: – Ő…– de nem fejezet be, hanem így folytatta: – A mennyek ostrom alatt állnak.

– Nem értem – rázta fejét az Üzletasszony: – Miféle vallásos szöveg ez? Itt lázadás van, a csőcselék tombol, meg a járvány, ami…

A Tolvaj feltartott kézzel elhallgatatta. A Politikus és a Katona merőn nézte őt, és nem szóltak közbe.

– Azt hiszem, tervei vannak velünk – mondta végül a Politikus elgondolkodva. – Csak még nem hozakodott elő vele.

– Szerintem inkább el kellene indulnunk – vágta rá a Katona, és előre mutatott. Szemközt alakok tűntek fel az út szélén, és ijesztő gyorsasággal közeledtek. Véres, toprongyos figurák voltak, legalább féltucat, kezükben vasrudakat, késeket és egyéb fegyvernek tűnő dolgokat lóbálva. 

– Törjünk át köztük! – nyögte az Üzletasszony. A Tolvaj azonban nem tett eleget a felszólításnak. A közeledő csoport ötven méterre lehetett. A Katona kiszállt, célzásra emelte fegyverét, és tüzelt. A fegyver belsejéből gyenge kattanás tört elő.

– Mi van? – nézett fel és ki rá a Politikus.

A Katona kirántotta a tárat, belelesett, és dühösen a földre dobta. – Kifogytam – válaszolt borúsan.

– Mi a terve? – fordult hirtelen a Tolvajhoz a Politikus: – Mondja el, hogy dönthessünk, elfogadjuk-e?

A sofőr talányosan nézte a közeledőket. – Szálljon be – szólt ki a fiatalembernek. Megvárta, míg a Katona visszaszáll, és becsapja maga mögött az ajtót.

– Szüksége van négy vezetőre. Négyre, kik elvégzik a végső munkát – mondta aztán a Tolvaj nyugodtan.

– Ezek lennénk mi? – hitetlenkedett az Üzletasszony. – Valami partizáncsapat vezetői? Ugyan…

A Politikus hirtelen közbevágott: – A Katona, a Háború – mondta eszmélve. – A hölgy – már elnézést – a Pestis – nézett a visszapillantó–tükörbe. – És én, a politikus: én leszek a Viszály. A Lény szolgái.

– Micsoda? – kérdezte dühösen a Katona.

– A Jelenések könyve…

A közeledő támadók arcán már kivehető volt a düh. Mintha kín torzította volna el vonásaikat. Felső ajkuk vicsorogva villantotta ki szilánkos fogsorukat.

– Az Apokalipszis négy lovasa… akik bevégzik – tette hozzá finoman a Tolvaj.

A Katona megütötte a Politikus székét: – Én elfogadom, csak indítson már!

– Igaza van. Én is, bármi legyen is ez – sürgette az Üzletasszony fáradtan.

A Politikus előre nézett, a feléjük rohanókra, majd megvonta vállát. – Rendben – mondta aztán keserűen. – Essünk túl rajta.

A Tolvaj ekkor gázt adott. A pár lépésnyire lévő támadók meglepetten torpantak meg, majd engedelmesen utat engedtek az autónak. Elsuhantak köztük, és egyre gyorsulva a felüljáró felé indultak.

– Nem mondta meg, én ki vagyok – biztatta az öregembert vidáman a Tolvaj, túlharsogva a motor bőgését. – Biztos vagyok benne, hogy maga már tudja…

Politikus szelíden nézett maga elé, ajkai motyogtak valamit.

– Álljon meg! – sikoltotta a nő hátulról. Az autó műszerfalán minden mutató megbolondult.

– Mit gondolt, hogy tudnánk ezt végigvinni így…? – nézett és fordult aztán hátra a sofőr. – …halandóként? – kiáltotta, de a kettős már nem őrá, hanem a feje felett és fölött látszódó útra figyelt.

– Ő a Halál – mondta ki most hangosabban a Politikus.

Előttük, az út felszínén arany ragyogás nyílt, melyet egy felrobbanó rakéta keltett. A felüljáró kezdődő íve megtört, és teljes szélességében leomlott. Szabad tér nyílt, és az autó beleszáguldott a füstbe és a porba, hogy pokoli lendülettel felröppenjen, majd aláhulljon a hirtelen jött mélységbe.

 

vége   

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr831242465

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror