Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2009. március 24. 18:38 - Valmont

Harc a konyhában

Biztos más is van úgy, hogy a hype és a cím és valami sejtés miatt mást vár egy könyvtől - mint amit aztán kap. Így voltam tavaly a "Farkas az asztalnál" című Burroughs könyvvel. Igazából nem volt semmi baj a művel, de valamiért teljesen másra számítottam, mint ami kikerekedett belőle. Talán főképp a zseniális cím miatt. Számomra ez a szószerkezet egyértelműen egy mesebeli szörnyűséget, baljós, kegyetlen kimenetelű családtörténetet sugall. Ezért írtam meg aztán az alábbi novellát - a saját olvasatomat.

 

 Farkas az asztalnál

 

Apámat tizenegy év után láttam viszont. Meg akart marni, de elkésett vele.

 

Akkoriban épp B…–ben laktunk anyával, a város szélén, ahol már az akácos kezdődött.

Nagy, fenyegető erdő volt ez, délután, ahogy hazaértem az iskolából, elnéztem a konyhaablakból, ahogy a fák szemetes közei besötétednek. Az új osztálytáraim nem rajongtak értem – ahogy tanáraim sem kedveltek meg az első pár hónap úgynevezett közös munkája után. Barátom még nem akadt az ismeretlen környéken. Jól jött hát egy ilyen apa–lehetőség.

Egyszer csak ott volt, beállított anyával a hóna alatt, félrészegen, mámorosan, nagylelkűen. Úgy érkezett, mint a tavasz. Csupa szakáll és borosta volt, szőr és erdőszag bodorodott ki kockás inge alól.

– Te semmit nem változtál. – motyogta tétován, hogy barackot nyomott a fejem búbjára. – Még mindig tizenegy évesnek tűnsz.

Nyolc voltam.

Aztán eltűntek a nappaliban, anyám bezárta maga után az ajtót. Aznap este még nem hallatszódott ki semmi. Tíz körül anyám kijött, csapzottan, savanyú szagoktól övezve. Én még mindig az ablaknál ültem, épp végeztem a házimmal. A holdfényben árnyak gyülekeztek odakinn.

– Pár napig marad – válaszolt anyám ki nem mondott kérdésemre. Össze volt karmolászva a nyaka és a melle köze. – Talán pár hétig.

Régebben azt mesélte, hogy apám medvepásztor Ukrajnában. A helyi erdészek kisbáránnyal fizetnek neki azért, hogy kordában tartsa a vad vérmedvéket. Társaival ide–oda vándorol a rengetegben, és fizetésnapon nagy lakomát tartanak egy–egy szélfútta tisztáson. Anyám akkoriban azzal vigasztalt, hogy nem való apának, inkább vadember, mint családfő. Ennek ellenére most láthatólag mégis örült, hogy itt van, és adni akart egy lehetőséget neki.

Nem értettem őt. Túl sok idő telt el, annyi év és hónapforduló, hogy nem volt mit jóvátenni. Én már nem emlékeztem tisztán, utoljára mikor tűnt fel az életünkben – ám most itt volt, teljes életnagyságban. Mindenhol vaskos, szőrös testébe ütköztem. Otthagyta szagát a mosdóban, a szőrszálakat szerte a padlón, és bár dolgát változatlanul az erdőben végezte, az egész ház bűzlött a jelenlététől. Mély, keserű kipárolgása volt, mint a frissen cserzett bőrnek. Kérges kezével folyton elkapott és vizslatta szemem, arcom. Öblös, odvas szagú szájából ostoba kérdések törtek fel. Néha mintha nem emberi nyelven beszélt volna, morgott és vakkontott. Anyám ilyenkor szigorúan rápillantott az asztal felett, mire ő azonnal elhallgatott.

Mint kiderült, az éjszakai árnyak a barátai voltak, a többi medvepásztor. Péntek esténként minduntalan eljöttek, és elvitték őt. Nevetve, szuszogva öltözött, odakintről már behallatszott a többiek kurjongatása. Ilyenkor akaratlanul is összébb húzódtunk anyámmal.

Éjfélkor tért haza az ivászatból. A szobámból fülelve hallottam részeg botorkálását, tétova, és izgatott vetkőzését. Mindenbe belerúgott, elesett, tapogatózva karistolta a falat, aztán csak elérte anyám szobáját. Ilyenkor pár perc csönd után meghallattam annak a zaját. Talán mindketten nyögtek, de üvölteni a végén csak az apám üvöltött. Úgy gondoltam, a négyemeletes panelházban mindenki felébred rá. Szégyentől vöröslő arcom beletemettem a párnába, és lassan álomba dühöngtem magam.

Anyámnak tetszett a férfi a háznál. Apróbb javításokat, kisebb munkákat bízott rá. A bevásárlásból hazacipelte a szatyrokat. Még a szülőire is elkísérte őt félévkor. Azt hiszem, valamikor tényleg szép pár lehettek. Elnéztem őket az ablakból, ahogy hazafelé jönnek, és melegség lopódzott a szívembe.

Később apám rászokott, hogy megvárja a varroda előtt anyámat. Mint egy gáláns lovag, a parkból lopott virággal ácsorgott a gyárkapu előtt. Anyámnak jólesett a törődés. Évek óta, a pincébe elásott vízvezetékszerelő óta nem volt senkije. Apám újbóli udvarlása nyomán kivirult. Arca a beteges sápadtból pirosas színűvé vált. Mozgása energikus lett. Haja befeketedett, szeme pedig már nem csillogott olyan lázas–betegen.

Azt hiszem, ugyanakkor óvatosabb is lett. Ő már jóval régebb óta ismerhette apámat. Talán volt egy pontos naptárja, vagy csak figyelte az éjszakai égboltot. Tudta, hogy a felívelő periódus után a sötétség korszaka jön majd. Esténként, a vacsora alatt mind feszültebbé vált. Szokásává vált, hogy ki–kinéz az ablakon, hosszan vizslatja az udvart.

Apám úgy tett, mint aki mindebből semmit nem vesz észre. Próbált barátkozni velem, úgy, hogy vad és különös életéből mesélt történeteket. A nyers hús és a vér ízéről. A medvék haragtartó lényéről. A sziklás közt megiramló őzekről. A vadászatról és a hatalomról.

Azt hiszem, nem figyeltem eléggé arra, amit mondott. Ezért leptek meg annyira a fejlemények. Az előjelek nyomán sejtenem kellett volna valamit, tudhattam volna, hogy mindennek rossz vége lesz. Ám talán szívem mélyén én is elkezdtem hinni benne, hogy normális családdá válhatunk.

Persze nem így történt.

Az az est, amit soha nem felejtek el, a hónap végére esett. Erős, ezüst holdfény világított be mindent odakinn. Az ablakban láttam tükröződni a vacsorát főző anyámat, és az asztalnál késével babráló apámat. Mikor visszafordultam feléjük, intett felém. Hogy menjek oda hozzá. 

Kényszeredetten tettem, mert a szaga ilyen közelségből már egyenesen taszított. Anya épp valamit sercegtetett neki a serpenyőben, ezért nem hallhatta, ahogy elkezd nekem sutyorogni. Hogy hamarosan továbbáll, és szeretne magával vinni. Ki, a vadonba, a természetbe, az ő világába. Ahol idővel megerősödhetek, megizmosodhatok, és akár olyan nagy emberré válhatok majd, mint ő.

Alig tétováztam, mielőtt megráztam a fejem. Nem azért, mert anyát jobban szeretettem, vagy mert kedveltem azt a vándorló, bujkáló életet, amit elviselni kényszerültünk. Sokkal egyszerűbb oka volt, hogy elutasítottam őt – az, hogy már túlságosan különböztünk.

Megdermedt, és megfeszült. Ösztönösen hátrébb léptem. Előbb mordult, aztán eszébe jutott, hogy beszéljen. Szitkozódva súgta, hogy ma éjjel elvisz magával akár így akár úgy.

Ahogy ott ült, görnyedten a kis konyha közepén álló asztalkánál, el is hittem róla, hogy megteszi. Feje fölött sárga fényű lámpa lógott, minden vonását kiélesítette. Hirtelen csontosnak, és furán keskenynek tűnt feje. Mintha még fülei is kihegyesedtek volna.

Arra figyeltünk fel, hogy elhal a zaj a tűzhely felől. Én előbb láttam, miért, mert neki meg kellett fordulnia. Ekkor érte anyám ütése. A forró serpenyő pont képen találta, meglökte, mire hátracsuklott teste. Egyenesen a keskeny szekrény élének. Ahogy elterül a földön, apró vérpatak bukott ki a linóleumra belőle. Én csak álltam felette dermedten, de anyám nem tűrt egy fölös másodpercet sem. Eldobta a lábast, majd a bejárati ajtóhoz rohant. Bezárta, és eltorlaszolta a cipősállvánnyal. Aztán az előszobai szekrényből elővett valamit. Egy nagy papírdoboz volt, láttam már költözéseinkkor, de nem tudtam, mit tart benne.

Egy vadászpuskát.

Szakszerű mozdulatokkal szétnyitotta, csövébe lesett, majd belekotort a dobozva. Furcsa, tompa, ezüst fényű golyók csillantak meg ujjai közt.

Kintről hirtelen üvöltés harsant. Nem az ablakunk alól, de az erdő széléről, már a házhoz közel.

Péntek volt, jöttek a barátok.

Anyám gyorsan az asztalnak támasztotta a fegyvert, majd apámhoz lépett, és nyögve emelni kezdte. Úgy sziszegett rám, mint egy kígyó, hogy segítsek. Lassan eszméltem bénultságomból, és tétován értem a merev testhez. Amikor felültettük a székre, az asztalhoz, előredőlt. Hajába néztem, mely csatakos volt a vértől, de sebet nem láttam. Csörgést hallottam, és amikor megfordultam, anyám kezében már egy hosszú lánc és lakat fénylett. Úgy ált ott, mit egy elkárhozott lélek, avagy mint egy esetlen börtönőr. A kint sötétségből újból betört közénk az üvöltés, mire apám megmoccant. Anyám nem tétovázott – kezembe nyomta a lánc végét, majd át–átkarolta apámat, mint aki simogatja. Közben csak köré tekerte a láncot, többször átfűzve a szék vastag háttámláján. Mikor kész lett, rákattintotta a lakatot. Felkapta a puskát, és lihegve rám meredt. Mondani akart valamit, de apám ekkor felemelte fejét, és a sárga lámpára üvöltött. Kintről azonnal megérkezett a válasz, nem is egy, nem is kettő, hanem legalább három–négy torokból. Apám újra vonyított, csontrepesztő, fenyegető, öblös hangon, hogy a szekrényben összekoccantak a poharak.

Ekkor anyám a puska tusával arcába vágott.

A reccsenésre én is összerándultam, és hátraléptem, de a vér nem fröccsen el odáig. Apám arcát viszont elborította, fekete volt és erős illatú. Teste megfeszült, látszott, fáj neki, és szabadulni akarna, ám már nem üvöltött. Anyám ekkor a villanykapcsolóhoz perdült, és sötétséget bocsátott ránk. Aztán az ezüst ablaküveghez óvakodott, és egy gyors mozdulattal kilesett. Végül odajött hozzám és kézen fogott.

– Ne fél – suttogta fülembe.

– De félj – motyogta apám törött fogaival. Anyám megperdült, és felemelte a fegyvert. A cső torkolata apám fejének szegződött.

– Egyszer úgyis elviszlek magammal, fiam – folytatta apám dacosan.

– Azzal már elkéstél – vetette oda neki anyám. Apám erre felkapta fejét, és feszülten leste őt, vagyis az árnyékát, azt, ami látszott abban a kevés fényben.

– Hazudsz – mondta végül.

– Nem – ingatta fejét anyám, és a puska vele együtt mozgott. – És most elmondom, mi lesz – folytatta könyörtelenül. – Jelzel a barátaidnak, hogy takarodjanak el. Akkor talán elengedlek.

– Le fogsz lőni – jelentette ki szelíden apám. – Mentsd csak te magad a bőröd.

Hirtelen megzörgették a bejárati ajtót. Anyámban ekkorra már annyi feszültség gyűlt össze, hogy nem tudott parancsolni riadalmának. Rásütötte a fegyvert az előszobára. A dörrenés és a füst mögött mind a hárman hallottuk a deszka szakadását, és valami nedves puffanást.

– Hm – mordult elégedetten apám. Ő már az orrával tudta, hogy a szándék célt tévesztett. Minekünk meg kellett bizonyosodnunk – anyám lágy mozdulatára a levélbedobó nyílásához osontam, és kilestem rajta.

Rózsaszín pongyolás alak feküdt a folyosón. Feje tetején sárga csavarók tekerték haját. Alattuk nem maradt semmi arcából.

Mikor visszamentem a konyhába, anyám apám előtt térdelt. A puska testét próbálta leszorított tenyerébe nyomni.

– A szomszéd – mondtam kedvetlenül. Szeretem Margó nénit, mert szépen beszélt velünk.

Anyám csak egy pillanatra fordította felém derengő arcát, aztán egy ronggyal kivette apám keze ügyéből a fegyvert.

– Így is jó lesz – motyogta. – A fegyveren ott az ujjlenyomatod.  Előbb megölted őt, minket is megpróbáltál, de inkább öngyilkos lettél – vázolta a tervet sietve, és felhúzta a puskát.

Éreztem, hogy apám készül valamire, de nem maradt időm szólni. Megemelte testét, és elrugaszkodott a padlótól, székestül, láncostul, mindenestül. Anyám felsikoltott, és túl lassan mozdult, apám megpördült, a széklábak elsodorták feleségét. A puska eldörrent, a mennyezetről port szitált arcomba.

Aztán üveg robbant, és hideg tódult be ránk.

Én értem előbb a kitört ablakhoz. Odalenn, a gyepen, a műanyag flakonok, eldobált csikkek és csillogó kotonok közt ott hevert a széttört szék és a lánc.

Ahogy jobban körülnéztem, esküdni mertem volna, hogy a fák közt nagytestű állatok iramodnak el a hegyek felé.

– Gyere – szólított pár másodperc bénultság után anyám, és bevezetett a kisszobába. – Ugyanazt kell majd mondanunk. Apád megőrült. Bezárt minket ide, hogy kivégezzen. De jött a szomszéd, akit lelőtt. Ezután...elmenekült. – magyarázta elém térdelve. Megfogta az arcom majd ujjai lejjebb csúsztak, védtelen nyakamra. Régi emlék borzongatott meg. – Soha nem fog megtörténni – tette még hozzá, és tudtam, mire céloz. Hozzá tartoztam, örökre.

Aztán felállt, kiment, rám csukta kívülről a kisszoba ajtaját a kulccsal, majd szép lassan átszivárgott az ajtó és a padló közti résen.

Kintről már hallatszott a rendőrautók vijjogása. Átkaroltuk egymást, és a sarokba bújva vártuk őket.

 

vége

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr271023015

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror