Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2008. szeptember 21. 13:49 - Valmont

Vámpírok Kőbányán

 Ismét egy vámpíros sztori. Annak idején Kőbányán dolgoztam, s gyakran elgondolkoztam azon, hazafelé ment, hogy történhetne itt egy vámpírámadás. Persze a történet ennél posztmodenebb kíván lenni a folyamatos önmagára utalgatással. Szövegszinten ismét túl bonyolulttá teszi a függő beszéd és a terjengős mondatszerkezet. Remélem, akad hozzá türelem. Anno pár munkatárs látta a kész anyagot - nekik tetszett. Ennek már tíz éve, én pedig már jópár éve nem teszem be a lábam Kőbányára. Főképp este.

 

Önmaga farkát harapó kígyó

 

 

...ne legyen állatmese, ne legyen tanulsága, ne általánosítson, moralizáljon, tipologizáljon, a történet történet legyen, ne vesse el a titokzatosság és rejtelmesség támaszát, a kigondoltság merev vázát, a csattanó és a csattanó csattanójának túlzásait - de szigorúan mindvégig önön történetiségére mutasson, mint tárgyra, mint eseményre, ahogy ez a szöveg is teszi.

A történetnek legfőbb, ki nem mondott, de kényszerítő és kikerülhetetlen célja: megfejteni a cím titkát.

Ehhez szükségünk van egy férfira. A férfi legyen sovány, alacsony, vaskos, kiálló, szinte bőrét repesztő csontú, ezért durva állú, arcán az izmok feszüljenek, ami még jobban mutatja majd, hogy mennyire törődött és elhagyatott, mennyire beteg. Múltja, élete, családja, munkája nem fontos, hogy milyen betegség kerítette hatalmába, az se lényeges, később úgyis fény derül rá, most csak a jelene számít, ahogy a villamoson áll, kicsit féloldalt, félig lehunyt szemmel a nőt nézve. Jelezzük az időt: a város felett alkonyodik, a meggyúló lámpák fénye versenyt fut a villamossal, nagyon jó ez a csillogás, mert a férfi így már jobban látja az alacsony, szinte ösztövér, fekete kontyos nőt. Nem is látja, szinte érzi szemeivel és pár perc alatt mindent tud róla - kiolvassa széttaposott, olcsó cipőjéből, bő, esetlen farmernadrágjából, ölében heverő gyűrött papírszatyrából és szürke szövetkabátjából, mely torz formába tekeredik másfélszer teste köré úgy, hogy alakját sejteni se lehet benne.

A férfinak persze ez utóbbi, vagyis az alak, a test nem számít, látjuk rajta jól, hogy csak a külsőből megtudott magány, lecsúszottság, elkeseredés érdekli, amelyet megerősít, kétszeressé vagyis háromszorossá tesz - a villamos tükröző ablaka miatt - a nő sárgás arca, fekete szeme. Így, tetőtől talpig letapogatva a másikat, a férfi az éhséget érzi és jegyzi meg, a vágyat, hogy mire, mi után, az - jól tudja - teljesen mindegy, de nézzük csak komikus grimaszát, ahogy az eredmény feletti elégedettségében elbambulva késve veszi észre, hogy most már a nő is bámulja őt, láthatjuk, ahogy sietve, túl hirtelen fordítja el fejét, és talán arra gondol, zavara mögött, hogy hagyja, ezt hagyja, de ekkor a villamos lassít, megáll, a nő feláll,  és a férfi ösztönösen utána lép.

Az ajtó előtt tömörülés, figyeljük meg résein át a férfi kinyúló kezét, ahogy egy hát takarásában gyengéden, szinte anyásan megtaszítja a nőt, aki ettől lefelé bukik a hirtelen lépcsőn, de ekkor a férfit már ott látjuk mellette, keze a nő karjára fonódva megakadályozza, hogy annak teste a járdára dőljön.

Vigyázzon, hallani véljük hangjából azt a lágyságot, amit órákon át gyakorolt, talán tükör előtt (bár ez lényegtelen), de tisztán látjuk arcán a meggyőző, kérlelő, sóvárgó és esendő mosoly árnyalatát mely ilyentén való előadásához biztosan tükörre volt szüksége.

Most hallgassuk ismét hangját is, ezt a mesterien árnyalt, hízelgő de érdekes hangot, ahogy - látszólag - hirtelen támadt kedvvel magyaráz a nőnek, értelmesen és tisztán, sőt logikusan, bizonyítva hogy nem részeg, éreztetve hogy nagyon-nagyon régóta vágyik már egy kis beszédre, egy igazi, meleg, bensőséges és mindent megosztó beszélgetésre, szívének kiöntésére, valakivel, valakinek, aki ismeretlenül is figyelmesen hallgatja egy bokszban egy pohár fröccs vagy valami egyéb ital társaságában egy presszóban, kész szerencse, hogy ő ismer is itt a közelben egy ilyen nyugodt és diszkrét helyet - figyeljük meg karjának határozatlan, szabadságot sugalló lendítését - ami minden szempontból megfelel a kívánalmaknak. Vár, mozdulatlanul, szinte dermedten, mire a nő bólint.

Nem szoktam ám csak úgy, magyarázza a csöndes utcákon a férfi, a nő hangtalanul lépked mellette, a járdát nézi, főleg mostanában nem, hogy ez az őrült, suttogja a férfi izgatottan, de ez az este, ez az ősz, a nő mellette a szatyrot szorítja, két kézzel átkarolva, mintha gyermek vagy egyéb figyelemre méltó dolog lenne benne. A férfi elakad, mert a másik nem válaszol, oldalpillantásaiból látja, hogy arcizma se rezdül, leginkább még az úton lévő hányásfoltoknak és kutyaszarnak szenteli figyelmét. Maga nem fél, teszi fel a kérdést a férfi, kissé ingerülten. A nő nem emeli fel fejét, de megrázza, látjuk ahogy kontyából kiszakad egy fonat és leesik háta közepére, milyen viccesen himbálódzik lépéseinek ütemére. A férfi elmosolyodik. Akár én is lehetnék az a gyilkos, a kötőtűvel, neveti el magát, halljuk, milyen hamis és lekicsinylő ez a nevetés, de a nő még erre se pillant fel, a férfi meghökken, magyarázó mozdulata színpadias, persze nem én vagyok, csak úgy...tudjuk milyen ez, a beszélgetés ismét elakad, a kínos csendben csak a férfi léptei kopognak, még szerencse, hogy a vendéglátóipari helyiség neonját már látni, igen, ott a Mercedes mögött, látjuk a nevet, de ne mondjuk ki, hagy borítsa a jótékony felejthetőség.

A valóban csöndes és állott levegőjű presszóban majd arra figyeljünk, arra a sokat sejtető otthonosságra, ahogy a férfi leülteti a nőt, csomagját szinte féltőn helyezi egy székre, és miközben ő is leül, már int a pincérlánynak, másik mozdulatával cigarettát kínál a nőnek, rágyújt, félrefújja a füstöt és feladja a rendelést.

Lássuk be, a férfi minden leleménye ellenére a társalgás lassan indul, a nő nagy szemeket meresztve csöndjébe burkolódzik, jégfehér ujjait dörzsöli egymáshoz, de később megtörik, és tétován egyszavas válaszokat ad a tapogatódzó kérdésekre, közben a férfi cigarettájának parazsát bámulja megbabonázottan, meredt hüllőtartásban. Aztán persze az elfogyasztott italmennyiség lassan-lassan megteszi hatását: itt most csak mozdulatai lágyulására, bogárszeme csillogására, poharának tologatására, a férfi kezén végigsimító ujjai rebbenésére hívnám fel a figyelmet.

A férfi látja eredményességét, a történet - érzi, érezzük - a végkifejlethez közeledik. Előbb azonban, érthető okokból, könnyítenie kell magán, így a mellékhelyiségbe siet. A három hosszúlépés a kagyló előtt percig is elfoglalja, végezetül sóhajt, ahogy mi is szoktunk, csak az különös, az a bizonyos undor és sápadtság, ami elömlik arcán, miközben nadrágjába igazítja nemiszervét, hát nem furcsa ez a keserves arc, ahogy a cipzárt húzza, a kéz rebbenő mozdulata, babrálás az övvel... Kezet sem mos, csak a tükörbe néz bele dolga végeztével, fél percig vizsgálva, rendezgetve arcvonásait. Visszatérhetnénk a nőhöz, vajon mit csinál egyedül, a pincérlányok diskurálást nézi, vagy a támolygó részeget, aki már nem kap semmit a csapostól, vagy a kopaszodó férfit, aki napilapját olvassa, söre mellet, vagy a napilap vastag címét, hogy újból ölt a kötőtűs gyilkos, vagy, de nem, maradjunk csak a férfinél a vécében, mert nézzük csak, ahogy hirtelen összegörnyed a tükör előtt, mintha dróton rángatott figura lenne, mintha az idegen akarat, akaratunk most unottan elengedné, kezét arcába temeti görnyedten és valami mély bődülés tör fel az ujjai alól, ó, gondolhatjuk hogy sír, de nem, mert amikor belép valaki, már minden rendben van, a tartás a régi, bizakodva és fegyelmezetlen gyűlölettel nézi a tükörben, ahogy a kopaszodó férfi eltűnik az egyik ajtó mögött, és ekkor a tükör felületén lévő megszáradt köpet vagy más váladék foltjába karcolja körmével: 6. Rohadt kurvák, mondja is mellé, ez lesz a hatodik, suttogja, akinek továbbadom.

Kint gyors, határozott léptekkel az asztalhoz siet, ahogy leül, megfogja a nő kezét. Az viszonzásképp rámosolyog, jobban mondva torz, enyhén ittas vigyor árnya fut szét arcán. Ahogy a férfi beszélni kezd, hangja semmit sem árul el a mellékhelyiségben történtekről, ugyanazt a rábeszélő, sikamlós árnyalatot érezzük ki belőle, amihez a történet elején már volt szerencsénk. Ajkai árnyas parkról, annak néptelen szegletéről, rosszul megvilágított padról áradoznak a nő ecetszagú fülébe. Nézzük csak, arcuk milyen közel van most egymáshoz, érezni, ahogy a bor- és a vodkaszagú leheletük összekeveredik, ezt a felhőt lebbenti szét a nő bólintása.

Kint már nagyon sötét van, az utcai lámpák nem is bírnak vele, talán a fényük is gyöngült az elmúlt órában, az éjszaka előrehaladtával, ezért rosszul látjuk őket, nem biztos, hogy megfogják egymás kezét, de a papírszatyrot már minden valószínűség szerint a férfi viszi. Ez is egy jele a gyengédségnek, vélhetnénk. A park bejáratánál aztán a férfi "tovább megy", átkarolja a nő csípőjét, az nem ellenkezik, sőt megremeg, nyakán folt vöröslik föl izgalmában. Bokrokon törnek át, madarakat riasztanak fel, így jutnak el a történet utolsó színhelyére.

A padnál a nő tetteiből, mozdulataiból feltétlen odaadást és engedelmességet vélünk kiolvasni, eddigi viselkedésétől nagyon is elüt a hirtelen kitárulkozás, nem érteni az óvatosság minden hiányát, a lihegő kapkodást, ahogy odaadja magát a férfinak, ülő, kifacsart testének áldozatát.

Aztán számoljuk a lenyugvás lassuló pulzusszámát, amibe távoli kutyaugatás és vonatfütty vegyül. Vegyük jobban szemügyre az elénk táruló testhelyzetet, mert a történet befejezésének szempontjából nagy jelentőséggel bír: a nő a férfi ölében, felsőtestével jobbra dőlve, míg partnere karjait a pad támlájára fonva, balra csukló fejjel egy bozót sötétjébe bámul. Szórt lombokon átszűrődő lámpafény világít rájuk elölről, keserű füstszag a levegőben. Ruhájuk izzadt, néhol csatakos, így a hideg egyre kellemetlenebb. A gyér fény ellenére, a férfi arcán látni, hogy szeme félig lehunyva - megjegyzem, így pillantottuk meg őt legelőször is -, ajkai alig érthető szavakat mormolnak, hogy miket, azt sajnos nem halljuk, de talán az elégedett hanglejtésből sejthetjük.

Most nézzük gyorsan a történet végét: a nőt, ahogy a férfi felé hajol, aki ezt észre se veszi, majd csak a szúrásra, a nyakán elömlő rengeteg vérre riad meg, felpattanna, de se összeakadt testük, se a nő csontos és vékony, ám most érthetetlenül nagy erővel eltelő karjai nem engedik, aztán már nem is akar. Arcából kiolvasni, nincs már számára más, csak a nyakán csüngő tévedés, az ajkak, melyek sebére tapadnak.

Mindent megértve búcsúzzunk el így tőlük, távolodva a rossz fényű helytől, bokrokat vonva a jelenet elé és köré, hallgatva az ezen bokrok mögül kiszűrődő kíméletlen hangokat, melyek - valljuk be - olyannyira sértik más, nemesebb és finomabb irodalmi ingerekhez szokott fülünket, hogy itt a beszámoló, a szöveg vagyis a történet...

 

vége

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr65674149

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror