Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2009. március 01. 19:03 - Valmont

A sárkány és az űrhajó

 Ez egy hosszabb és sci-fi alapokon nyugvó horrornovella. Maga az alapötlet, a hetedik faj, a Darwin-lény, a szuperragadozó lehetősége persze nem új. Amit mégis szeretek az írásban, az az emberi csapat szenvtelensége, mellyel a veszteségeket kezelik. Igazából ez a közömbösség tűnik igazi horrronak az egéssz szituációban. Két éve írtam, de a skizofrén számítógép viselkedése még mindig egész viccesnek tűnik. Igazi hard sci-fit a kilencvenes évek óta nem raktam össze, mióta a régi Galaktika megszűnt. 

 

A hetedik faj

 

– Jaj! – mondta az űrhajó. – Zuhanunk!

A legénység azon része, mely nem volt beszíjazva, elkezdett ide–oda hányódni, pörögni és ütődni. Kezek törtek össze, nyakak reccsentek, koponyák nyíltak. Mivel rutinleszállásnak tűnt, a soron következő, tizenkettedik megtermékenyítendő bolygón, ezért csak az irányítószemélyzet ült biztonságos kagylóüléseiben.

– Most szakad le a jobb oldali stabilizálószárny – közölte riadtan a hajó, miközben a szakács és a biológus kizuhant egy hirtelen nyílt résen.

A Parancsnok egyetlen szigetet látott maguk alatt a háborgó bolygóóceán kékjében, apró, keskeny, női szeméremtestre emlékeztető földsávot. Arrafelé zuhantak.

– Azt hiszem, kigyulladt az egyik üzemanyagtartály – nyöszörögte a hajó, miközben az eü. tiszt összetörte arcát a mikrohullámú sütőn. Az archiválóban a könyvtáros hevert mázsányi súly, egzisztencialisták kötetei alatt, a hálótermekben pedig üvegszilánkok nyársalták fel az egészet végigalvó filozófust.

Legtovább még a fodrász bírta. Senki nem tudta, mit keres az expedícióban, de idővel, ahogy mind többet maradtak távol a Flottától, nagy hasznát látták. Most kétségbeesetten menekült a kettes összekötő folyosón, de a berobbanó üzemanyag lángnyelvei utolérték.

– Mindjárt földet érünk – nyüszítette a hajó, s a protokoll szerint kocsonyás kiegyenlítőanyaggal árasztotta el a vezérlőtermet. A becsapódás hullámait tökéletesen elnyelte a zselé, és a legénység fuldokolva tapasztalta, hogy még valami levegő is kinyerhető belőle.

Az elülső panorámaablakok széttörtek, csikorgott és recsegett minden, hátul rengések rázták meg a hajót, majd a hatalmas acéltest farolva megállt egy homokbucka tövében.

A legénység a masszával együtt a kitört ablakokon át kifolyt a bolygó felszínére.

– Bha! – köpködte a Gépész a zselét, s mélyet lélegezve próbálta eltüntetni tüdejéből a súlyos érzést.

– Ez nem volt betervezve – köhögte a Kapitány, majd felrángatta a Fegyvermestert. A nő a hajából kapargatta a masszát, és undorral rázta le ujjairól az eredményt.

– De nem ám – zihált valamivel arrébb a Rádiós. – Látta valaki, mivel ütköztünk?

Mind bambán néztek egymásra, majd a Kapitány megindult befelé, a vezérlőterem romjai közé, a bugyborékoló hangok irányába.

A Programozó végig kezében szorongatta a vezérlőkonzolt, amin keresztül a hajóval kommunikált.

– Azt mondta – hörögte a vörös hajú férfi, amint a Kapitány kicibálta a védőfolyadékból –, hogy egy sárkány szállt elénk.

– Egy mi?! – meredt rá elképedve a Kapitány.

– Nem hazudok! – csattant fel elkeseredetten a hajó a konzolból. – Kérem, ne bántsanak! – Magas, gyerekhangon beszélt, amit egész utazás alatt nem hallottak eddig tőle. A Kapitány elképedve nézett a Programozóra, aki megvonta vállát: – Talán meghibásodott. Az ütközésben.

Csak most néztek körbe, hogy lábukból kezdett kimenni az adrenalin okozta remegés. Hogy jobban lásson, a Kapitány felhágott az íves bucka tetejére, mely megállította őket, miután orral belefúródtak. A többiek zselétől csillogva és mogorván követték.

– Nem túl tágas – bukott ki a Gépészből odafenn. A Kapitány biccentett, a szakállas férfinak igaza volt. Hosszú, keskeny, sziklákkal, néhol zöld növényzettel borított szigetecskén álltak. A túlsó felén meredek hegyek törtek a magasba, de le is zárták a kicsiny világot.

– Nagyon beteg vagyok – sutyorogta a hajó a Programozónak, aki gyorsan lehalkította a konzolt.

A Kapitány most visszafordult a mögöttük elterülő, szétszakadt és lángoló jármű felé.

– Mennyire rossz a helyzet? – fordult a Gépész felé.

– Nagyon rossz – bólintott az jelentőségteljesen. – De hátra kell mennem, hogy pontos választ tudjak adni…

A Fegyvermester közben leguggolt a homokba, és ujjai közt pergette át a talaj anyagát.

– Termékenynek tűnik. Mintha…szerves anyagból állna. – Nézett fel rájuk a nő fura arccal. A Rádiós lehajolt, a kezébe vett egy marékkal a szigetből, és megszagolta.

– Olyan a szaga…mint a dögnek – jelentette ki, majd sietve a nadrágjába törölte kezét.

– Akkor legalább biztos termékeny – nyugtatta őket a Kapitány, majd a Rádiós vállára tette a kezét: – Küldtünk helyzetjelzést a Flottának? – Nézett alacsony társára, aki a súly alatt igyekezett megvonni magát.

– Nem tudom. Az adatmentésekből kiderülne – intett a lángok felé. A Kapitány gyengéden megfogta az egyetlen életben maradt nő alkarját, s maga után húzva elindult vele lefelé a dombocskáról: – Azt akarom, hozz ki minden mozdítható fegyvert onnan – sziszegte a lánynak, a háta mögé lesve. – Még a kisollókat is. Vagy amit fegyverként használhatunk idekinn.

A Fegyvermester szembefordult vele: – Van valami, amit tudnunk kellene? – kérdezte nyugtalanul, mire a Kapitány tekintete megkeményedett: – Nincs.

Elnézett a távolba. Mögöttük a többiek kábán nekiláttak az oltásnak.

– Nem mi vagyunk az első csapat – bökte ki aztán. – Két hete már küldtek ki bolygótermékenyítőket ide. Soha nem tértek vissza a Flottához. – A nő pár másodpercig nézte a szikár, komor arcot, majd sarkon fordult, és elindult a roncs felé.

A Kapitány a homokdűne aljában ülő Programozóhoz ballagott, lerogyott mellé. A férfi a konzolt nyomogatta, néha felnézett a fémtömegre, mintha ellenőrizné, ott van–e még.

– Nos, szerinted mi van vele? – tette fel a legfontosabb kérdést a Kapitány.

A Programozó mutatta a konzolon végigfutó számsorokat: – Feltöltöttem rá egy ellenőrző programot. A diagnosztika után megtudjuk, mennyire sérült. S hogy tud–e segíteni.

A Kapitány sóhajtott: – Arra pedig szükségünk lesz. A segítségére.

Fél óra múlva, mikor a Hajó minden működőképes partíciója bevallotta sérüléseit, a Programozó felkereste a Kapitányt. Az épp egy magtartályt tisztított meg a ráolvadt műanyagtól. A Rádiós állt mellette és hevesen magyarázott valamit.

– Megvagyunk – közölte borúsan a Programozó, szemét le nem véve a konzol kis képernyőjéről. – De sajnos rossz híreim vannak.

A Kapitány megfeszült, aztán lehajolt, majd a homokba törölte kezét. Utána akaratlanul is az orrához emelte ujjait, megszagolta őket, elfintorodott.

– A „vas” nem engedi aktiválni a flotta vészhívóját – köpött egy íveset. A Rádiós hevesen bólogatott, kezében valami hegyes műszert lóbálva.

– Igen, mivel a hajó agya a Jacobson–doktrína szerint járt el – ismerte el a Programozó, letakarva a konzolt. A Kapitány bután nézett maga elé, ezért a Programozó magyarázni kezdte: – Az ütközés során megsérültek a központi egység bizonyos kulcsfontosságú ellátócellái. Az agy védekezésképp ilyenkor lezárja magát, és a teljesítményét átállítja alacsony szintre. Olyan, mint amikor valaki egy súlyos koponyasérülés után degenerálódik, és visszasüllyed a gyerekkorba.

– Mit akartok tőlem? – hörögte tompán a Hajó a Programozó tenyere alól. A Rádiós elröhögte magát, majd zavartan arrébb somfordált.

– Ez a másik. – folytatta a Programozó. – Hogy minimalizálja a további sérüléseke esélyét, időlegesen felfüggeszti a külső parancsnoknak való engedelmességet. A csökkent üzemmódban paranoid viselkedésmódba kapcsol – így szűri ki a külső veszélylehetőségeket.

– Azonnal hagyják el a folyosókat! – sziszegte a Hajó, mire a Kapitány kikapta a Programozó kezéből a konzolt.

– Ide figyelj! – kezdte, de a nyüszítő hangra döbbenten elhallgatott.

– Kérem, ne bántson! – könyörgött a gép.

– Teljesen változékony a hangulata – vonta meg vállát a Programozó.

– Vissza tudod állítani normál üzemmódba? – adta vissza neki a műanyagdarabot a Kapitány. A Programozó a füstölgő roncsot bámulta, oldalt lépett, benézett egy törött részen.

– Huszonnégy órán belül – válaszolt.

A Kapitány kigombolta egyenruhája felső kapcsát. Kezdett melegedni az idő.

– Addig mi körbenézünk. Szükségünk lesz a hajóra a rádiókapcsolat miatt. Amint tudsz vele normálisan kommunikálni, faggasd ki a tereptanulmányokról.

Minden leszállóegység részletes adatokkal rendelkezett a betelepítendő bolygó adottságairól. Ezeket a Hajó a leszállás során végzett gyorsmegfigyelésekkel egészítette ki. A Kapitány most e háttéradatbázis nélkül úgy érezte magát, mintha meztelenül állna a sziget homokfövenyén.

Délre összegyűjtötte embereit a kettétört törzs árnyékában. Előttük, a napon ott melegedtek a Fegyvermester által összeszedett eszközök.

– Nos, a helyzet nem túl rózsás – kezdett bele a parancsnok kenyérsűrítményt majszolva. – De nem is reménytelen.

Mind némán, rágva és nyeldekelve néztek rá.

– Valamennyi időre itt maradtunk. A rádiókapcsolat még nem állt helyre…– a Kapitány bizonytalanul felfelé mutatott. – És ha sikerül is segítséget kérnünk, két–három hét, még értünk jönnek. – Elhallgatott, jelentőségteljesen, de fölöslegesen, majd így folytatta: – Addig is, be kell rendezkednünk itt. A Programozó helyrepofozza azt, ami a hajó agyából megmaradt. Ez a hely lesz az elsődleges védelmi állás. Ám a protokoll szerint fel kel derítenünk a szigetet, dokumentálva a potenciálisan ellenséges flórát és faunát. – A Rádiós lemondóan sóhajtott.

– Valami baj van? – kérdezte feszülten a Kapitány, de a férfi csak legyintett, nem nézett a szemébe.

– Akkor jó. – A parancsnok megtörölte száját, aztán a földön csillogó dolgokhoz lépett. Felemelte a hőpisztolyt, és megnézte a töltésszintet: – Fél óra múlva indulunk. Hozzon mindenki élelmet, vizet és persze valami fegyvert magával.

A dűnék közt, a sziget középső részén indultak el, egymás mögött, kibiztosított pisztolyokkal és puskákkal. Keményen tűzött a nap, száz méterrel odébb apró kvarcszemeken megtörve csillogott szemükbe. A Kapitány feltette napszemüvegét, és előreengedte a Gépészt. A Fegyvermester mellé lépett, aki izzadva cipelte a kombinált védelmi löveget, mely fenyegetően sötétlett vékony karjai közt.

– Ha jól tudom – kezdte bizonytalanul –, ez az egész bolygón az egyetlen szárazföld. – A nő elnézett, a kék óceán felé, majd bólintott.

– Akkor csak az a kérdés, milyen evolúciós szinten állnak az itt élők – válaszolt.

– Ha vannak itt élők. – A Kapitány ekkor beleütközött a Gépész hátába, aki meredten bámult előre.

Elefántnyi monstrum álldogált előttük, a mező túloldalán. Kitinszerű páncéllemezek, tüskék és csápok borították.

– Úgy tűnik, vannak – szűrte a foga közt a Fegyvermester, és kibiztosította a löveget, ami szolgálatkészen felzümmögött.

– Talán tudunk vele kommunikálni – suttogta hátulról a Rádiós, mire Gépész csak felcüccögött, és célra tartotta karabélyát. A Kapitány mozdult, de későn, kék fény villant, s a lény a mező túloldalán megrázkódott.

Aztán feléjük fordult.

– Előbb rögzítenünk kellett volna! – Emelte föl kameráját a Kapitány a Rádiós felé, aki elvigyorodott: – Majd rögzíti döglötten.

A következő pillanatban egy félméteres tüske csapódott be mellé a földbe.

Mind szétugrottak, majd lőni kezdték az állatot, mely robogva nyomult feléjük, újabb csonthegyeket köpve rájuk.

– A szemét! Találjátok el a szemét! – kiabálta túl a Kapitány a fegyverzajt, ám a Gépész egy bokor mögül csak a fejét rázta:

– Hol van rajta?

A Fegyvermester ekkor állított valamit a lövegen, mire az felcsipogott, és a torkolatból kiröppent egy antiplazma rakéta. A kicsiny lövedék két kitinpajzs közé fúródott, s azonnal benyomta magát az aggasztóan közel jutott állat testébe.

A lény megtorpant.

– Hajra vigyázz! – rikoltotta a Fegyvermester, ő maga felhúzta csuklyáját.

A következő pillanatban az állat ezernyi apró cafatra robbant, csontot, sárga vért és kitint záporoztatva rájuk.

Amint a sárgás permet eloszlott, a Kapitány levette, és megtörölte napszemüvegét.

Négy karmos lábcsonk hevert tőlük alig pár méterre.

– A bolygó első lakója dokumentálva – motyogta a kamera mikrofonjába, miközben felvette a maradványokat.

Amint letisztogatták magukat, és újra nekivágtak a hegyek felé vezető útnak, befutott a Programozó hívása.

– Elemeztem a talaj összetételét – hadarta izgatottan a férfi. – Jól sejtettük, valóban dögök, jobban mondva elhullott állatok alkotják. – A Kapitány kihangosította a mondat második felét, mire mind megtorpantak.

– Valami, vagy valamik levadászták őket, minden élőlényt, amely kimászott az óceánból, és megpróbált szárazföldi életre áttérni – fejezte be a Programozó.

– A Darwin–ragadozó – kotyogta közbe a Rádiós, de a Kapitány elhúzta száját, és legyintett:

– Tudtommal az az elmélet nem bizonyított – kommentálta helyette a Programozó. – Megyek vissza dolgozni…– azzal kikapcsolt.

– Felderítők meséje – nyugtázta a Gépész is, s megtörölte homlokát.

– Miről beszéltek? Mi ez a Drawind–dolog? – kérdezet nyugtalanul a Fegyvermester.

A Kapitány a hegyek felé fordult. Mintha valami mozgott volna odafenn.

– Egyesek úgy vélik, hogy a Darwin–féle evolúciós elmélet szélsőséges körülmények közt – körbemutatott –, például túl szűk élettérben, túl sok faj harcával, eredményezhet egy olyan győztes populációt, egy szuperlényt, ami ellen még a flottatechnológia is csődöt mondhat.

– A dezertőrök miatt találták ki – nyugtatta a Fegyvermestert a Gépész is. – Hogy megmagyarázzák a lelépett bolygótelepítők árulását. – Közelebb lépett a nőhöz, kezét a csípőjére téve: – De ne félj, kinyírom neked ezt a szuperállatot, csak jöjjön közelebb.

– Te már így is túl közel vagy... – lökött rajta egyet a lány, s aktiválta a löveg öntisztítóját. – És nem szoktam félni – tette hozzá, lopva a Kapitányra pillantva.

Fél órával később egy lankához értek, melyet lágy, ezüstös fű borított. A fűszálak közt kitinlemezek és csontok hevertek.

– Hoppá – torpant meg a Rádiós –, itt nagy csata volt.

Némán álltak a mező szélén, aztán hirtelen a Gépész törte meg a csendet: – Nézzétek! – a hegy csúcsára mutatott, de a többiek nem láttak semmit, csak valami fekete foltot.

– Mi volt az? – kérdezett kelletlenül a Kapitány, de a Gépész már meg is indult előre:

– Nem hiszitek el, ez egy…– majd hirtelen megtorpant. Arca elfehéredett, karja megremegett, kezéből kiesett a fegyver

– Mi az? – nyögte a Rádiós, ám ekkor már mind látták, amint az ezüst fűszálak befonják a férfi bakancsos lábát, feltekerednek vádliján, és már térdkalácsára feszülnek rá.

– Csíp! – sikoltotta a Gépész, majd karját nyújtotta feléjük, de a fájdalomtól összegörnyedt, és oldalára dőlt.

A Kapitány a mező széléig nyomult, ám hiába nyújtogatta kezét, a fű által egyre jobban elborított vérző test túl messze volt. Mire a Rádiós odaadta neki karabélyát, s annak célzótüskéjét sikerült beakasztania a fekvő ruhájába, a Gépész teste szürke és nagyon vékony lett. Körötte a kiömlő vért mohón szívta be a fű, és az űrhajós bal szeme mereven bámult a hegyek felé. Ahogy a Kapitány ügyködésének hatására teste átfordult – látták, nincs meg a jobb arcfele.

A Kapitány felegyenesedett, aztán visszaadta a fegyvert a Rádiósnak. Némán bámulták, ahogy a mező lassan megeszi társukat, míg csak a ruhája, zsákja, fegyvere marad. A fűszálak egy ideig még ezzel is próbálkoztak, de aztán feladták, s pár perc múlva minden nyugodt és mozdulatlan lett.

– És most? – kérdezte a Fegyvermester. A Kapitány bekapcsolta a kamerát, és lefilmezte a maradványokat.

– Borman Osh, a Flotta 211–es számú gépészének holtteste – dörmögte a gép mikrofonjába, majd leengedte a készüléket a combjához, s a nőhöz fordult: – Nem akarok kerülni – mondta csillogó szemmel, és a mező felé intett. A Fegyvermester pár másodpercig vizslatta a Kapitány ismerős és egyszerre idegen ábrázatát, aztán állított valamit a lövegen, és a mezőre emelte a torkolatot. A következő másodpercben narancssárga láng öntötte el a gyilkos fűszálakat, és keserű füstben hamuvá fonnyasztotta őket, egészen a szürke földfelszínig. Mikor a nő abbahagyta, már csak pernye borította, kopár lanka húzódott előttük, némán és mozdulatlanul

– Menjünk! – Indult el a hegy felé a Kapitány, társai némán követék.

A lankát követő völgy végében csillogó fémet pillantottak meg. Ahogy közelebb értek, láthatták, hogy egy felderítőhajó orra áll ki a körötte elterülő ingoványból. A monstrum törzse mellől légbuborékok törtek fel a sötét iszapból, a hajótest mélye visszhangosan csikorgott és nyöszörgött a nyomás szorításában. Fölötte alig látható rezgés bontotta meg a levegő kékjét. Ahogy a szemüket erőltették, láthatták, hogy rovarok raja alkotja az áttetsző felhőt odafenn.

– Volt még egy hajó – jelentette ki a Rádiós, majd kérdőn fordult a Kapitány felé: – Maga tudta ezt?

A Kapitány megtörülte száját, s az ingovány széléhez sétált, gondosan lefilmezte a látnivalókat, majd visszahátrált mozdulatlanul izzadó társai közé.

–Igen – válaszolt végre. – De ez nem számít. – Széles, köríves mozdulatot tett a kamerával: – Elvétették a leszállást, s egyenest a mocsár közepén landoltak. Esélyük sem volt.

Hallgattak egy sort, majd elindultak, a láp mellett, a hegyek irányába.

Kisvártatva emelkedővé, majd meredek kaptatóba csapott a táj. A súlyos fegyverek és az ellátmány mázsányi teherré nőtt a tűző napon. Egy cserjés szélén megpihentek.

– Azért ez furcsa – kezdte a Rádiós, kulacsát nyitva. – Hogy nincsenek túlélők…sehol. – Valami apró bogár keringett a feje körül, idegesen félresöpörte, majd ivott: – De még csak testeket se látunk, vagy… – elhallgatott, mert a háta mögötti bokorban sárga, apró bogyókat pillantott meg.

– Valószínűleg a mocsár eltömítette a kiszállóhelyeket – merengett a Fegyvermester bakancsát bogozva. – Bár a vésznyitókat még mindig használhatták volna…

– Vajon ehető? – tűnődött a Rádiós, kezében tartva egy bogyót. A Kapitány, aki magasabban állt, lenézett a bokorra. Vastag, kérges ágai fekete, obszidiánra emlékeztető levelekben végződtek.

– Én nem kóstolnám meg – figyelmeztette a Rádióst, aki erre felé fordult, így nem látta meg a felcsapó lángot.

A Kapitány és a Fegyvermester hátraugrott, a Rádiós pedig döbbenten nézte, amint a bogyót tartó karját körülfonják a növény belsejéből előtörő sárga tűznyelvek. Aztán észbe kapott, s ekkor már a Kapitány is húzta hátra, majd kulacsát kikapva kezéből, égő kezére öntözte a vizet.

– Égő bokor! – sikoltotta a Rádiós, s a földről nézte, ahogy a Fegyvermester beleereszt egy sorozatot a sötét gallyak közé. Az ásványszerű levelek csillogó szilánkokká robbantak, a láng pedig azon nyomban elenyészett.

A Kapitány kapkodva kibontotta elsősegélycsomagját, majd rövid kutakodás után egy tubust húzott elő belőle. A Rádiós addigra levágta magáról égett kabátujját – előtűnt alóla vörös bőre.

– Ez majd rendbehozza – nyugtatta őt a Kapitány, és a tubus tartalmát a sérülésre nyomta – Rögzítsd – szólt hátra a nőnek, fejével a földön heverő kamerára mutatva.

Míg a Fegyvermester gondosan lefilmezte az elcsöndesült bokrot, a Kapitány felhívta a Programozót. Röviden elmesélte neki a Gépész halálát, a másik hajót, és a lángoló növényt.

– A vassal mi van? – kérdezte végül feszülten, nézve, ahogy a Rádiós a krémmel masszírozza karját.

– Lassan szóra bírom. Már annyit elárult a tereptanulmányokból, hogy hat fajról feltételezhető agresszív viselkedés. Az azonosítás a leszállás során sajnos nem volt teljeskörű – az ismert okok miatt. Hat potenciálisan veszélyes faj, ennyit tudunk. – A Kapitány bólintott. A bolygótelepítés során kellett felmérniük azokat a fajokat, melyek kiirtását el kell végezni a telepesek megérkezése előtt.

– És? Mik ezek? – vakkantott a mikrofonba. A Rádióst nézte, ahogy felállt, s ismét a kitartó rovart hessegette maga elől.

– Lángoló növényzetről nem beszélt – ismerte el a Programozó. – Hatalmas kétéltűeket említett, valamit mondott a fűről is...és a bogarakról.

– Hogy miről?

– Bogarakról – a Programozó hegeszthetett, mert sistergő zaj töltötte el a Kapitány fülét, ezért eltartotta a kommunikációs panelt magától.

– Hagyd abba! – kiabálta. A zaj elhalt.

– …szóval úgy véli – folytatta a Programozó zavartalanul –, hogy nem egy, hanem legalább  féltucat sikeres faj maradt életben az evolúciós versenyben. Ezek uralják a szigetet, felosztották egymást közt a területet, s levadászzák azokat az egyedeket, amelyek betévednek a territóriumukra.

– Vagyis minket – szögezte le a Kapitány. A Programozó bólinthatott, mert nem válaszolt. Aztán mégis:

– És megint szó volt a sárkányról. A gép csökönyösen állítja, hogy van egy sárkány is – A Kapitány csak cüccögött e szavakra, majd elbúcsúzott a másiktól, bontotta a vonalat.

– Menjünk! – Fordult vissza két társához, majd megdermedt.

A Fegyvermester már elindult, így ő nem vehette észre, hogy a Rádiós meredten áll, s nyöszörögve, kétségbeesett arckifejezéssel kaparja fülét. Körmei nyomán apró vérpöttyök serkentek halántékán.

– Mi történt? – ugrott hozzá a Kapitány, ám csak nagy sokára tudta eltávolítani a férfi kezét. Belenézett a füljáratába – de némi sárgás váladékon túl semmit nem látott benne.

– Mi van? – kérdezte nyugtalanul az időközben visszaért Fegyvermester is.

– Nem tudom – vont vállat a Kapitány, s lefektette a földre az egyre sápadtabb Rádióst –, az előbb még…– Az égett karú férfi ekkor iszonyatos erőfeszítésekkel végre ki tudta nyögni:

– A bogár. – Remegő kézzel fülére mutatott.

A nő és a Kapitány értetlenül összenéztek, ám a következő pillanatban a Rádiós már talpra kászálódott.

– Menjünk – mondta kábán, halántékát tapogatva. – Majd kijön, ha akar.

Alig félóra múlva elértek a meredeken ívelő hegyoldal lábáig. Kavicsos kőomlások feltöltötte vágatokon indultak felfelé, a talaj csikorgott lábuk alatt. A Kapitány a Rádiós mögött szuszogott, s nézte, ahogy a férfi mind gyakrabban kap fejéhez.

– Fáj? – kérdezte nyugtalanul. A másik dülledt szemmel, kifejezéstelen arccal fordult hátra.

– Nem – motyogta, szája szélén nyál csorgott.

A nő ment elől, kezében ide–oda lengett a löveg, az egyre gyérülő növényzet kínálta fedezékeket pásztázva.

– Zajt hallottam – kiáltotta hirtelen, mire mind a hárman megtorpantak.

– Én nem...– kezdte volna a Kapitány rövid hallgatózás után, de ekkor az ő fülét is megütötte a halk csikorgás. – Mintha…– nyögte, de a nő a szavába vágott:

– Fentről jön!

Apró kövek folyója zúdult feléjük rémisztő sebességgel.

– Oldalt, a szikla mögé! – kiáltotta a parancsnok, és a Rádiós tehetetlen testét maga után húzta a balfelé tornyosuló sziklatömb mögé. A Fegyvermester az utolsó pillanatban tudott behúzódni melléjük, fél méterre tőle surrogva, recsegve lezúdult az áradat. Térdmagasságig érő, apró, emberszemnyi kövek alkották, hengeres, tömör folyóként hömpölygött lefelé – majd megtorpant.

– Mi ez? – nyögte a Kapitány. A Fegyvermester lehajolt, és felvett valamit. Egy szikladarab volt, rész az előbbi lavinából. Lüktetet és mocorgott ujjai közt.

– Meleg. – Fordult a nő döbbenten a Kapitány felé: – Él.

Addigra az áradat összetömörült, és átrendeződött. A kavicsok egymásra halmozódtak, sorba és oszlopokba tömörültek, mígnem egy hegyes szilánk, durva kard formáját öltötték. A földön elterülő ék araszolva megindult feléjük.

– Támad! – sikoltotta a Rádiós, és fejéhez kapott. A Fegyvermester és a Kapitány egyszerre nyitott tüzet a hegyomlásra. Apró szilánkok, por és kavics záporzott mindenfelé. A nő gránátokat lőtt a feltornyosuló ékbe, melynek alja és bal oldala cafatokra robbant, majd az egész aláomlott.

– Feljebb kell húzódnunk, el kell hagynunk a területét! – kiabálta túl a dörrenéseket a Kapitány, majd megragadta a Rádióst, és bukdácsolva felfelé indulta vele. Mögöttük a nő megvetette lábát, s kitartóan lőtte a lassan újrarendeződő hegyomlást. Azok a kavicsok, melyek nem robbantak szét, igyekeztek visszatérni a nagy egészbe, mint nehézkes higanycseppek, mindenfelől újracsatlakoztak a támadó testhez, mely ezúttal valamiféle tüskés bozótra emlékeztetett.

– Jöjjön! – kiáltott a Kapitány, mire a nő szót fogadott, egy utolsó sorozat után megfordult, majd utánuk szaladt. A lény felfelé görögve követte őket. A Rádiós jó tíz méterrel feljebb botladozott, füst és kesernyés szag lengte be az oldalt, és a Kapitány füle csengett, ahogy megfogta a nő kezét, s maga elé tolta. Övéről leakasztott egy aknát, majd még kettőt, kibiztosította őket, aztán a lába elé pottyantotta a csillogó fémhengereket.

– Talán elég lesz – lihegte. A Fegyvermester felmordult, kilökte a tárból a füstölgő hüvelyt, és új gránátot nyomott helyére.

A sziklabozót lassan, masszívan és csikorogva nyomult feléjük. A Kapitány óvatosan hátrált, tartva az egyenes irányt, hogy a lényt pontosan az aknákra csalja, miközben néha fel–felpillantott maga mögé. A Rádiós meredten állt, őket nézte.

A támadó pár pillanattal később elérte, s belepte a hengereket.

– Nem működik. – nyögte a Fegyvermester.

Ekkor fülsiketítő robbanással a sziklaszörny millió apró kavicsdarabkára szakadt. Ruhájukat, hajukat, bőrüket belepte szürke permete. Mintha forró tűhegyeket törtek volna arcbőrük alá – a Kapitány ordítva masszírozta homlokát. Mellette a nő nehézkesen tápászkodott a porból, egyenruháját porolva: – Nem baj, ha most nem filmezek? – morogta maga elé.

Fentről sikoltás, kitartó ordítás hallatszott.

A Rádiós továbbra is meredten állt, ugyanott, ahol az előbb, porlepte alakja összegörnyedt, majd kiegyenesedett, kezei koponyájára tapadtak.

– Mi a baj? Megsérült? – indult meg felé a Kapitány, majd megtorpant. A férfi szeme még jobban kiguvadt, bőre előbb vörös, majd lila lett, orrából és füléből először csorogni, aztán spriccelni kezdett a vér.

– Mi történik? – nyögte a Kapitány mögött a Fegyvermester – válaszul a Rádiós feje szétrobbant.  A langyos permet elérte a Kapitányt is, de ő nem törődött vele, a koponya helyén, a véres nyakcsonk felett lebegő bogárrajt bámulta. Ujjbegynyi szárnyas rovarok voltak, több száz, olyanok, amilyeneket a süllyedő hajó fölött látott. A férfi szó nélkül megpördült, kikapta a Fegyvermester kezéből a löveget, lángszóróra állította, és tüzelt.

Amikor abbahagyta, nem maradt sem rovar, sem test a hegyen.

Beletelt negyedórába, míg összeszedték, és megtisztogatták magukat. A Fegyvermester a maradék vizét megosztotta a Kapitánnyal, aki maga elé meredve törülgette orrát.

– Menjünk – mondta a nő lágyan. – Vár a sárkány.

A férfi felnézett rá, aztán keserűen elmosolyodott. Válasz helyett hívta a Programozót, de az nem vette fel. Odalenn, a távolban vékony füstcsík jelezte a hajó pozícióját. Ráfókuszált távcsövével, de nem látott mozgást a rozzant törzs körül.

– Biztos odabenn dolgozik – motyogta maga elé, majd a Fegyvermester után indult.

– Megéri? – kérdezte félig hátrafordulva a nő. Itt már csak sziklák voltak, lépcsősen egymásra rétegződve, könnyen mászhatóan és átforrósodva. – Ennyi embert veszteni egy nyavalyás óceánért…

A Kapitány megvonta vállát. Valami még mindig csípte orra tövét.

– Az anyabolygók léte múlik rajtunk…– válaszolt. – Gondolja, őket érdeklik a mi veszteségeink?

A nő némán rázta fejét.

– Mindazonáltal hálával tartozunk nekik. Ők a…szüleink. – Furcsán csengett e szó itt. – A legkevesebb, hogy ételt termesztünk nekik az ilyen helyeken.

– Ez a halál helye, nem az ételé – suttogta a nő, s a Kapitány nem is értette rendesen.

Valamiféle lapályra jutottak. A sziklák koncentrikus körökben helyezkedtek el egy üreg körül. Felettük élesen tűzött a nap.

– Mindazonáltal szép pokol – fordult körbe a nő. A smaragdkék óceán hívogatóan csillogott odalenn. A Fegyvermester leengedte lövegét a lába mellé, majd óvatosan elfektette a földön, ő maga kinyújtózott.

A Kapitány lassan az üreghez sétált. Kénes szag csapta meg az orrát, a gödör előtt rothadt, azonosíthatatlan húsdarabok tették csuszamossá a követ.

– Ha nem élne itt ennyi rémség…– folytatta a Fegyvermester, aki nem vette észre az árnyékot, amely átsiklott rajta.

A Kapitány benézett az üregbe.

– …egész szívesen leélném itt a hátralevő időmet – fejezte be a nő.

A sziklakatlan alján egy hatalmas tojás fehérlett.

A Kapitány röpke árnyékot pillantott meg szeme sarkából, és hirtelen megértette, hogy a hajónak igaza volt. Valami csattant és surrant és sikkantott mögötte.

Amint megfordult, még láthatta a nőt a hatalmas karmok közt kalimpálni, aztán a sárkány odavágott csőrével. Egy dolog aláhullott az égből.

A Kapitány a löveghez rohant, felkapta, remegő kézzel állított rajta.  Vállához emelte, és célra tartott, de mozdulata lelassult – az állat már túl magasan volt. Ekkor pillantotta meg azt, ami leesett a nőből, mikor a sárkány rácsapott csőrével. Meglátta, mire horkanva felnyögött, elfordult. Oldalt lépett, míg az ki nem került a látóköréből, aztán újból célzott, és kilőtte a hőkövető rakétát.

Apró füstcsík nyújtózott a ponttá zsugorodott sárkányig. Az állat körözni kezdett, talán megérezte a veszélyt, de a füstcsóva hamar elérte. Sárga villanás borította el a szárnyas döbbenetet, aztán a hatalmas test pörögve zuhant a kék vízbe.

A Kapitány alkonyatra ért hajóhoz. A visszaút alatt hiába próbálta, egyszer sem tudta elérni a Programozót, ezért kibiztosított fegyverrel lépett a roncshajó még mindig ragacsos vezérlőtermébe.

– Hahó? – kiáltotta bizonytalanul. – Visszajöttem.

Nem válaszolt senki. Ahogy beljebb ment, rezes szag kúszott orrába. Félhomály volt, a törött panorámaablakokon alig szűrődött be a lemenő nap fénye. Cuppogó lába belerúgott valamibe – a Programozó vezérlőkonzulja volt az. Ahogy felvette, megértette, honnan jön a szag – a műanyag hengert, és körötte a padlót vér borította.

– Nem tehettem mást –nyöszörögte a hajó a konzol apró hangszórójából. – Meg akart támadni. Tévedtünk.

– Hol van? – nyögte a Kapitány, és leengedte a fegyvert. Tőle balra készségesen kinyílt a liftajtó. Nem volt ott mögötte a rácsos kis kabin, ami az alsó, üzemeletetési szintekre vitte volna. A Kapitány odasétált, letekintett a sötét, jó tízméteres aknába.

– Nem tudtam másképp megállítani. Veszélyes lett – sziszegte a hajó. A férfi megmasszírozta homlokát, majd lassan kigombolta egyenruhája legfelső gombját.

– Azt hiszem, teljesen megőrült, miután megszállta az. Elkezdte enni a kezét…és csak a fényekre reagált…így tudtam a liftaknába csalni – magyarázkodott a hajó, miközben a Kapitány elővonta a nyakában függő láncocskát, melynek a végén egy plasztikkulcs fityegett.

– Te megöltél egy embert – szólalt meg nagy sokára, mire a hajó azonnal felcsattant: – Hát pont ez az, hogy nem volt már ember. Tévedtem. A hetedik faj volt. Ő ölte meg a Programozót, megette a kezét, és engem is el akart pusztítani.

A Kapitány bólintott, aztán letépte a kulcsot a láncról. Körbefordult.

– Mit akarsz most tenni? – suttogta a hajó szorongva.

– Semmit – közölte hidegen a férfi, és benyomult egy kis ajtón. A fény épp hogy megvilágította az elétáruló vezérlőpaneleket. Jól emlékezett, itt a központi irányítócelláknál volt, amit keresett: – De árulj el nekem valamit. Azt állítottad a jelentésedben, hogy hat faj van a bolygón.

A hajó nem válaszolt rögtön.

– Igen – helyeselt aztán tűnődve. – Ebben tévedtem.

– Vagyis van egy titokzatos hetedik faj, ami veszélyeztetett téged?

 A gép pár pillanatra csöndben maradt, mely idő alatt a Kapitány megtalálta a műanyag plakettet, ujjával felfeszítette. Egy apró nyílás tűnt elé, pont akkora, amelybe befért a testmelegét sugárzó kulcs.

– Szerinted nem mi, emberek vagyunk a hetedik faj? Hm? – a hajó nem felelt, a Kapitány pedig bedugta a kulcsot a nyílásba, és elfordította.

– Ne! – sikkantotta későn eszmélve a gép, aztán elcsöndesült. Odalenn, a mélyben hirtelen elhallgatott egy zúgó hang, valahol, kint, az orrban lekapcsoltak a vészfények.

A Hajó elvesztette öntudatát.

A Kapitány kinn rakott tüzet a homokdűne tövében. Magányosan és rosszkedvűen, egy ellenséges lényekkel zsúfolt bolygó éjszakáját fürkészve elfogyasztotta vacsoráját, majd nézte, ahogy az ételtartók elolvadnak a lángokban. Gondolatai akaratlanul is visszatértek a hajó utolsó szavaira. Most, a sötétséggel körbekerítve, a sárga, törékeny lobogásba bámulva nagyon is elfogadhatónak tűnt a gép teóriája az utolsó, hetedik fajról. Egy lényről, amely már annyira túllépte társait az evolúciós létrán, hogy nincs szüksége saját testre, így csupán valami asztrállétezés által funkcionál. Kedvére megszállja és elpusztítja vetélytársait, teszi ezt annak biztos tudatában, hogy abszolút egyeduralkodó a szigeten. Egy ilyen entitás valóba megérdemelné a Darwin–ragadozó nevet – hisz ha a hordozótestet el is lehet pusztítani, ő azonnal a támadó ellen fordulhat, és megszállva azt, végül minden küzdelemben győzedelmeskedhet. Mindaddig, míg ellenfele marad.

Amikor idáig ért következtetéseiben, mintegy isteni terv alapján, és valami végletes lezárásaként a homok megcsikordult mögötte. A zaj jellegéből kitűnt, hogy a hajónak tényleg igaza volt: az a félkezű valami, ami egykor a Programozó volt, ennyi idő alatt tudott felvergődni a liftaknából, kitámolyogni az éjszakába, elbotorkálni a sárga fényig.

A Kapitány megmarkolta ölében heverő fegyverét, és nyögve felállt. Megfordult, várakozóan a sötétbe bámult. Egy árny állt a fény hatókörén túl. Várakozott, készen arra, hogy eljusson a Flottáig.

– Ennek véget vetek – suttogta a Kapitány, miközben kibiztosította a fegyverét. A pisztoly csöve ide–oda imbolygott a lassan közeledő alak, és saját mellkasa közt.

Aztán lőtt.

 

vége

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr92973948

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror