Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2009. április 13. 21:30 - Valmont

Költészet és halál

Ez a novella azért is érdekes, mert már én sem emlékszem a csattanó rejtélyére. Egy évenként megrendezett pályázatra, a "Dunánál" című kiírásra küldtem be négy éve. Most újraolvasva elfogadhatónak tartom, bár valljuk be, nem horror. Ami zavaró, az a végkifejlet két- és sokértelműsége. Azért rakom ide fel, mert szerintem van egy jópofa olvasata, ami persze összefügg a rendőrök hadoválásával, szerelmi négyszöggel és a József Attila-vers címével is, és talán csak később jön le, legyünk mégoly figyelmes olvasók is. Hm?

  

1936, május

 

 

A rendőr orra piroslott a hajnali hidegben: – Harminc méterrel lejjebb – mondta. – Már a parton van. – A két nyomozó továbbment, zsebre dugott kézzel. – Persze, a költészet mindig csalóka – mondta a fiatalabb. – Folyton változtatja a célját és a formáját. Látszólag érteni véljük az életrajz tükrében – ám ha megkapirgáljuk, az elméletünk összeomlik. – A fák közén gyenge fuvallat borzolta az avart és a hajukat. – Ezt nem vitatom – vetette ellen szelíden társa. – Csupán arra céloztam, amit tegnap is fejtegettem: nincs már versolvasó, mert maga a fantázia és a szenvedély hunyt ki az emberekben. – Ötven körüli, kisportolt férfi volt. – A verset egy másféle világhoz találták ki. Annak vége.

 

– Azt hiszem, tudja. – mondta a férfi öltözködés közben. – Vagy sejti.

Mögötte a nő a harisnyáját húzta, de az beakadt a körmébe. Elképedten nézte: – Több kalciumot kellene ennem – sóhajtott. – Letöredezik a körmöm.

A férfi az ablaknál állva nyakkendőjét bogozta, közben néha az üvegre sandított. Esteledett, emiatt halványan láthatta magát a tükröződésben. Otthon már kész a vacsora – gondolta.

– Talán ritkábban kellene találkoznunk. – mondta gyorsan, s hátrasandított. A nő lakásának ablakai a folyóra nyíltak, lent fák koronái szegélyezték a kilátást. – Nem akarlak kínos helyzetbe hozni.

A nő felnézett rá, arca feszes lett: – Már megtörtént.

 

– Káposztaleves lesz. Olyan oroszos – mondta a nő, és kiemelt egy fejet. – Maga? Nagybevásárlás? – a férfi tűnődve nézte az almahalmot, s arra gondolt, hogy megindulna–e, ha az alsót kivenné belőle: – Csak elfogyott ez–az. – Szeme sarkából látta, hogy a nő mozdulatlanul, meredten vizslatja. – Mi a baj? – kérdezte nyugtalanul. Az asszony arca megfiatalodott a félelemtől, rettegő kislány a zöldségek közt: – Maga szerint unalmas vagyok? – köröttük morajlott a piac péntek délutáni forgataga: – Maga szerint megcsal?

 

Három–négy rendőr és egy fényképész topogott a folyó partján. Mindannyian a hófehér, fekvő, mozdulatlan alakra figyeltek. A nő szoknyája felcsúszott, ilyen messziről arca elmosódott folt volt csupán. Az idősebb nyomozó megállt: – Nem is tudom. Ma már nincs hatása a versnek, amennyiben elolvassák persze. Ezerkilencszázharminchat májusa. Megírja, hogy a Duna menti népeknek össze kell fogniuk. Hogy meg kell bocsátaniuk egymásnak. S mi történik? – megcsóválta a fejét. – Megérkeztünk. – tette hozzá, szemét erőltetve. A fiatalabb lehajolt egy gallydarabért, tördelni kezdte: – Szerintem nem a hatás, hanem a szándék a fontos. Hogy volt, aki kimondja az igazat. Te az eredményességet kéred számon, noha az őszinteség épp elég volt. Egyébként is, ki tudhatta, mi következik?

 

– Mindenféle őrült ember él a világon – mondta férfi az autóban. – Felhívnak, és csak hallgatnak, ezt élvezik. Ezek a férfiak csak így képesek kifejezni magukat. Hiányos a kommunikációs képességük. – A nő legyintett: – Ez nem férfi. – A másik bekanyarodott egy mellékutcába, és leállította az autót: – Meg is szólalt?

A nő meredten maga elé nézve megrázta a fejét: – Nem. De érzem. Úgy hallgat, mint egy nő. Úgy szuszog, mint egy nő. És érzem a gyűlöletét is. – A körmeit nézegette – összerágott félholdak – gondolta. – Érzem, legközelebb mondani fog valamit. Úgy gyűlöl, mint egy nő.

A férfi a kormányra dőlve figyelte, majd kinyúlt, végigsimított a másik haján: – Honnan tudhatná, kit kell hívni?

 

– Nem tehetem – rázta meg a fejét a férfi. Várta, míg a pincér lerakja a csészéket, majd felszakított egy cukortasakot. – Nem kémkedhetem utána. Bízik bennem, társak vagyunk – ezért ez több lenne puszta árulásnál.

A nő felemelte a csészét, cukortalanul, és bólintott: – Akkor el tudja képzelni az én érzéseimet. A férfi szólni akart, de a nő csöndre intette, miközben visszatette a csészét: – Tudom, a gyanú még nem tény. Ahogy a megérzés sem. – Kivárt, míg a másik az ő szemébe néz: – Miért jött el ide az első hívásomra?

A férfi elkapta tekintetét, a poharakat bámulta. Hűlt a kávé.

 

– Jóslatok, megérzések – nem ez a versírás feladata. – nyugtalankodott az idősebb. – Legfeljebb jelezheti, mi történik odakinn, de a legtöbben úgyis saját meglátásainkra, észlelésünkre támaszkodunk. S mivel ilyen elbizakodottak lettünk, a költő jelzéseit már figyelmen kívül hagyjuk – A parton álló csoportból kivált egy rendőr, és elindult feléjük: – A halottak élén. Ezek vagyunk mi.

A fiatalabb bólintott, megköszörülte a torkát: – Én jobban el tudom viselni mindazt, amit látok, ha esténként verset olvasok. Vagy írok. – Az öreg bólintott: – Mert őskövület vagy. És túlérzékeny. Jobb, ha nem figyelsz minden jelre.

A rendőr odaért hozzájuk: – Nem óhajtanak közelebb jönni az urak? – kiabálta feléjük vidáman: – A nyomrögzítők lassan végeznek.

 

– Hogy érted, hogy elintézed? – a benzinkút még este is olyan forgalmas volt, mint valami piac. Kiabálniuk kellett, hogy az egymás mellett parkoló autóikból megértsék egymást. A nő bólintott, felvillantotta fiatal, elbizakodott mosolyát: – Ma este megoldom. Legyen ennyi elég. E szavakra a férfi dühösen eldobta a kávéspoharat, ami begurult egy autó alá: – Beszéltél vele? Mikor? – elhúzott mellettük egy kamion, ezért a válaszból semmit nem hallott: – Én abbahagyom, ha ezt megteszed. Nem csinálhatod ezt velem. Nem beszélhetsz vele. Ha megpróbálod…– a nő csak mosolygott, és ujjaival mutatta, minden rendben lesz: – Este felhívlak. – Intett, aztán beindította az autót, és kifarolt a parkolóból.

 

– Csak címet tudok – A férfi az ablakhoz lépett, miközben begombolta nyakán az inget: – A többi a te dolgod. De én azt tanácsolom, ne keresd meg őt.

A nő az ágy szélén feküdt, s a plafont bámulta tűnődve: – A más tulajdona izgat titeket, de a sajátotok nem. Az se érdekel, él–e, hal–e. – Átfordult az oldalára, a férfira nézett: – Te mit tennél meg, hogy ne veszíts el engem? Meddig mennél el? – Derűsen elmosolyodott, de a férfi nem viszonozta: – Ezt hogy érted? – kérdezett vissza.

– Gyilkolnál? – suttogta a nő, ám a férfi meghallotta. Lehajolt a kabátjáért: – Elment az eszed. – válaszolt, elindult, de a nő hirtelen megragadta a karját, és magához húzta, erős, tapasztalt testére: – Tudom, hogy nem bírnád ki nélkülem.

 

A nő már megszáradt. – Pár órán át lehetett a vízben – magyarázta a rendőr – Míg a kocogónk észre nem vette. – Oldalt intett, egy melegítős fiatalember ült a füvön, és meredt arccal cigarettázott.

A halott arca ugyanolyan volt, mint az övé, és még több is: rémült és kíváncsi egyszerre, melle alatt bemeneti nyílás sötétlett.

Aztán az idősebb nyomozó végre megmozdult, leguggolt, és lecsukta a nő szemeit. Az egyik nyomrögzítő indult, hogy megállítsa, de aztán csak legyintett. S ekkor teljessé vált a hármas, mert a fiatalabb nyomozó a társa mellé lépett, keze a másik vállára csúszott, bocsánatkérőleg megszorította, de ezt valamiért senki nem látta a jelenlévők közül, csak a Duna.

 

vége

 

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr51063181

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror