Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2009. június 07. 11:05 - Valmont

Kísértethistória 2.

 Hamarosan filmesekkel találkozom. Régi projekt, horrot akarunk csinálni. Az alábbi novella alapszituját is jó lenne egyszer összehozni. Ebben az országban jó sok embernek van sorkatonasággal kapcsolatos története. Egy, a nyolcvanas években játszódó hazai horror, mely valamiféle magányos katonai őrhelyhez kapcsolódna, jelentős réteget képes volna megérinteni, ráadásul kevés pénzből ki lehetne hozni. És iyen típusú mozi nem is nagyon készült még...

 

Irtás

 

Hárman jöttek, de egy sem marad.

 

– Kér? – Az őrmester az újonc felé nyújtotta cigarettáscsomagját, de az csak a fejét rázta.

– Maga tudja – szólt a másik, és kivett egy szálat, gyorsan rágyújtott. Mögöttük a  dzsipben felhangosították a hordozható kismagnót. Az énekes azt kiabálta, hogy „soha nem leszek tizedes”.

– Hé, Fagyos, a te számod! – röhögött ki a sofőr a lehúzott ablakon.

Köröttük éles napfényben zöldellt az irtás. Közepén alacsony vadászles állt.

– Miért kell itt őrködni? – kérdezte az újonc. Az őrmester csak nézte, nézte, és úgy tűnt nem nagyon van kedve válaszolni.

– Csak – mondta aztán, és arrébb sétált, lábával egy vakondtúrást kezdett piszkálni.

A Fagyos becenevű sorkatona felvette zsákját a földről, és a leshely fából ácsolt durva lépcsőjéhez vitte. Majd a dzsiphez sétált, és a hátsó ülésről kivette a gépfegyverét.

– Aztán csak óvatosan azzal – szállt ki a sofőr. A zene már elhallgatott. Fagyos a társa oldalán lógó kék, féltéglányi sétálómagnót leste. A fülhallgatók a sofőr nyakán sötétlettek, ettől úgy nézett ki, mint egy vadászpilóta a Top Gunban.

– Miért? – kérdezte Fagyos közömbösséget színlelve.

– Ne mesélték, ugye? – kérdezett vissza a sofőr.

– Mit?

– Az öngyilkost.

Csend és nyugalom honolt a hegyen. Fent voltak a Bakony egy csúcsán, Fagyos nem ismerte őket névről, alföldi gyerek volt. Szolnokra szerette volna kerülni, de ehelyett ide, északra, a hegyek közé, egy Rétság nevű helyre sorozták be.

– Milyen öngyilkos? – kérdezte ismét. A szó kimondásakor libabőrös lett az egész teste, noha meleg májusi délután volt.

– Hát, őrködött itt egy fiú, még a télen – bólogatott a sofőr. – Három éjszakát volt kint. Ismertem, mert együtt kerültünk be. Én hoztam, meg én is jöttem fel érte – elmutatott egy furcsán csavaradó fa irányába. – Ott találtuk meg, a tisztás szélén. Azt mondják, a csaja miatt tette. Megtöltötte a száját vízzel, aztán a bekapta az AMD csövét, és…

Tenyerébe csapott, színpadiasan, s ettől az egész történet hiteltelenné vált. Fagyos elnevetett magát. – Persze, el is higgyem – mosolygott társára. Az feldühödött, és meglökte őt a vállánál: – Öregen nem röhögünk, haver – majd erőt vett magán, mert látta, közeledik az őrmester. – Csak vigyázz magadra. Azóta többen látták a fazont az erdőben. Itt szellemeskedik.

– Szellemeskedik? – értetlenkedett az újonc.

– Kísért. Volt, aki megőszült, amikor találkozott vele – magyarázta a sofőr beszállva a dzsipbe – Ez a  hely…veszélyes, kopasz. A másik dolgunkat meg ne felejtsd el…

– Holnapra meglesz – biccentett neki Fagyos.

A sofőr felvette fülhallgatóját.

– Jól van, akkor holnap délelőtt, tízkor itt vagyunk. – Sétált az újonchoz az őrmester. Apró, ritkás bajusza alját nyalogatta, és egyre a fák közét fürkészte tekintetével. – Ne csináljon semmi hülyeséget, csak dekkoljon odafenn és figyeljen.

– Mit, őrmester elvtárs? – kérdezte Fagyos.

– Mindent. Azt is, ahogy a tücskök basznak – röhögte el magát a másik. – Szarni az erdőben tud. Vize, kajája van. Úgyhogy jól ellesz. Viszlát.

Azzal beszállt az anyósülésre, mire a dzsip elindult. A sofőr még csak nem is nézett az újoncra, miközben elhajtott mellette.

 

Néztem őt, ahogy felpakol a lesre, elvackolódik, és leheveredik a padra. Kényelmetlen volt a fekvés, ezért sokáig forgolódott. Felmentem hozzá, és közvetlen közelről bámultam az arcába. Háton fekve leste a nádfonttal borított tetőt, és egy cukorkát szopogatott. Később lement vizelni, a csipkebokrok közé állva, nyugtalanul nézelődve könnyített magán. Miután lihegve visszakapaszkodott a lesre, evett egy májkrémkonzervet kenyérrel, majd ismét leheveredett. Sikerült neki elaludnia. A fegyver ott sötétlett a feje mellett, a les falának támasztva.

 

Fagyos valami zajra riadt.

Már sötét volt, odafenn szikráztak a csillagok. Körbefordult – nagyon mesze, az erdők alján derengett egy település fénye. Az erdő neszei és hűvös párái elborítottak mindent. Úgy érezte magát, mintha egy idegen bolygón lenne. Pár perc riadt szemlélődés után aztán megnyugodott, és visszaült a padra. Ekkor kibukott a hold egy felhőcsík mögül, és beezüstözte a tájat. A nappali fény negatívja, e fehér derengés célzáshoz kevés volt, de olvasásra vagy írásra pont elegendő.

Fagyos rövid tűnődés után jegyzetfüzetet és tollat vett elő zsákjából. A sarokba ülve, hátát az egyik tartógerendának vetve gondolkodott, majd nagy sokára írni kezdett. Apró, takaros betűkkel rótta a sorokat, arca közben egyre komorabb lett.

 

Odakint lebegve, a föld felett nyolc méterrel néztem bele füzetébe. Amint megértettem a levelét – mert levél volt, vagy egy levél tervezete – éreztem, hogy keserű düh árasztja el hajdani énem. Valami örök törvényszerűség van az árulás és elhagyatás körforgásában. Mégis, ez a folyton ismétlődő folyamat a legkiábrándítóbb a világon. Elkövetői, legyenek nők vagy férfiak, nem érdemelnek kíméletet. A pokolra kerül minden hűtlen szerelmes. Ez is itt előttem.

 

Ahogy kész lett a levéllel, átfutotta, és kijavította a hibákat. Tolla megakadt a minél szó n–je fölött, és sokáig tétovázott, mikor ismét zajt hallott odalentről. Ezúttal jól kivehető reccsenést, mintha óvatlan, lopakodó talp lépett volna gallyra.

Felállt, és kézbe vette a fegyverét. A hold fénye már nem jutott el a fák közeibe, főképp ott, hol bokrok is akadályozták a látást. Sokáig kutatta a tájat, de nem látott mozgást. Aztán tekintete megakadt valamin.

A fánál, hol elődje öngyilkos lett, egy fehér, zsebkendőnyi dolog tűnt ki a csipkebokor ágai közül.

Sokáig nézte, aztán vállat vont, és hirtelen szellentett egyet. Zsákjából tekercs vécépapírt vett elő, fegyverét a hátára vetette, és megindult lefelé.

 

Most.

 

A létra felénél járhatott, mikor a távolból autózúgás ütötte meg fülét. Megdermedt, majd gyorsabban kezdtet ereszkedni.

Egy Polski Fiat erőlködött felfelé a földúton, majd a tisztás szélén megállt. Ahogy a motor beteg kerregése elhalt, a katona zavartan letette a papírtekercset, majd leemelte hátáról a AMD–t.

– Állj, ki vagy? – kiáltotta a kiszálló sofőrnek.

– Kérem, ne bántson! – emelte fel a kezét a lány.

– Kicsoda maga? – lépett közelebb az újonc. A lány kezében gyertyát szorongatott, azzal intett a furcsán csavarodó fa felé.

– Megengedi, hogy meggyújtsak ott egy gyertyát?

A katona rövid ideig tűnődött, majd leengedte a fegyvert, és biccentett: – Persze. Miért ne.

Lassan, pár méter távolságot tartva kísérte a nőt a fához. Az a bokrok szélénél lekuporodott, majd rövid ideig vacakolt a gyufával, végül sikerült lángot libbentenie a kanócra. Amikor felegyenesedett, arcán könny csillogott.

– Hallottam, mi történt – mondta neki Fagyos. – A télen…

– Igen – bólintott a lány. Arca a hold fényében is túlságosan sápadtnak tűnt. Sötét tekintete mint két kiégett kör fordult a férfi felé. – Miattam tette. Azóta minden hónapban, azon a napon, abban az órában és percben gyújtok egy gyertyát itt – magyarázta csöndesen.

Fagyos közelebb lépett, mint aki segíteni akar, de a mozdulat megakadt. A lány riadtan összehúzta magát, és a kocsija felé nézet.

– Nem akarom magát zavarni – mondta az idegen. – Mindjárt elmegyek.

– Maradjon csak, ameddig akar – nyugtatta őt a katona, és arrébb sétált. Az övén babrált valamit, és nem nézett a gyertyafény felé. – Úgysincs itt társaságom. Legalább…

Szél kerekedett, mire a láng elaludt.

A lány felsóhajtott, elővette a gyufásdobozát, majd dühösen az erdőbe dobta: – Hozok gyufát – mondta, és a kocsi felé indult.

Fagyos nézte, ahogy távolodik, közben arcát élvezettel a szélbe tartotta. Valami eszébe ötlött: – Ugyanabban a percben? – kérdezte magától fejét csóválva. – Honnan tudná?

 Valami zörgött mögötte. Megfordult – a fentről is látott fehér dolog mocorgott a bokor ágai közt. Óvatosan benyúlt érte, is kiszedte. Egy papírlap volt. Vonalas füzetből tépték, rajta kéktintás írás, mely az esőtől és a napfénytől igencsak megfakult. Fagyos épp hogy ki tudta betűzni a szálkás, hegyes írást rajta.

 

„Jó ha tudod, fiam, hogy a lányunk haláláért nem tartunk felelősnek. Megértjük, hogy így döntöttél, és tudjuk, az öngyilkosságára te sem számíthattál. A mód azonban, ahogy a szakítást közölted vele, egyetlen levélben, noha a hóvégén eltávozásod lett volna – ez elszomorít minket. Talán élőszóban nem lett volna ilyen hatása a dolognak, és…”

 

Tudja. Ideje cselekedni.

 

Az újonc leengedte arca elől a papírt.

A kocsi és az idegen eltűnt. A kialudt gyertya sem volt már a fa tövében.

Fagyos felemelte fegyverét, és körbefordult. Aztán, mint aki erős nyugtatót vett be, hirtelen lelassult, megmerevedett. Pár percig állt így, majd térdre hullott. 

 

Olyan, mintha báboznék. Egyszerű őt irányítani, ahogy könnyű volt Bálintot is. Ha már bennük vagy, megtesznek bármit. Férfiak.

 

Fagyos réveteg mozdulatokkal kibiztosította a gépkarabélyt, és álla alá dugta a csövét. Ujja a ravaszra feszült. Csak ekkor csillant fel tekintetében valami józanság, röpke riadalom, a felismerés fájdalma.

– Én nem…– kezdte volna.

 

Ne küzdj. Mindjárt vége lesz.

 

A lövés sokáig visszhangzott a hegyek közt.

 

Az őrmester lassú léptekkel sétált vissza a testhez. A sofőrje ott guggolt Fagyos lábánál, és a legyeket hessegette.

– Elindultak felfelé. Addig mi biztosítjuk a terepet – mondta az őrmester.

– Nem sok biztosítanivaló maradt belőle – csóválta fejét a sofőr.

– Ebből oltári balhé lesz. A második fél éven belül…– motyogta az őrmester és rágyújtott.

A sofőr babrált valamit a walkmanjén, majd felállt: – És még a levelemet se fejezte be – nyögte.

– Milyen levelet? – nézett rá értetlenül a másik.

– Ő írta legszebb szerelmesleveleket odabenn. Bérbe dolgozott mindenkinek, nem tudta, őrmester elvtárs? – magyarázta készségesen a sofőr.

– Nem tudtam én.

A sofőr vállat vont: – Bár nekem szakítást kellett volna megírnia. Hát ez már sose lesz kész.

– Becsajoztál? Itt? Rétságon? – vigyorgott rá az idősebb. A katona bólintott: – Be. Halálosan.

 

Vége

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr891168850

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror