Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2018. január 20. 13:52 - Valmont

Párhuzamos világok titkai

atjaro.jpg

Karl Ove Knausgard új könyvében olvastam a szülést leíró részt, amikor eszembe jutott egy éjszaka, amikor nem sokkal azután, hogy az újszülött lányomat hazahoztuk a kórházból, és végre elaludt, azt mondtam a feleségemnek, hogy ez az ember fog minket eltemetni. És ennek a megrendítő és bensőséges, de mégis furcsa felismerésnek az emléke magával hozta egy üres kórházi ágy képét, egy nő alakját, aki épp elveszített valakit, és aztán jött az, hogy mi történik azután, miképp lehetséges a lehetetlen, de itt meg talán egy méltatlanul alábecsült film volt a segítségemre. Nagyjából így, ezekből született meg a történet.

 

Új élet

 

Az üres ágy mellett egy félig üres pohár narancslé állt. Benne a szívószál, amivel itatta az utolsó napokban. Az öntudatlanság rohamai közt. A nő megállt a kisszekrény előtt, kihúzta fiókját. A jegyzetek, a féltve őrzött bőrkötéses irat mellett ott csillogott a férje gyűrűje. Ahogy tenyerén latolgatta, még érezni vélte a test melegét. Megremegett, ismét elöntötte őt a zokogás görcse, de vett egy mély levegőt. Belelapozott a füzetbe.

– A világunk nem egyedülálló csoda – mondta a férje azon a szürke délutánon. Egy pohár bor volt a kezében. Az erdőre néző nagy ablak előtti díványon ült. A nő a szoba túloldalán vasalt, és figyelmesen hallgatta. – A világunk csak egy lehetséges konstrukció, mely másképp is felépülhetne. Tulajdonképpen önmagát építi fel, a létezése önproduktív, ahogy a többi, hozzá végletekig hasonlító – de némiképp mégis különböző – világoké is. És köztük vannak ezek a tartóoszlopok, amiket sejtésként húrelméletében Wallis is felvet a tanulmányában, s melyeket én – azt hiszem – most már sikerrel tudok azonosítani. Ezek nem is annyira fizikai oszlopok, hanem üreges terek, síkok, metszéspontok, ahol az egyes világok egymásba érnek, és ide-oda lehet lépegetni bennük és köztük.

– Anya, ugye bátor vagyok? – kérdezte a férfi az utolsó előtt éjszakán tőle. A nő ott ült ágya mellett, fogta a kezét, néha egy nedves ronggyal megtörölte a homlokát.  A férfi azokban az időkben már igen sokszor nagyon messze járt. Visszatért gyermekkorába, fiatalkorába, néha csecsemőként összegömbölyödött. De legalább nem voltak fájdalmai ezekben a periódusokban, így a nő hálás volt az álmoknak. Akkor, amikor ezekben a világokban járt, nem jajongott. Néha az álomtájak vele jöttek az ébredés után is. Néha órákig az anyjának vélte a feleségét. – Az vagy, drágám – megsimította a sárga, koponyára hasonlító arcot. A bőr pergamenszerűen feszült a járomcsonton. A haja nagyrészt kihullott a kezelésektől. A szeme egy sötét folt volt, mélyen, benn a húsban. – Nagyon bátor.

– Világok tucatjai, melyek egymástól elkülönülve, egymással soha nem találkozva léteznek – magyarázta a férje, majd belekortyolt a kávéjába. Kint voltak a teraszon, és a párálló erdőt nézték. A nő egy tálban a férfi által szedett gombát tisztogatta. – Pontosabban egy-egy pontban találkoznak csak, a tartóoszlopokban, a metszéspontokban. Kiírtam magam a tudományos életből, mikor elkezdtem kutatni ezeket a helyeket. A szakma bolondnak tartott. A tanulmányaimat nem publikálták, irodalomnak vélték – nem volt keserűség a hangjában inkább ténymegállapításnak hangzott. Nem nézett a nőre, aki letette a tálat, és odament hozzá. Átkarolta, és megcsókolt a nyakát. – Nem hibáztatom őket – folytatta a férje. – Én is így tennék a helyükben. Hihetetlennek tűnik, hogy ezek a helyek végig itt voltak a szemünk előtt.  Többnyire a bolygó felszínén. Többnyire. – A férfi ellépett tőle, és a maradék kávét a paradicsompalántákra löttyintette, mintha egy isteneknek szóló felajánlás lenne.

Az utolsó reggel a nő elszunnyadt az ágy mellett. Arra riadt, hogy a férje bámulja őt. Ezúttal tiszta volt a tekintete, itt volt, teljes egészében jelen volt. – Meg fogok halni – jelentette ki fakó hangon. A nő felnyögött, majd leroskadt az ágy mellé, a hideg padlóra, és átkulcsolta a takaró alatti hegyes, összeaszott testet. – Dehogy fogsz, drágám – suttogta a fertőtlenítőszagú szövetbe, amely alól kiérezte a bomlás páráit. A férfi végigsimított a nő haján, majd álla alá akasztva ujját, felemelte fejét. Tekintetük találkozott. – Elmondom, mit kell tenned, ha halott leszek – szólt a férfi. A nő hallgatott, és a férje elmondott mindent. Mikor végzett, a nő hátrált egy kicsit, a padlón csúszva, mint egy gyerek, és fejét rázta: – Erre nem leszek képes. Még ha igaz is amit... – De a férfi tiltón felemelte kezét: – Igaz – mondta minden erejét összeszedve. – Minden igaz. És ez az egyetlen esélyed egy új életre – nyögte felemelkedve. Válla rázkódott az erőfeszítéstől: – Meg kell tenned. Könnyebb lesz, mint gondolod. Majd meglátod, miért. Meglátod majd az erdőben… – nem tudta befejezni, mert kifogyott a levegőből. Lehunyta szemét, összpontosított, befelé figyelt, arra, ami közeleg. – Vedd ki a jegyzeteimet a fiókból – suttogta nagy sokára.

– Néhány helyet az emberiség öntudatlanul is azonosított számomra – magyarázta a férje, miközben kitöltötte a vendégeknek a bort. – A metszéspontok, már ahogy én nevezem a világok közti átjárókat, feltűnnek a történeti hagyományokban, szent iratokban és egyéb dokumentumokban – visszaült helyére, majd felemelte poharát, megforgatta benne a vörösbort. Tányérján párolgott a marhasült. A többiek már nekiláttak. Villa és kés csörrent, megtörve a csöndet. – Buddha álma. A Jelenések könyve. Vagy Dante bolyongása a sötétlő, nagy erdőben – a villára szúrt hússzelettel kifelé intett az alkonyi vörösben fürdő fákra. – A pokoljárók az írországi barlangokban. Ha az átjáró, a metszéspont a levegőben van, akkor eszünkbe juthat a Bermuda-háromszög rejtélye. Mert egyértelmű, hogy egy nagy sebességgel haladó jármű nem fog visszatalálni a kapun, ugye? – felnézett tányérjából, de a többiek az ételre szegezték pillantásukat. A nő végül megkönyörült rajta, és karjára tette a kezét: – Bizonyára így van, drágám.

– Ki kell takarítunk a szobát – törte meg a csendet mögötte egy hang. Idős, nagydarab asszony állt az ajtóban. – Persze – mondta a nő, majd magához szorította a jegyzetfüzetet, és kiment a folyosóra. Ez pillanatra visszanézett az ágyra, mellette a félig teli pohárra, majd dacosan elindult. A nővérpultnál megállították: – Kérem, ne feledjen el nyilatkozni, hogy mi legyen a férje testével, mert…– kezdte volna a fiatal gyakornok, de a nő meg sem állt, úgy mondta: – Égessék el. – Átvágott az előtéren, ahol szomorú emberek álldogáltak csomókban. Kiment az épületből. A járdán nővérek cigarettáztak. Némelyiket ismerte az elmúlt hetekből. Rájuk se nézve a parkolóhoz sietett, beszállt a kocsiba. A motor felbőgött, ahogy az autó kivágott az útra. Tövig nyomta a gázt, és észvesztő tempóban sorolt be a főút forgalmába. A lehajtónál csikorogtak a kerekek. Itt, a házukhoz vezető alsóbbrendű úton még gyorsabban tudott menni. Csak amikor elért az erdő széléhez, akkor nyugodott meg. Leállt az út szélére, és kiszállt az autóból. Aztán felütötte a jegyzetfüzetet, megkereste benne a térképet, és sokáig bámulta.

– Nemsokára itt lesz. Tudja, a férjem állandóan az erdőt járja – szabadkozott a nő, és még töltött egy kis limonádét az újságírónak. Bent ültek a konyhában, ahonnan épp hogy látni lehetett a fákat. – Igazi természetimádó. Mindig hoz gombát, szamócát, csipkét, aminek szezonja van. Direkt az erdő miatt építettük ide a házunkat. – A férfi ivott egy kortyot, majd írt valamit az ölében csillogó laptopba. – Alig találtam meg a földutat – mondta vidáman. – Jól elbújtak a világ elől. Akárcsak a férje a tudományos élet elől. Pedig valaha nagy reménységnek tartották – mondta egyre csöndesedő hangon. A nő szeme összeszűkült, akár egy ugrásra kész macskáé, de a másik ezt nem látta. A képernyőn nézett valamit: – Annak idején a továbbfejlesztett húrelmélettel kezdett el foglalkozni. De aztán jött ez a…– a férfi végre felpillantott, és észlelte, milyen feszült a másik: – Bocsásson meg, nem akartam megbántani. – A nőbe ekkor eltört valami, talán mert az újságíró annyira őszintének tűnt. A kezébe temette arcát, és felzokogott: – Senki nem hisz neki. Mindenki bolondnak tartja.

Eshetett az éjjel, az aljnövényzet csöpögött a nedvességtől. A cipője minduntalan beleakadt a puha avarba, azért levette. Csipkebokrokat és kökénybokrokat kerülgetett. Indák kapaszkodtak hajába. Akaratos ágak marasztalták. A félhomályban alig látta a papíron lévő kusza rajzot. Végül mégis megtalálta az első jelet. A férje keze nyomát. Egy véset volt a tölgyfa oldalán, baltával vájt V betű. Ezt kellett követnie.

Azon a napon ő ment el bevásárolni az autóval. Az úton hazafelé azon tűnődött, mi lesz, mikor az örökség, melyből a házat építették, s melyből évek óta életek háborítatlanul az erdő közepén, egyszer csak elfogy. Arra gondolt, visszamehetne tanítani. Nem remélte, hogy a férje valaha is aktív kereső lesz. Befordult a ház előtti murvás kis udvarra, és azonnal meglátta a testet. A fűben feküdt, az erdő szélén. Kitépte magát a biztonsági öv szorításból, majd a férjéhez rohant. Mindene rázkódott. Ez volt az első roham. Akkor még nem tudták, milyen sok lesz még.

Kibukkant a fák közül a ház előtti üres térre, és megtorpant. Elengedte cipőit, hagyta a földre hullani őket. Nem keltettek zajt. Így a paradicsomágyásnál tevékenykedő, neki háttal guggoló nő nem vette észre őt. Óvatosan megközelítette, akár egy macska az ugráló verebet. Egyáltalán nem érzett semmit, ahogy az ismerős testre pillantott. Szerencsére az arcot nem látta. Akkor sem érzett semmit, amikor megragadta a nyakat hátulról. Aztán csak szorította, minden erejével, pokoli elszántsággal.

– Ha pontosan követed a jeleimet, a V betűket a fákon, akkor minden rendben lesz – magyarázta rekedten a férje, még mindig lehunyt szemmel. – Akkor pontosan át fogsz haladni rajta. – A nő az ölében tartott jegyzetfüzetre pillantott. A térkép zavarosnak tűnt, mintha egy részeg rajzolta volna. Úgy vélte, a férje már a betegség előrehaladtával készítette, amikor a finomabb munkát végző izmok kezdték őt cserben hagyni. – És aztán a jelek átvezetnek oda, ahova el kell jutnod. A többi a te dolgod lesz – folytatta a férfi szomorúan – Rád bízom, hogy csinálod.

Meglepően könnyű volt a test. Behúzta a fák közé, majd a ház mögötti fészerhez lopódzott. A lakatban benne volt a kulcs. Kiválasztotta a legkisebb ásót, aztán visszament a halotthoz. A bal karjánál fogva kezdte húzni. Mintha valami elejtett zsákmány lenne. Ismét a jeleket követte, de most visszafelé haladva, távolodva a háztól.  Hirtelen kívülről látta magát, ahogy a szoknyájában, fehér pulóverében áttör a rengetegen. Egy halottat vonszolva. Az ásóra támaszkodva. Mikor elhagyta a harmadik jelet is, megállt, és ásni kezdett. Bent volt az erdő mélyén, egy nagyobb tisztás szélén, ami alkalmasnak tűnt. A föld porhanyós volt és gombaillatú. Pár perc után az ásója valami keménybe ütközött.

– Gondolod, hogy véletlenül vásároltam meg azt a telket ott az erdő közepén? – suttogta férj a kórházi ágyban. Összeaszott testében mindentudó öregembernek tűnt. A bőr lötyögött az álla alatt, miközben beszélt. – Nemcsak a történeti és vallásos emlékekben kutattam a metszéspontokat. Számoltam is. És megtaláltam a sajátomat. Amiről rajtam kívül senkinek nincs tudomása. A tizenkét átjáró közül az egyiket. Kint van, a házunk melletti erdőben, drágám.

Mikor végzett, felvette a farmer kezeslábast, amit a halottról húzott le. Visszavánszorgott a házhoz, és elrakta az ásót a helyére. Három paradicsomtő még gyomos maradt. Kiszedte a fűszálakat, és meg is locsolta a palántákat. Ahogy felegyenesedett, megérezte a másik tekintetét. A férje ott állt a teraszon, kezében egy pohár kávéval, és őt bámulta. Csak egy boxeralsót viselt, a zuhanyzás cseppjei még csillogtak bőrén. Teste ép volt, erős és egészséges.

– Ne hidd, hogy rossz dolgot követsz el – kérte a férje, majd felköhögött. – Mind ezt tennénk, éljünk bármelyik világban is – tette hozzá keserűen. – Majd meglátod – ezután lehúzta a gyűrűjét, és a fiókba ejtette, majd ismét lehunyta szemét. Mindketten tudták, közeleg az utolsó roham.

A nő felment a teraszra, és hozzásimult a jól ismert testhez, hogy érezze melegét. – Korán keltél – mondta neki a férje. A hangja mintha kicsit mélyebb lett volna. – Korán – válaszolt a nő csöndesen. Eszébe jutott a sír, amiben – miközben ásta – megtalálta a másik testet, és aztán az, hogy amikor arrébb kezdett ásni, akkor is talált egy testet. És a hisztérikus nevetése, mikor a földbe szurkált azon a tisztáson az imént, egy órája, és az ásó mindenhol húsba vagy koponyába ütközött. Aztán kisöpörte az emléket magából, és felmosolyogott a másikra: – De végeztem. És most már csak a tiéd vagyok.

vége 

Szólj hozzá!
2018. január 08. 19:07 - Valmont

Fogalmazások

Immár több mint tíz éve, hogy elhagytam a pályát, de minden hónapban legalább egyszer azt álmodom, tanítok. Ha kérdezi valaki, miért léptem ki, azt mondom, nem tudtuk már hova rakni azt a sok pénzt, külön garázst béreltem a fizetésem miatt. Közben persze tanárként anyámék jóvoltából mehettem csak nyaralni, ők segítettek megvenni első, tízéves autómat, ővelük húztam ki hóvégén, fizetésig. És emellett az őrjítő pénztelenség mellett a világ egyik legnehezebb munkáját végeztem. Többnyire szerettem, és nagyon is komolyan vettem az egészet. Persze bizonyára okoztam károkat is, és a vége felé inkább már csak a rutin mozgatott, ám voltak pillanatok, isteni másodpercek, amikor úgy éreztem, jó vagyok benne. De soha nem mennék vissza.

 

Mi történt a téli szünetben?

 

Január elsején még leutazott a szüleihez egy délutánra vidékre, ott volt a nagybátyja is, és az estebéd utáni pálinkázásnál a férfi ismét előhozta, hogy mi okból ragaszkodik a tanításhoz. Ő csak állt szótlanul a kandalló mellett, nézte apja trófeáit a falon, majd keserűen elmosolyodott, és azt mondta, a pénz miatt, de most már elég belőle, szíve szerint valami másba kezdene, ahol kevesebbet fizetnek, mint például egy bankban.

Közben eszébe jutott a Fiú, akinek arca aggasztó, homályos maszkként az egész szünetben, végig ott lappangott gondolatai hátterében, és csak nehezen, olvasással, régi kung-fu filmekkel és számítógépes játékokkal tudta kitakarni magából képét.

A buszon hazafelé elnézte maga körül a hozzá hasonló lúzereket, a negyvenes, lenőtt hajú, kopott ruhájú férfiakat, akiknek tekintetében és mozgásában is ott volt a vereség, majd hirtelen düh öntötte el, mert ismét nem mondta el nagybátyjának az igazat. Hogy azért ment tanárnak, mert viszonylag fiatalon rájött, hogy belőle nem lesz nagy író, de magyartanárként esetleg lehet esélye arra, hogy ott legyen egy nagy író születésénél, hogy felfedezzen valakit, hogy elsőként pillantsa meg az őstehetséget, a csiszolatlan gyémántot az iskola padjai közt.

És ezek persze gyönyörű ideák voltak, csak éppen élethazugságnak bizonyultak, és most, megöregedve, elhasználtan, kiábrándultan és dühösen rá kellett ébrednie, nem marad számára más, csak a nincstelenség, és a Fiúhoz hasonló, gyűlöletes kamaszok sora.

 

A téli szünet utolsó előtti napján fekete országra ébredtem, a sötétség bekúszott mindenhova, az alvók bőre alá, a hajnal töredékes csillogásába, a felhők hóterhes tömegébe. Tudtam jól, honnan e feketeség, de nem árultam el senkinek, megtartottam magamnak, akár valamiféle titkos zálogot, a Herceg utolsó ajándékát. Előző éjjel odakinn, a kert végében a nagy olajoshordó elnyelte világomat. Sárga lángok csaptak fel, és körém gyűltek az erdő vadjai, miközben lapról lapra, oldalról oldalra elégettem mindazt, amit ötéves koromtól kezdve írtam. Vad, hatalmas, fekete szemükben ott villogott a pusztulás töredékes képe, megbabonázva figyelték a felcsapó lángnyelveket, kitágult orrlyukakkal szívták be a nitróhígító édes vegyszerszagát. Mikor végeztem, néma kísértetként visszaballagtak a házunk mögötti erdőbe. Fogalmam sem volt, milyen tudással terhesen tértek meg vackukra, de akkor ez már nem is érdekelt, a szobámba mentem, és letöröltem a blogot. Nem tettem fel búcsúüzenetet, nem hagytam magam után jelet, nem mentegetődztem. Elpusztítottam majdnem mindent, ami valaha voltam.

 

Mindig is voltak nehéz gyerekek az iskolában. Hozzászokott már az érzelmi kitörésekhez, a káromkodáshoz a szülők által felhergelt indulatokhoz, de az a fajta primőr gonoszság, ami a Fiúból, a tekintetéből, a testtartásából az első pillanat óta sugárzott, az még őt is meglepte. Olyan gonoszság volt ez, amit nem lehetett magyarázni a szülők válásával, az apa alkoholizmusával vagy a brutális videojátékokkal. Eredeti, leplezetlen megvetése volt a felnőttek unalmas világának és azok törvényeinek.

A Fiú második elején került az iskolába, és a tanár sosem tudta meg, hogy miért, költözés okán avagy mert az előző gimnáziumból eltanácsolták, de ez nem is volt érdekes. Azonnal látta rajta, hogy baj lesz, bár szeptemberben még csak készülődtek a dolgok, akár sötét fellegek egy alföldi tanya felett.

A Fiú jelenléte felbolygatta az egyébként jó képességű és fegyelmezett osztályt. Azok a hangosabb és érdesebb gyerekeket, akik eddig is próbálkoztak, valahogy erőre kaptak néma és izzó haragjától, és mind többet és többet rendetlenkedtek. A lányok egy része szerelmes lett a magas, vékony, sötét, göndör hajú kamaszba, akinek halovány, sápadt bőre és szépen metszett, noha kissé talán nagy orra angol arisztokratákat idézett. A csúnyább és okosabb lányok viszont ösztönösen tartózkodtak tőle, és ők voltak azok is, akik szünetben, suttogva és pirulva elpletykálták neki, hogy miket mond róla a Fiú.

Hogy a tanár úr ostobán magyaráz. Hogy nem érti a versek lényegét. Hogy túl félénk, és nem tud rendet tartani az osztályban.

A férfit szíven ütötték ezek a vádak, de egyelőre nem tett semmit. Várt a nyílt konfrontációval, erőt gyűjtött. Régi, bevett módszere volt, hogy év elején, az elő hónapokban kipécézte az osztály hangadóját, felmérte, megfigyelte, majd egyetlen halálos jelenetben porig alázta a többiek előtt. Az áldozat persze örökre meggyűlölte őt, de ez hidegen hagyta, csak a haszon oldal érdekelte, az, hogy e példastatuálással mindenkinek elvette a kedvét a szórakozástól, így az órai munka normálisan folyt egy évig, vagy legalábbis a meleg májusi délelőttökig, amikor már úgysem lehetett tanítani.

Most is erre készült, de ez az ellenfél aggodalommal töltötte el.

 

A fekete pernye meggyűlt álmaim peremén, majd kiomlott a való világra, és hajnalra beszínezte azt. Az ágyam szélén ülve bámultam az erdő feletti szürke látóhatárt, fölötte az éjsötét reggeli égboltot, hallgattam, ahogy anyám munkába készülődik, és éreztem, egy pillanatra elgyengülök. Aztán erőt vettem magamon, és konyhába mentem, ahol már várt a reggeli, és a nő, aki olyannyira és feltétel nélkül szeretett, hogy attól minduntalan könnybe lábadt a szemem, ha csak megpillantottam. Megcsókolta a homlokom, majd felhúzta csizmáját, és maga után hagyva az öregedő emberek megtört báját, maga után hagyva az ürességet, melyet a válás okozott, a hajnali kelés fáradtságát, a goromba főnökök bántó szavait, a magány óráit – kiment a feketeségbe, anélkül, hogy igazán búcsút vehettem volna tőle.

 

Nem tudott megszabadulni a kérdéstől, hogy a Fiú miért mondja ezeket a dolgokat rá. Hogy alig egy hónapos tapasztalatai alapján hogy merte megítélni őt. Miért véli azt, hogy nem érti a szövegeket, vagy hogy nem tudja rendesen átadni az irodalom szépségét  a tanulóinak. Ez a két dolog volt, amiben a Fiú azonosította roskadozó világának utolsó két tartóoszlopát, nagyon intelligensen és ravaszul megérezte, hogy a férfi e kettő kapcsán igazán sebezhető. És kíméletlenül megtámadta őt. Mert a kétely, hogy a Fiúnak talán igaza van, nem tágított aztán mellőle se éjjel, se nappal.

Akkor már tizenöt éve volt a pályán, de a várt zsenik elmaradtak. Tanulói a versenyeken nem remekeltek. Tanítványai, miután elballagtak, soha nem jöttek vissza hozzá, nem küldtek üzentet neki, nem jelölték be őt barátnak a közösségi oldalakon. Egyikből se lett országosan ismert író vagy költő. Be kellett látnia, hogy amiképp másokon keresztül nem hagyott nyomot az irodalomban – úgy a tanítványai életére se gyakorolt jelentős hatást. Úgy érezte, láthatatlanul éli életét, és most akaratlanul is felötlött benne, hogy ez talán amiatt van, hogy nem jól végzi a dolgát. Az egyetlen dolgot, amihez ért. Hogy miképp lehet a Csokonai négy sorából kibontani a szerelmi költészet rokokó csodáját. Hogy mit jelent valójában a Vörös és fektében az a bizonyos lövés. Hogy miért III. Richárd az igazán vesztes és tragikus hős Shakespeare-nél. Évekig hitte, hogy ezeket át tudja adni az egyre közömbösebb nemzedékeknek, és akkor most jött valaki, aki mindezt, az utolsó mentsvárát, azt, ami miatt még egyáltalán élt, romba akarja dönteni.

A tél közeledtével lassan, de biztosan meggyűlölte a Fiút, és elkezdte megtervezni a leszámolást.

 

Miközben vécéztem, megmosakodtam, fogat mostam és felöltöztem, végiggondoltam, kinek mit jelent majd e feketeség, mely eluralja az eget, de nem bánkódtam senki miatt. Az ember egy olyan állat, mely elbűvölve bámulja az új dolgokat, aztán visszaballag a vackába, anélkül, hogy bármi is mélyen, legbelül megérintené évmilliók által formált lelkét, az igazi bensőt, melyben csak pár törvény, néhány makacs parancs uralkodik. Egyél. Igyál, Basszál. Aludj. Az összes ismerősöm, barátnak mondható írótársam, chatpartnerem próbál felülemelkedni primer emberi mivoltán, de az anyag, amibe beleszületett, és amit most megszínez a feketeség, minduntalan lerántja őket a mélybe. Ez ellen nincs mit tenni, és a dühöm is eloszlott már rég, így hát ez a fajta a veszteség – a többi, magányos és menekülésre képtelen ember léte – minimális lesz.

 

Gyűlöletének tárgya általában késve érkezett az iskolába, kócosan és kialvatlan szemekkel. Bakancsot, sötét farmert és kinyúlt pulóvereket hordott, a hátán egy tengerészzsákszerű dologban hurcolta a dolgait. Gyakran látta az épület mögötti, féllegális cigarettázó helyen, de csak néha dohányzott, többnyire hallgatta a többiek beszélgetését, vagy a fal mellé húzódva, a két szárny alkotta résbe kuporodva jegyzetelt valamit.

Tanulmányozta a Fiút, mint egy ritka és becses fajt, hogy megismerje a gyengéit. De hogy kellő és jó minőségű információt szerezzen róla, kémekre volt szüksége, hisz ő maga a gyerekek s a tanárok közti áthághatatlan korlátok miatt nem kerülhetett közel hozzá. A stréber és kövérkés lányok, akik titokban talán szerelmesek is voltak a tanár úrba, készségesen rendelkezésére álltak. Órák után sokszor ott maradtak a teremben, az asztalánál, és a dolgozatukat elemezték, a hibáikat próbálták elmismásolni, miközben szelíden, vicceskedve személyeskedő kérdéseket is nekiszegeztek. Ő pedig olykor a Fiúra terelte a szót, kikérdezte őket róla, nem is annyira arról, hogy változott-e a véleménye vele kapcsolatban, hanem inkább a szokásairól, szenvedélyéről, egyszóval azokról az intimebb dolgairól, melyek annyira különbözővé és mégis egyformává varázsolják a kamaszokat. A lányok pedig meséltek. És ekkor, a harmadik vagy negyedik ilyen beszélgetésnél a férfi megtalálta a csodálatos, ragyogó lehetőséget. A totális megsemmisítés apropóját. Mert a lányok elmondták neki, hogy a Fiú írogat, horrornovellákat, kísértettörténeteket, és van néhány haverja, akinek meg is mutatja őket. Talán valami blogot is szerkeszt, de ebben nem voltak biztosak. Egyébként őket amúgy sem érdekelte az ilyesmi, ellenben olvasta a tanár úr azt a perverz szerelemi történet, amely mostanában világsiker?

 

Amikor kilépek a szürke világba, a fekete ég alatt mozgó autók és gyalogosok és kutyák és szélben keringő szemétcafatok közé, sorra veszem a tárgyi dolgok elvesztése miatti fájdalmat. Óvatosan felmérem sétám során azokat a létezőket, melyekre már nem lesz több idő. Egy házfal rücskös felszínét, melyet ujjaim begye egyszerre érez hidegnek és élőnek. A talpam alatt feszülő repedezett betont. A levegő sós és füstös ízét számban. A dértől csatakos parkot, hol az eldobált sült krumplis és kólás dobozok úgy piroslanak, akár pipacsok a nyári mezőn. És látom, hogy a dolgok világa minden csúfsága ellenére olyannyira szenvtelen, oly módon megérinthetetlen lényem által, hogy hiánya ugyancsak nem fog sokat nyomni a latban.

 

December közepén, a téli szünet előtti utolsó napokban csapott le rá. Sokáig gondolkodott azon, miképp intézze a dolgot, aztán arra jutott, kifinomultan és stílusosan rombolja le a Fiút. Egy hétfő reggel bevitte Poe-tól a Holló című verset az osztályba, minden magyarázat nélkül felolvasta, majd megkérte a gyerekeket, hogy minimum egy oldalban írják le a gondolataikat a műről. Szokás szerint mindenki másképp reagált. A közepes tanulók görcsösen írtak egy fél oldalt. A stréber lányok teleírták hülyeségeikkel a lap mindkét oldalát. A laza, nagyképű, menő fiúk csak a fejüket csóválták, és olyanokat motyogtak, hogy erről a szarról nem lehet írni, még épp annyira halkan, hogy ő hallja is meg nem is. Mindeközben, a padok közt fel-alá járkálva a szeme sarkából figyelte a Fiút, aki a hátul, homlokát ráncolva, a szeme elé hulló tincseit igazgatva írt.

 

Kiérek a város szélére, ahol kezdődik a poros földút, a távolban akácerdők sötét, gubbasztó foltjai akár ugrásra kész vadak. Itt már hűvösebb a levegő és zamatosabb, vas ízű, a víz illata keveredik belé. Cigarettára gyújtok, kesernyéje eloszlik számban, a tüdőmből a szürkeség egyenesen a fekete égre száll, hogy egyesüljön vele. Egy fiatal lány, egy futó közeledik szemből, látom arcán az erőlködés fájdalmát, talán ilyen lehet szeretkezés közben az arckifejezése, és egy pillanatra megrohan a veszteségérzet, annak tudta, hogy még nem szeretem igazán nőt, és hogy még nem tapasztaltam azt, amikor valakinek az arcát elönti a boldogság, az a feltétlen gyönyör, melynek egyedüli okozói mi magunk vagyunk. A lány elfut mellettem, pillantást se vet rám, sőt, a cigarettafüst miatt elfordítja arcát, és ez jó, nagyon jó, mivel jön a reménytelen vágy mellé a felismerés, hogy a másik lény mindig is önmaga lesz, okozzunk bármit is benne, az nem más, mint idegek, idegszálak, agyi kisülések, mirigyek és váladékok testi játéka – de mindennek nincs köze az igazi boldogsághoz. Így aztán úgy tekintem szüzességem, a szexualitás totális hiányát, mint egy józan választást, s boldogan szívom tovább cigarettámat.

 

Alig várta, hogy óra után, a szünetben kézbe vehesse az ő lapját. Sejtése beigazolódott. Annyira nem volt rossz, de zseniálisnak semmiképp sem volt tekinthető. Bár volt benne pár jó meglátás, a Fiú alapvetően mégis teljesen félreértette a verset, azt gondolva, a holló a művészi alkotás allegóriája. Talált pár otromba megfogalmazást, jó néhány helyesírási hibát, egy-két fogalmazási problémát. Mindezt aláhúzta, otthon gondosan kijegyzetelte, majd egy kettest írt a lap aljára.

Persze ennyi nem volt elég. A megsemmisítés mindig nyilvánosan történt. A félév utolsó óráján kiosztotta a dolgozatokat, utolsónak tartogatva a Fiúét. És aztán két ujja közé fogva, mintha egy darab szemetet tartana, kisétált az osztály elé, és elővette a vicces tanár figuráját. Elmondta nekik, hogy van itt valaki, aki teljesen érzékelten az irodalom és úgy általában az írás után. Akinek fogalma sincs a költői képekről, eszközökről, a verselésről vagy akár általában az irodalomról, azon belül a kísértethistóriák történeti hagyományairól. És szép sorban elővette a Fiú hibáit, alaposan kifigurázva és felnagyítva mindazt, amit a fogalmazásban, a helyesírásban, a gondolatiságban talált. Az osztály lojális része röhögött a poénokon, és ez pont elég volt, mert amikor a hátsó pad felé nézett, áldozata döbbent, vörös arccal bámulta őt.

Majd megtörtén az is, amit a tanár remélt, mert az utolsó mondatainál a Fiú kapta magát, felpattant, átviharzott a termen, majd feltépte az ajtót, hogy döngve becsapja maga után.

Kettes és egy igazolatlan óra, zárta le a tanár a jelenetet, és visszaült székébe, hogy beírja a jegyeket. Épp hogy fel tudta még írni a csengetés előtt a táblára a házi feladatot. Egy fogalmazás a téli szünetről. Unalmas, de jól megfogható téma. Minimum ötszáz szóban kérte az írásokat, mindjárt az első tanítási napra. A lányt, aki a Fiú mellett ült, megkérte, hogy küldje meg a kis lázadónak is a feladatot. A lány megígérte, pillantása zavart volt és bizonytalan.

Amikor a terem kiürült, elégedettség és béke töltötte el, bár mindezek mögött már akkor ott motozott az a homályos rossz érzés, ami elkísérte az egész szünetben, amit nem tudott hova tenni, nem tudott definiálni, csak abban volt biztos, hogy a Fiúhoz kapcsolódik.

 

A folyóhoz érek. Lassan, iszaposan áramlik, nehéz felszíne alá látni, de talán szemcsék, dermedt halak, nyálkás növények alkotják törzsét. Míg vetkőzöm, és megmutatom fehérségem a szürke reggelnek, felöltik bennem, hogy mi van, ha a szomszéd házban lakó lány, az osztálytársam, aki mellettem ül, és aki titokban talán szerelmes belém, nem adja át ezt az utolsó üzenetet. Mi van, ha feltépi a borítékot, és elolvassa tartamát.  A fogalmazásomat a téli szünetről.

Állok meztelen a parton, és várom, hogy történjen valami, de nem rohan oda hozzám senki, nem áll meg mögöttem a gát tetején rendőrautó. A szomszéd lány, az idő és a szerencse nekem dolgozik – a világ rendben halad afelé, amerre mennie kell. Lépek egyet, és a hideg elönti lábfejem.

 

A rossz érzés akár egy vírus, ott lappangott benne a magányos szilveszteri éjjelen is, mikor Dosztojevszkijt olvasott, miközben kint petárdák dübörögtek, és másnap, a szürke, újévi hidegben is kitartott, amikor magányosan rótta napi sétáját a folyó partján, és elnézte a vízbe hajló füzeket, melyek köze ki tudja milyen titkot rejtett.

A kényelmetlen sejtés csak akkor oszlott el benne, mikor azon a ködös januári napon az iskola jól ismert, túlfűtött épülete újból magába fogadta, a folyosók zsongása rátelepedett, a fertőtlenítőszag és a rossz minőségű kávé keveréke orrába kúszott, és ő végre lerogyhatott jól ismert székére.

Nem tudhatta, de a következő percek sorsfordítóvá váltak életében.

 

Combig a sodrásban bemosom magam, ahogy apán tanította, még mielőtt elment. A csuklóimat és a szívemet. Vicces ez az óvatosság és hiábavaló, de gépiesen megteszem, már csak apám iránti tiszteletből is. Ő azt akarta, sportoló legyek. Hitt abban, hogy vinnem kell valamire. Anyám megelégedett volna a boldogságommal. Hogy kényelmes és nyugodt életet éljek. Nekem pedig nem kell egyik sem. Lépek kettőt, és a víz már mellemig ér. És aztán még egyet, hogy a sodrás atyai szigorral kikapja lábam alól az iszapos talajt. Nem küzdök, nem úszom, nem harcolok. Ó, apám, minden tanításod hiábavaló volt, az ösztönös lebegés helyett a mélységet választom. Ó, anyám, bocsáss meg, hogy nem búcsúztam el tőled rendesen, nem fogtam két kezembe törékeny, fáradt arcod, és nem csókoltam meg homlokod, úgy, ahogy kellett volna, csak azért, mert szégyelltem és egyszerre féltettem a tettet, mire készültem.

A törvényszerű és elkerülhetetlen merülés előtt arcom még egyszer felfelé fordul majd, fel, a fekete égre, és ekkor végre megértem, hogy a feketeséget nem pernye, nem az írásaim hamuja és füstje alkotja, hanem repülő testek garmadája, madarak hatalmas tömege, millió apró pont van odafenn a légben, a sztratoszférában, a keserű, megaláztatás néma jelei ők, hollók, melyek most némán és szenvtelenül figyelik halálom.

 

Egy fehér boríték várta asztalán. A nevére címezték. Feladó nem volt rajta. A tanár kibontatta, és érdeklődve kivette belőle a lapokat, melyeken nyomtatott szöveg volt. Becsöngetésig átfutotta, egyre lassuló olvasással, aztán leengedte maga elé az írást, és bámulta a szeme előtt szétfolyó betűket, nem törölte le könnyeit, és nem hallotta a portás megilletődött, óvatos hangját se, aki a tanári ajtajából szólt neki, hogy a rendőrségtől keresik. 

vége  

Szólj hozzá!
2017. december 24. 11:53 - Valmont

Karácsonyi éj

kez_1.JPG

93 éves nagyanyám keze, 2017. december 24.

Nagyon sokmindent mesélt nekem az irracionálisról - nélküle nem így látnám a világot. 

 

Ajándék

 

– Csak annyit kérnék karácsonyra, hogy adj dupla adagot abból a nyomorult altatóból – morogta az öregember az ágyból, miközben a Személyzet ténykedését figyelte. Almacsutka, koszos atléta, egy összevizelt lepedő, félig megemésztett tésztakupac pettyezte a padlót, a Személyzet most azon ügyködött, hogy mindezeket egy nagy, fekete zsákban tüntesse el. – És aztán engem is bepakolhatsz a zsákodba, és nyugodtan kivihetsz a szemétégetőbe – folytatta az öreg a másikat fürkészve.

– Sajnálom, de inkább nem tenném – jött a szokásos, kimért ám irodalmi értelemben is értékelhető válasz. A Személyzet lassú, nyugodt mozdulatokkal dolgozott, lépteinek surranása, karmozdulatainak íve hipnotikusan megnyugtató erővel bírt. De az öregembert most mindez idegesítette. Gyerekkorában volt egyszer egy távirányítású robotja, mely kisebb kockákat tudott egymásra pakolni – őrá emlékeztette a Személyzet szenvtelen viselkedése. Az elmúlt hónapokban mind jobban előjöttek a régi emlékei, míg a pár évvel ezelőttiek, vagy akár az elmúlt két évtized eseményei elhomályosultak. Egy-egy gyerekkori nyaralás napsütéses forrósága, egy jelentőségteljesen rideg ebéd, a szülei válása előtti időkből, a harmadik kutyájának éles csaholása – mindez beszüremkedtek a félálomban töltött napjaiba, mikor csak feküdt ágyában, és hallgatta a Személyzet csöndes felolvasását, vagy nézte a Falon a világ híreit.

– Illetve – folytatta a Személyzet különösen neheztelő hangszínen – szeretném emlékeztetni, hogy kettőezer-hatvanhárom május ötödikén rendelkezett a temetése körülményeiről, mely rendelkezés nem tartalmazza a szemétégetőben való elhamvasztását. Amennyiben módosítani óhajtja végrendelete ez irányú…

– Nem akartam. Csak a túlzás eszközével éltem – csattan fel az öregember, aztán gúnyosan elmosolyodott. – De te ezt nem érted, ugye? Fogalmad sincs az olyan dolgokról, mint a hasonlat, a cinizmus, az allegória, a nagyítás…ugye?

– Ismerem ezeket a fogalmakat – jegyezte meg némiképp sértődötten a Személyzet. – Bármikor tudok idézni irodalmi példákat velük kapcsolatban.

– Nincs rá szükség – zárta le dühösen a témát az öregember.

A Személyzet végzett a takarítással, és az ágyához lépett, hogy megigazítsa rajta a takarót. Mikor ujja a fekvő felkarjához közelített, hogy egy végtelenül lágy érintéssel a bőr alá fecskendezze az altatót, az öreg megragadta karját: – Hogy tudnám elérni, hogy megölj? – kérdezte tőle halkan, szinte suttogva, olyan hangszínnel, ahogy bizalmas összeesküvők tárgyalják meg a zsarnok halálát.

– Attól tartok, sehogy – jött a válasz.

– Nem akarok tovább élni – rázta a fejét az öreg, s elkeseredetten megszorította a másik mozdulatlan tagját. – Elegem van ebből a tehetetlen fekvésből. Százkét éves vagyok. Eleget láttam és eleget álmodtam. Már csak a múlton rágódom, nincs semmi és senki, aki életben tartson, akiért érdemes volna e kínlódás. Egyedül vagyok a világban, nincsenek gyerekeim, a rokonaim halottak. A testem cserbenhagyott, egy csődtömeg, egy roncs, amit már csak te és a gépek tartanak életben. Tehetetlen vagyok a pusztulással szemben, amely azonban olyan lassan közelít felém, hogy nincs türelmem kivárni. Ezért kérem a segítséged abban, hogy vessünk véget ennek a borzalmas állapotnak…

Lihegve elhallgatott. Rég beszélt ennyit, főképp a Személyzethez, akit általában megvetően levegőnek nézett, rosszabb napjaiban Kutyának avagy Ördögnek csúfolt. Mindketten vártak, a másik nem tudta, illendő-e már megszólalnia, avagy az öreg még folytatni kívánja a vallomását. Végük tíz másodperc elteltével döntött: – Sajnos nem áll módomban részt venni az Ön fizikai létnek a megsemmisítésében. Ez szembemegy miden szabállyal és ellenkezik a küldetésemmel is.

– Átkozott gép! – csattan fel az öreg, és felemelkedett fektéből ülő állapotba, amitől azonnal mellkasába szúrt egy alattomos fájdalom. Köhögés tört rá, ezért szavai szétfolytak: – Miféle…küldetésed van…neked….csak azt csinálod…amit beléd programoztak.

A Személyzet hozzáigazította az ágyat a férfi testhelyzetéhez, majd szenzorjaival letapogatta a tüdejében történő légmozgásokat, megmérte a vérnyomását és ellenőrizte a szívverését. Az öregember pórusaiból előpárolgó szagok alapján egyedül az adrenalin emelkedett meg némiképp a vérben. Semmiképp nem tűnt veszélyesnek a helyzet, ezért nem riasztotta a Központot.

– Holnap karácsony – hörögte az öreg, majd a Személyzet eléje tartott tenyerébe köpött némi sárgás váladékot: – Hat éve ápolsz engem, és soha semmiféle ajándékot nem kaptam tőled. Most azt kérem, hogy holnap adj be nekem este dupla adag altatót. Annyit, hogy karácsony másnapján már odaát ébredjek fel. Ez legyen a te ajándékod nekem, te ostoba gép.

A Személyzet a sterilizációs panelhez lépet, beletartotta kezét a kék fénybe, majd visszament az öregemberhez. – Csak nyomós indok esetén tudok elpusztítani egy élő teremtményt. Például ha legalább két másik ember életét meg tudom vele menteni – jegyezte meg sértődötten. – Mellesleg felhívnám a figyelmét arra, hogy hat év alatt én sem kaptam magától semmiféle ajándékot a közös karácsonyaink során.

– Még gúnyolódsz is, te bádogember? – csattant fel az öreg. – Kifelé a szobámból, ne is lássalak! – mutatta is neki az ajtót, mintha a másik nem tudná, merre kell elhagyni a betegszobát. A Személyzet odakinn, a folyosón megállt, és egy pillanatra kiélesítette a szenzorjait, így hallhatta a hangszigetelt ajtón át a másik zokogásba fúló szavait: – Nem bírom tovább, meg akarok halni, édes jó istenem, miért nem engeded meg neki?

A Személyzet az előtérbe sétált, ahol az ajtóvédelmi pozícióba helyezte magát, és takarék üzemmódba kapcsolt. Érzékelői persze rá voltak csatlakozva az öregember testét távolról monitorozó orvosi eszközökre, és figyelte a ház körüli mozgásokat is, de amit nem észlelt, az a vele szemben lévő panorámaablak mögötti narancsos naplemente volt, amelynek millió árnyaltba széttörő fénye elomlott a havas tájon.

Éjfél felé a Személyzet megküldte összegző jelentését a Központnak, és ellátta egy speciális záradékkal, melyben beszámolt az öregember hirtelen feltámadó halálvágyáról. Leírta a történteket, és részletezte azt, hogy a férfi az utóbbi időben valóban egyre rosszabb lelkiállapotba került, az élet vagyis a létezés már semmiféle örömöt nem jelent számára, súlyos és gyógyíthatatlan depresszió jelenléte következtethető ki nemcsak szavaiból, hanem gesztusaiból, mozdulataiból, testhőmérséklete változásaiból is. A Személyzet a csatolmány végén további utasításokat kért ez ügyben. Éjfélig, vagyis karácsony napjáig nem érkezett válasz.

Az öregember hajnalban álmodott. Ismét gyerek volt, és karácsony estéjén izgatottan bontogatta az ajándékokat. Az egyik nagy dobozban egy bűvészkészletet talált. Az álmon belül ekkor megjelent a valódi, öreg énje, aki elálmélkodott azon, hogy valóban, annak idején talán tízévesen kapott egy bűvészkellék készletet, amiben egy kis könyvecske is. A könyv számos trükköt leírt és megmagyarázott, ez kissé kiábrándító is volt, nem csoda, hogy gyerekként az öregember hamar ráunt a dologra. Ám világosan emlékezett pár, a könyv elején lévő mutatványra, melyeket aztán szüleinek, majd később kocsmákban haveroknak avagy randevúk során különféle nőknek be tudott mutatni.

Mikor magához tért késő délután a kába szendergésből, még mindig benne mocorgott az álom. Szótlanul figyelte, ahogy a Személyzet felengedi az automata redőnyt és szellőztet, aztán engedelmesen bekanalazta a tálcán elé rakott pépes ennivalót. Várt, míg a másik beköti karjába az infúziót, és csak ekkor szólt hozzá némiképp békülékeny hangon: – Elnézést kérek a tegnapiért.

– Nem történ semmi – jött szinte azonnal a válasz, mintha a másik egész éjszaka ezen tipródott volna.

– Ezúttal, ezen a karácsonyon van számodra egy kis ajándékom – bólintott az öreg, és intett, hogy a másik segítsen neki felülni. A Személyzet elvette a tálcát, majd felemelte az ágy háttámláját, eligazgatta a férfi a párnán, hogy ne csússzon le, végül várakozóan megállt a fekvő feje mellett. – Nyisd ki a szekrényt, és a nagy, zöld feliratos papírdoboz alján megtalálod – mutatta az öreg a falba süllyesztett szekrénysor felé. A Személyzet engedelmeskedett, kiemelte a foszlott dobozt, majd beletúrt. – Mit keresünk? – fordult a másik felé készségesen, de ekkor a papírok és füzetek, igazolványok és egyéb dokumentumok közt ujjai valami fémesnek koccantak. – Egy érmét – mondta az öreg csöndesen. – Egy pénzérmét – majd bólintott, ahogy a másik felmutatta a csillogó korongot. – Ez az. Tudod, régen ilyennel fizettek az emberek másoknak a szolgálataikért. Akkoriban nagyon sokan dolgoztak az emberek közül. Nem úgy, mint ma.

– Furcsa időszak lehetett – jött az udvarias válasz, majd a Személyzet visszapakolt a szekrénybe, és odaadta az öregnek a pénzt.

– Hát, nem volt ennyire üres és léha ez a világ. Az emberek nem voltak ilyen semmirekellőek és lusták, az biztos – zsémbeskedett az öreg.

– Nem értek egyet – vetette ellen szelíden a Személyzet. – Óránként több száz novella, kép, vers, szobor kerül fel a Központ értéktárába. A vitafórumok mindig tele vannak majd mindegyik témában. Az olvasott szövegek és a megnézett filmek száma soha nem látott mértékben növekszenek szinte havonta. Az emberek nagyon is aktívak. Teremtenek, alkotnak és befogadnak – vagyis jól használják fel az idejüket.

– Amatőr borzalmak. Ma már mindenki művész és egyéniség, és mindenki azt hiszi magáról, hogy ő egy Leonardo. Közben szóra se érdemes az, amit kiadnak a kezük közül. De nem erről akartam veled beszélni – latolgatta az érme súlyát, majd megropogtatta májfoltos, száraz gallyakra hasonlító ujjait. – Hanem arról, hogy ki vagyok én tulajdonképp.

– Tudom, hogy ki ön – jegyezte meg készségesen a Személyzet.

– Nem, barátom, van egy titkom, amit nem tudsz – bólogatott ravaszkás mosollyal az öreg, majd próbaképp megpörgette ujjai közt az érmét. – Mert én valójában egy hatalmas varázsló vagyok.

– Egy varázsló? – kérdezte a Személyzet némi csodálkozással.

– Igen – helyeselt az öreg. – Csak eddig ezt nem mondtam neked. Bármire képes vagyok. Bármire. És most be is bizonyítom neked.

– Hogyan? – érdekelődöt udvariasan a másik.

– Eltüntetem ezt a pénzt – mutatta fel az érmét az öregember diadalmasan, majd kivárt, mintegy hatásszünetet tartva, de a Személyzet nem reagált, talán nem értette.

– No jó, csak figyelj – mondta az öreg majd baljából jobbjába pörgette a pénzt, átbillentette kézfején, de közben karja megremegett, mire az érme a takaróra hullott. – A francba – morogta a varázsló, majd felvette újból a pénzt, és folytatta, mintha mi sem történt volna. – Kicsit gyakorolnom kellett volna – magyarázkodott, aztán nyelve hegyét kidugva újra próbálkozott, és most sikerült, a pénz a tenyerében landolt, két ujjai közé billentette, majd felmutatta, aztán ökölbe szorította, és a Személyzet elé nyújtott öklét: – Figyelted? Benne van – háromszor ráfújt az öklére majd kinyitotta üres tenyerét, és a Személyzet elé tárta a semmit: – És most eltűnt.

A Személyzet néma maradt.

– Mit szólsz? – kérdezte diadalmasan a vénember tőle, amire persze már reagálnia kellett: – Valóban lenyűgöző.

– Ugye? – bólintott az öregember. – És van itt még valami – emelte fel ujját figyelmeztetően. – Mindezt, ha akarom, meg tudom csinálni az egész világgal is. El tudom tünteti, úgy, hogy csak én maradjak az egyetlen létező. El fogom tüntetni a fákat, a hegyeket, az óceánokat, a falakat, a madarakat és még téged is. Ehhez mit szólsz?

A Személyzet eltűnődött a hallottakon, majd bizonytalanul megjegyezte: – Nem örülnék neki.

– Az egy dolog barátom, hogy nem örülnél, de ha tegnap jól értettelek, neked meg kell akadályoznod más élő emberek pusztulását – figyelmezette őt diadalmasan a férfi. – Vagyis, ha nem akarod, hogy mindez bekövetkezzen…

– …el kell pusztítanom magát – fejezte be döbbenten a Személyzet.

– Hát, igen – dőlt hátra elégedetten az öregember, majd lehunyta szemét.

– Át kell ezt gondolnom – jegyezte meg tétován a Személyzet.

– Csak gondolkodj rajta – vont vállat az öreg. – Alkonyatig, ajándékbontásig adok neked időt. Aztán elpusztítok mindent.

Lassan teltek az órák, de valami nevetős, mosolygós könnyedséget sugallt a mind jobban eluralkodó félhomály, valami halovány, isteni derűt, továbbá egy bensőséges, meleg ölelés ígéretét, mely a ködlepte tájból lopódzott elő egészen a fekvő ablakáig.

A nap utolsó sugarai épp hogy elhalványultak a dermesztően hideg horizonton, amikor nyílt az ajtó, és belépett a Személyzet. Kevésbé tűnt céltudatosnak a mozgása, ahogy az férfi mellé ért. És mintha köszörülte volna torkát, mielőtt megszólalt: – Végiggondoltam a dolgot. És valóban nincs más megoldás. Ha fenntartja még az álláspontját…

– Fenntartom – vágott közben türelmetlenül az öregember.

–…akkor meg kell védenem a világot, így el kell pusztítanom önt – fejezte be szomorúan a Személyzet.

– Ez a beszéd – helyeselt a vénember, majd izgatottan fészkelődni kezdett. – Kezdjünk is neki.

– Nem akar senkitől elbúcsúzni? – kérdezte a Személyzet, ám a másik csak a fejét rázta. – Utolsó kívánság?

– Kérem az ajándékom. Ennyi az összes kívánságom – szögezte le a fekvő.

– Legyen – bólintott a Személyzet, majd a férfi felkarjához nyúlt, csak egy halovány érintés erejéig, ameddig a dupla adag altató a másik véráramába jutott. – Boldog karácsonyt – mondta még halkan, ám lehet, a vénember ezt már nem hallotta, mert ellazult, légzése lelassult, és színes álmok lepték el agyát, megint gyerek volt, és a karácsonyfa alatt ülve bontogatta az ajándékokat, anyja és apja figyelő tekintetétől kísérve, és aztán eljutott az utolsó csomagig, aminek feltépte díszes burkolatát, és ekkor magához ölelte a semmi.

Keze lehanyatlott, az ágy mellé, és pizsamájának ujjából kicsúszott az oda rejtett érme, majd megpördülve, csilingelve megállapodott a padlón. A Személyzet felvette, visszarakta a dobozba. „Nagyon esetlen trükk volt” – jegyezte meg aztán a Központnak küldött üzenetében. A válasz azonnal érkezett, valószínűleg az ügyeletes – egy valódi ember, egy azok kevesek közül, akik még hajlandóak voltak valamiféle munkát végezni – nemrég kezdte a műszakot, ezért volt ennyire fürge: – „A lényeg, hogy ő hitt benne. Köszönjük a közreműködésed. Az egyes számú törvény kapcsán tőlünk kapott felmentésed ezennel visszavonjuk. A továbbiakban az élet ismét szent és sérthetetlen. Készítsd elő a testet a hamvasztásra.”

A Személyzet már indult, hogy ezek alapján eljárjon, de ekkor a hang, egy valószínűleg inkább tréfás, mint kedves operátor hangja még megállította: – „És kellemes karácsonyt kívánunk neked.” 

vége 

1 komment
2017. december 10. 09:07 - Valmont

A legjobb horrornovella

horrorkonyv.JPG

A legjobb horrornovella ebben az 1988-as (ó, azok ezek a korabeli, gyerekes, de mégis rémítő rajzok a borítón és belül!) antológiában található, vagyis én ebben találtam rá még gyerekként, és meghatározta az utamat. Itt elolvasható, és most vigyázat, rontóc leszek, de a záró mondat szerintem minden idők legzseniálisabb befejezése: "És Istenemre mondom Eliot, a fénykép egy élő alakot ábrázolt." A történetet természetesen Lovecraft írta, noha némiképp kilóg az életműből. Egyrészt narrációjában is kifinomultabb az átlagos írásainál, érdekesen egymásba csúsznak az elbeszélői hangok, másrészt nagyon is pontosan leírja a borzalmat, és nemcsak sejteti álomszerű, a felfoghatatlanságra hivatkozó homályos képekkel - ami egyébként annyira jellemező rá. Pickman, a festő alakja egy önarckép, hisz a horrort hitelesen, tűpontosan és mániákusan ábrázoló, a társasági - és emberi - létből kivetett zseniális művész a Providenc-i házba bezárkózó Lovecraft sorsát idézi. Egy gátlásos és az elismertség hiányától sértett ember burkolt vallomása ez a történet a képzelet hatalmáról, mellyel szörnyeket teremt a semmiből, olyan lényeket, melyekről más képtelen elhinni, hogy léteznek, és amelyek végül elpusztítják az ismert világot. 

 

Lovecraft fiai

 

– Az első dolgom az lesz, hogy a macskát bevágom a mélyhűtőbe – mondta a Fiú a férfinak, miközben rágyújtott. A benzinkút falánál álltak, elnézték, ahogy a másik Fiú megtankolja az öreg, viharvert Fordot, és élvezték a késő őszi napsütést. – Néha, az anyánk elhozott az intézetből, ahova hatévesen bedugott minket, de még akkor is az a nyavalyás macska volt számár a legfontosabb – morogta a Fiú és kezében megremegett a parázs az indulattól.

– Várjunk csak – emelte fel fejét az idegen. – Hatévesen már megvolt az édesanyjuknak a macska, ami maga szerint még mindig él? Maguk most hány évesek?

– Huszonnyolc – vágta rá a Fiú.

– Nincs ilyen hosszú életű macska – rázta a fejét az idegen. – Az nem lehet.

A tagbaszakadt, zsíros, fekete hajú, nagy állú férfi megvonta vállát: – Hát, pedig szerintem ugyanaz volt. Tavaly láttuk utoljára, amikor anyám nagy kegyesen magához engedett minket. Épp errefelé dolgoztunk, a környéken, egy fűrésztelepen. Akkor már beteg volt. Elég sokat feküdt. És az a macska ott döglött az ágyában, mint egy nyavalyás szerető.

– Mikor távozott el az édesanyjuk? – kérdezte az idegen csöndesen.

– Majd egy hónapja – bólogatott a Fiú. – Állítólag szép temetése volt. Ezt írta az ügyvéd. Meg hogy ránk hagyta a házat Providence-ben. Ami még az apánk családjáé volt. Anyám csak szépen megkaparintotta, akkor, mikor nővérként a rákos apámat ápolta az utolsó éveiben.

– Nem ismerték az apjukat? – kérdezte feszengve az idegen.

– Kétévesek voltunk, amikor meghalt – sóhajtott a Fiú. – Egy igazi könyvmoly volt. Tele van az a ház régi könyvekkel. Állítólag írogatott is.

– Ó, ez érdekes – kapott a szón az idegen. – Olvastak tőle valamit?

– Én ugyan nem – a Fiú a másik Fiúra mutatott, aki épp a szélvédőt mosta egy vizes kefével. – Ő meg nemhogy olvasni, de beszélni se nagyon szokott. Párszor rámentek az intézetben. Akkor némult meg.

Az idegen megveregette a Fiú vállát, majd a sarkán elnyomta cigarettáját, és bepöckölte a kiszáradt bokrok közé. – Sok sikert az örökségükhöz – mondta – És vigyázzon azzal a matuzsálem macskával.

– Azt csak bízza rám – morogta a Fiú, majd a másik után szólt: – Hova is tart, Mister Oswald?

A vékony, megnyerő arcú férfi visszafordult, majd a háta mögé intett, magabiztosan, szélesen mosolyogva: – Dallasba. Van ott egy kis dolgom.

Megvárták, míg elhajt a néptelen állomásról, aztán a Fiú bement az épületbe, és leütötte a kasszást egy baseball ütővel. Volt még egy másik férfi is hátul, az irodában, de rácsukta az ajtót, majd ráérősen kiszedte a pénzt a pultból, és felkapott egy karton sört és két csomag rágót. Testvére a járó motorú autóban ült, keze a kormányon, és maga elé meredt. Mikor elindultak, bontottak két üveg sört, majd némán elkortyolgatták. A Providence várostáblánál a Fiú így szólt a másik Fiúhoz: – Azon tűnődtem, hogy talán van valami oka, amiért anyánk ilyen cudarul bánt velünk. Hogy nem engedett magához. És hogy talán ma megértjük ezt az okot. Ha kell, átkutatjuk a házat alaposan, hogy rájöjjünk. Mit szólsz?

A másik csak vezetett, nem szólt, de ahogy oldalt pillantott testvérére, az mindent elárult a véleményéről.

– Akkor is megteszem. Nem akarom elhinni, hogy velünk volt a baj. Szerintem őbenne kell keresni az okot. Az okot arra, hogy miért rontotta el ennyire az életünket – bizonygatta elkeseredetten a Fiú.

Mikor megálltak a nagy, fehér, kétemeletes épület előtt, a Fiúnak ismét eszébe jutott a macska. Kivette a csomagtartóból az ütőt, és sötéten elmosolyodott: – Hol vagy, cicus? – sziszegte, majd megindult az elvadult gyepen át a ház felé. Testvére követte.

A kulcsot a lábtörlő alatt találták, ahogy az ügyvéd írta. Anyjuk levele, amit a halála előtt írt, s melyet nekik címzett, ugyancsak ott volt, ahol az ügyvéd mondta a telefonban: a félhomályos előszoba kis asztalán. A fiú unottan feltépte, közben folyamatosan cicegett a macskának.

„– Drága fiaim – olvasta hangosan, majd felnevetett. Testvére ezalatt a konyhában motozott. – Nem véletlen, hogy így alakultak a dolgok. Úgy intézem az ügyvéddel, hogy pont időben érkezzetek, így remélhetőleg ma péntek van és holdtölte. Ma tanúi lehetett annak, hogy miért tettem, azt, amit tennem kellett. Ma rá fogtok jönni, hogy igazából én voltam a legjobb anya a világon, mikor nem tettem mást, csak megóvtalak titeket apátok örökségétől, mely nem annyira az ő csodálatos képzelő erejéből származik, hanem nagyon is valós…blablabla – összegyűrte a levelet, és a földre dobta. Testvére a konyhaablakban állt, kezében egy pohár whiskyvel, és kifelé nézett az alkonyatba.

– Anyánk még a halálból is hazudik – morogta a hátának a Fiú, és meghúzta az asztalon csillogó üveget. – Hol lehet az az átkozott macska? – kérdezte a néma sziluettől. Testvére szokás szerint nem válaszolt, csak ivott egy nagy kortyot, ám ekkor a hátuk mögül felcsendült egy bizonytalan nyávogás. A Fiú megpördült. – Itt vagy hát! – mondta, és az ütőt kereste szemével, de az kint hagyta az előtérben. Leguggolt és úgy tett, mint aki nagyon kedves: – Gyere csak ide! Cica! – nyújtotta kezét a macska felé, az pedig bizonytalanul engedelmeskedett. Nagy, vörös szőrű, sárga szemű állat volt, a pofáján és testén hatalmas, mély sebekkel, amelyek áttűntek a sűrű bundán. A Fiú megragadta a nyakán a szőrt: – Megvagy – mondta elégedetten, és nem törődve macska nyávogásával, felemelte, kiment az előtérbe, majd találomra benyitott egy ajtón. Lépcsők vezettek lefelé. Megindult, szabad kezével felkattintott egy lámpát, és így láthatta, oda jutott, ahova akart, és azt találta, amit keresett. A pince bal oldalában, a mosógép mellett halkan zümmögött egy fagyasztóláda. Felnyitotta a tetejét, majd behajította a meglepett macskát a zöldségek és húsok deres halmára: – Jó pihenést! – intett neki a Fiú, és mielőtt a döbbent állat moccanhatott volna, rázárta a tetőt. Aztán megfordult, és megdermedt.

A pince túlsó felében egy kút volt. Legalább másfél méter széles, kővel kirakott pereme sápadtan derengett a gyenge fénybe. A fiú odament a széléhez, és lebámult a mélyébe, mely olyan fekete volt, amilyet még sosem látott. – Hahó – kiabált le, aztán hallgatta, ahogy hangja ide-oda csapódik, miközben száguld lefelé, ki tudja meddig. – Ez érdekes – motyogta, majd visszament a földszintre.

– Hol vagy? – kiáltotta el magát, mert testvére nem volt a konyhában, ahol hagyta. Fentről, az emeletről motozás hallatszott. Felmászott a nyikorgó lépcsőn, és az elé táruló folyosón azt az ajtót választotta, amelyik résnyire nyitva állt. Emlékezett rá, hogy ez volt anyja hálószobája. Belülről vastag retesz védte, ki tudja mitől. A testvére a vetett ágy mellet térdelt, és valami ládával bajlódott. Az ágyon a Fiú látni vélte anyja vékony, ráktól elemésztett testének megmaradt körvonalit, de tudta, hogy csak képzelődik. Az ágy felett egy olajportré függött, szemüveges, komoly, hosszú állú, keskeny fejű férfi nézett le rájuk. – Helló, apa – biccentett neki a Fiú. Ekkor a másik végre ki tudta nyitni a fekete, lakkozott láda tetejét, majd óvatos mozdulattal kivette a bársonnyal bélelt belsejéből a kardot.

– Mi az úristent keres ez itt? – nyögte a Fiú, és nyúlt volna érte, de a másik elrántotta előle. – Jó, legyen a tiéd. Úgyse hagytak ránk más semmit ezen kívül.

A nap utolsó sugara megcsillant a pengém, amit most testvére maga elé tartott. Hosszú, kétkezes kard volt, a lovagok hordtak ilyet a középkorban, ha csatába mentek.

– Mennyit érhez a ház? – tűnődött a Fiú, miközben kilépett a folyosóra. – Egyáltalán, jó piaca van itt most a házaknak? Vagy várjunk még az eladással? Akár itt is élhetnénk egy darabig. Amíg a zsaruk lenyugszanak – lassan leballagott a földszintre, és felkattintotta a nagy előszobai csillárban a fényt. Szeme sarkából látta, odakint rohamosan sötétedik. A testvére követte őt, majd a konyhába ment, a kardot áhítatosan az asztalra fektette, míg ő maga ismét kezébe vetet a whiskysüveget.

– Nem mintha érdekelne a szövegelése, de talán anyánk írt erről is valamit – motyogta a Fiú, miközben az előtérben lehajolt az összegyűrt levélért, kihajtogatta, majd fennhangon ismét olvasni kezdte.

– „Hamarosan mindent megértetek majd. Apátok az egyik novellájában felfedte titkát vagy inkább sorsát, melyet aztán halálával rám hagyományozott. A karddal és a macskával együtt. Megértitek majd e titkot és azt is, hogy minden szívtelenségem csak a ti védelmeteket szolgálta. Megértitek, ha most – mikor ezt olvassátok – telihold van, és ha leszáll az éj. A kard, amire szükségetek lesz, fent van a…” – leengedte maga elől a lapot: – Vénségére teljesen megbolondult. Te érted, miről zagyvál?

A másik Fiú azonban nem válaszolt, csak feszülten figyel, lefelé, a talpuk a padló, a pince irányába. És ekkor már a Fiú is meghallotta. Halk dobszó volt. Odalentről jött, a melyből.

– Mi ez? – kérdezte teljesen fölöslegesen, majd felkapta az ütőt, és előre ment, le, a nyikorgó lépcsőn, noha már sejtette, honnan jön a hang.

A kútból.

Ahogy ott álltak előtte, még élesebb lett, noha még így is úgy tűnt, nagyon mélyről visszhangzik felfelé. És mellette halk surrogás is jött, lentről felfelé kígyózott, mind jobban erősödve, mint amikor áradó patak vize mossa egyre dühösebben a rücskös köveket, vagy mint mikor apró, karmos lábak kocognak valami kemény anyagon.

Az utóbbi volt inkább az igaz, mert a kút peremén hirtelen átbukott a fekete testek áradata. Nem voltak nagyobbak egy megtermett patkánynál, de a farkuk éles tüskében végződött, a fejük pedig torz, gonoszan vicsorgó emberi arcot formázott, vagy inkább az emberi képmás egyfajta karikatúráját. A két férfi hátrálni próbált, de az áradat, vagyis több tucat lény rájuk rontott, mielőtt elérhették volna a lépcsőt, és harapták, marták őket, olyan vad és elkeseredett dühvel, ami állatokra egyáltalán nem jellemző. Aztán ahogy a Fiúk észbe kaptak, és meglendült a kard és az ütő, és az első testek kettészakadtak vagy a falnak csapódtak, hirtelen minden ismerős lett nekik. Mindig is túlerő ellen harcoltak, az intézetben, a befogadó családokban és a börtönökben is. Mindig is csak ők voltak egymásnak, és szemben velük ott volt az egész világ. Így aztán most is egymásnak vetették a hátukat, és vágták, ütötték, csépelték a szörnyetegeket, melyeknek száma nem látszott fogyni, újabb és újabb löketekben okádta ki őket a kút.

Talán fél órán át tartott a roham, de lehet, valamivel több volt, ám mikor vége lett, és a dobszó is elhalt, és a két férfi leroskadt a padlóra, percekig csak ziháltak, és bámulták a szétroncsolt testeket, és a belőlük kifolyt sárgászöld vért. A levegőt keserű, csalánra emlékeztető illat töltötte be. Ők maguk is kaptak jó pár sebet, kezükön, lábukon, a szótlan Fiúnak a hátán, a másiknak az arcán vérzett egy rózsa alakú harapás. 

Feltámogatták egymást a konyhába, ahol lemosták a sebeket a whiskyvel, majd ittak is belőle jócskán. A Fiú kihúzogatta a fiókokat, közben halkan káromkodott, míg végül az egyikben talált kötszert, amivel aztán elláthatta testvérét és magát. – Mi az úristen volt ez? – nyögte a sárga lámpa fényburája alatt, de a másik nem válaszolt, csak csóválta hamuszürke fejét. Újból ittak, addig, míg egy csepp se maradt a palackban. Kötéseiket lassan átütötte a vér. Aztán a néma Fiú lehajolt, és felvette anyjuk levelét, majd az asztalra roskadó testvére elé tette. Az felnézett rá: – El kell innen tűnnünk – jelentette ki, de mivel a másik csak bámult rá, engedelmesen olvasni kezdett: – „A kút mindig is itt volt, a pincében, és holdtöltekor mindig is ez történik. Apátok családja már évszázadok óta őrzi a kutat, láthatjátok a kardból, milyen régi e hagyomány. Ami most rátok száll. Nem akartam, hogy részt vegyek benne, ezért küldtelek el titeket. Meg akartalak óvni e tehertől titeket. De sajnos a betegség legyűrt, így nem folytathatom azt, amire megesküdtem apátok halálos ágyánál. Nektek kell tehát folytatni. Nektek kell megvédeni a világot a romlás patkányaitól. Ha egyszer elszabadulnak, ha kijutnak valaha is a házból, akkor az szörnyűségek eljövetelét, a mi világunk végét és a Nagy Öregek visszatértét jelenti. Tegyétek, amit tennetek kell. Minden holdtöltekor, naplemente után két támadás van. Utána lenyugszanak, és következő holdtöltéig nem jönnek elő. Segítségetekre lesz a kard, és Vörös Úrfi, aki nem egy közönséges macska, hanem egy Védelmező, idősebb a világunknál és erősebb az isteneknél.”

A Fiú abbahagyta az olvasást, mert ismét felhangzott odalentről a dobszó. Ránézett testvére, aki csak egy pillanatig tűnődött, majd felemelte a kardot. A Fiú csak a fejét csóválta, s mintegy válaszul felemelte sebesült balját: – Tűnjünk el innen – kérte a másikat, de az nem szólt, csak megindult, előre, a pincelejárat felé. – Nem nyerhetünk. Nem fogjuk túlélni – mondta a hátának a Fiú, mire a másik megtorpant, és visszafordult.

– Vörös Úrfi – dörmögte torzan, mert hetek óta először beszélt. – Hol van? Hol a macska?

– kérdezte testvérét, aki karórájára pillantott, és gyorsan kiszámolta, mióta is van a Védelmező a fagyasztóban. Aztán vállat vont: – Ezt elszúrtam – azzal felkapta a baseball ütőt, majd követte társát, le a pincébe, a kúthoz.

vége

Szólj hozzá!
2017. november 20. 19:22 - Valmont

Háború isten ellen

durer_revelation_four_riders.jpg

Az utolsó háborút isten ellen vívjuk, mert meg fogja unni a Twittert, a fácsét, az instás szűrőket, a pornót, a gyerekmunkát a Nike-gyárakban, az olajban fetrengő sirályokat, a templomajtóban vörös fejjel szitkozódó híveket, a sós karamell ízű kólát, a # lefejezosvideot, az aranyporral készülő degusztációs menüket, a gépekbe vetett hitünket meg az összes többi ilyesmit - a sor szabadon folytatható.

A lenti történet persze nem feltétlenül rólunk szól (van benne utalás más világokra, melyek közül az egyik lehet a miénk is), de persze rólunk is szólhatna, sőt, a befejezés - ami persze egy kezdet - akár még felénk is mutathat. Az alapötlet innen jött, van benne három-négy zseniális írás, és pár unalmasabb. Főképp kettő hatott rám inspirációként: a bábeli torony plasztikus rajza, és egy másik, ahol angyalok egész természetes módon jelennek meg a földieknek. Ha már angyalok, ne feledjük a másik mintát, a Nancy in Hell on Earth igazán attraktív de ultrabrutális angyalait se. Aztán van az új, Nádasdy-féle Színjáték fordítás, mely tényleg szórakoztató, és valahol ott volt a fejemben egy istent kereső madárraj története is, amiről Borges írt egy nagyon szép példázatot.   

 

Isteni színjáték

 

Leszakadt az ég palástja, és mögüle kirajzottak a dühös és vérszomjas angyalok. Mind más és más módon látott neki a végítélet beteljesítésének: volt, aki lándzsája minden átdöfő pengéjével, más kürtéjnek falakat rogyasztó harsogásával, míg a harmadik a tekintetéből lövellő lánggal pusztította az embereket. Ezren és ezren voltak, az égből támadtak, dühös darazsak módjára, majd a föld alá bújtak, és a pincékben, óvóhelyeken keresték a menekülőket, aztán a vizek habjain vágtáztak, hogy felleljék a hajók legénységét. Könyörtelen, hideg tekintettel végzeték munkájukat, szenvtelenül teljesítették be isten akaratát, hang és minden érzelem nélkül ölték halomra a föld lakóit.

Az utcákat elborították a temetetlen testek. A vér belecsorgott a csatornákba, elárasztotta, és vörösre festette a folyókat, tavakat és a tengereket. A templomokban, ahol az utolsó pillanatig könyörögtek a hívek az istenhez, mint aratáskor a kalász, egymásra dőltek a padokban a halottak. Anyát gyermekével, apát fiával, idősebbet a fiatallal, férfit az asszonnyal együtt öltek le a tomboló égiek. Végeztek a kisdeddel, ki a bölcsőből tekintett fel rájuk bizakodva, de ugyanígy a tolószékben nyáladzó aggastyánnal is. Elpusztították a terhes asszonyt magzatával együtt. Menekülés körben mészárolták le a családokat, egyenként, egymás után, hogy a szeretteik elvesztésének látványa még szörnyűbbé tegye a halálukat.

A tombolás óráiban az ég előbb elszürkült, majd sötétlilává változott. A nap fénye egészen elhalványult, olyan volt, mintha fátyolt vontak volna elé. Mindenhol hideg szél kerekedett, mely csípős füstszagot és pokolbéli bűzt hordozott. A levegőt betöltötte a haldoklók jajszava, a kegyelemért könyörgő kiáltások és a menekülők sikolya. Az összes állat eltűnt, elhúzódott vackába, még a máskor oly hűséges kutyák is néma csodálattal figyelték a szoba egy félhomályos sarkából gazdáik pusztulását. Őket az angyalok nem bántották.

Nem mondhatni, hogy a katonák nem keltek hadra elég gyorsan vagy határozottan. Tudták, hogy a golyó, bomba vagy egyéb más, modern fegyver hatástalan az ég harcosai ellen. Karddal, lándzsával és íjjal indultak el a bázisokról a seregek, és próbálták meg a lehetetlent. Voltak pillanatnyi sikerek, a hegyek közt, egy kis városka melletti csatában például az Um nevű angyal a földre került a nyilak tömkelegétől, amelyek mind sündisznóból a tüskéi, álltak ki hátából. Egy névtelen hősnek sikerült eljutnia bajtársai elomló testein át, elkerülve az angyal izzó pengéjét, egészen az égi küldöttig. Kardjával átvágta a szárnymozgató izomzat nagy részét, mielőtt az angyal kettészelte őt. Um ezután már nem tudott a levegőbe emelkedni, de a földön járva megindult a város ellene, és dühében darabokra szaggatta lakóit.

Máshol a hősök angyalok torkát nyitották meg, így azok elnémultak, karukat, lábukat szelték le, és egy helyütt egynek a fejét is vették. Teste még órákig kaszabolta az embereket, míg végül megadta magát, és a földre roskadt. Társai halk orgonaszó kíséretében emelték fel, az égbe külön a torzót és külön a fejet, miközben némán zokogtak. A látóhatárt füstcsíkok szabdalták fel mögöttük.

A katonák önfeláldozása csak napokig tartotta fel a támadókat, és ennyivel hátráltatta a teljes pusztulást. De ez az idő is nagyon sokat jelentett a terv kiöltőinek és megvalósítóinak. Elő tudták ugyanis készíteni a hajókat a föld alatti hangárokban, és össze tudták toborozni a legénységet. A környék lakosait, a még élőket beterelték a gépek gyomrába. Aztán lerobbantották az álcául szolgáló földréteget a hangár tetejéről, és nekivágtak az égnek. A szürkületbe forduló lila horizonton harminchárom fénycsóva iparkodott a sötét csillagok felé. Az angyalok egy része ekkor elfordult a lenti mészárlástól, és üldözőbe vették őket. Volt, amelyeket együttes erővel ketten vagy hárman le tudtak rántani magukkal, vissza, a biztos pusztulásba, másokat megtámadtak, de a hajók páncélzata a legtöbb esetben kitartott, nem tudta átdöfni a mennyei penge, nem égette át a szent tűz, és a sikoltó égi hang sem rezegtette meg a több méter acél mögé rejtett érzékeny műszereket. Odabenn, az utastérben fülelő tömegek riadtan, falfehér arccal hallgatták az angyalok dühös karistolását, csapkodását, mely úgy visszhangzott, mintha egy hatalmas dob belsejében ülnének.

Huszonegy hajó kijutott az űrbe, és ide az angyalok már nem tudták követni őket. Csalódottan visszafordultak hát a bolygó felé, leereszkedtek, és bevégezték a pusztítást. Még három napig tartott az öldöklés. Mikor vége lett, a távolodó hajókon lévők a megmaradt video közvetítés jóvoltából láthatták a teljes összeomlás megrendítő képeit.

Miután az angyalok minden, a bolygón rekedt emberrel végeztek, mert mindenkit felkutattak és lemészároltak, elcsöndesült a táj, majd hirtelen keletről előtörő lángözön égette fel a földet, elemésztve a holtakat, a vétlen állatokat és a növényzetet. Izzó sziklák, üveges tócsák, kiszikkadt földek maradtak a nyomában. Ezután özönvíz zúdult elő a hegyekben nyíló résekből, és lehűtötte a felszínt. Az angyalok mindeközben odafenn lebegve szemlélték e változásokat, gyönyörű, vértől feketéllő arcukat megvilágította a hajnal fénye. Amikor a vizet felitta a felszín, hatalmas kosarakat hoztak, és a hajók legénysége és utasai – bár a járművek nagyon gyorsan távolodtak, és emiatt a jel egyre rosszabb lett –, még láthatták, hogy a kosarakból az angyalok valami fehér anyagot szórnak a földre, körberepülik százszor és ezerszer a felszínt, és minden négyzetmillimétert gondosan behintenek vele. A túlélők egy része még hitt isten végtelen kegyelmében, és azt gondolta, az élet, az eljövendő új lét csírái plántálják el. A többség azonban túl sok veszteséget elszenvedett ahhoz, hogy mindezt el tudja képzelni istenről, és végül nekik lett igazuk. Az utolsó, a hajókra még épp hogy eljutó képeken a föld felszínét sárgás, szürkés réteg, egy teljesen élettelen hordalék, egy pusztító posvány fedte. Az angyalok ugyanis sóval vagy valami hasonlóval vetették be a földet, hogy az esetlegesen megmaradó élet csíráit végérvényesen eltüntessék, és hogy írmagja se maradjon a teremtett lényeknek.

A túlélők sorsa nagymértékben bizonytalan volt. A hajók, melyeket az isteni hadüzenet utáni években a legkiválóbb tudósok és mérnökök sietve és kapkodva terveztek és építettek, sorban mondták fel a szolgálatot. Volt, ahol a hajtómű állt le, és a rajta lévők az űr egy kietlen szegletén ragadtak. Máshol a létfenntartó rendszerek mentek tönkre, így az emberek levegő, élelem vagy víz nélkül maradtak. Megint máshol öngyilkos, az isteni büntetéstől megőrült elmék által vezetett szekták vették át az uralmat, vagy egész egyszerűen a kényszerű összezártságtól frakciókra bomlott túlélők vad belharcokban kiirtották egymást.

Az exodus után egy évvel már csak kilenc hajón maradt élet. Mindegyiken pár ezer ember, több száz állat és erdőnyi növényzet utazott. Egymástól eltávolodva, de nagyjából egy irányba tartottak. Némi időeltolódással ugyan, de tudtak kommunikálni. Időről időre megvitatták a helyzetüket, a kilátásaikat, és célokat fogalmaztak meg.

A legfontosabbnak mindannyian a bosszút tartották.

A hajók teológusai szerint isten, aki joggal tarthatott az ellencsapástól, a mélyűrben húzta meg magát. A matematikusok valószínűség-számítási modellekkel azonosították rettentően távoli pozícióját, bár feltételezték, hogy isten esetleg beveti azt a trükköt, hogy egyszerre van több helyen is, vagyis több térbeli helyet is elfoglal. A fegyvermesterek speciális rakétákkal és különleges kézi fegyverekkel tervezésével és tesztelésével készültek a találkozóra. A hajóácsok növelték az űrben száguldó bárkák kiterjedését, új és új szinteket emelteket, nyúlványokat és csatolmányokat építve a fémtestekhez, így az évek múlásával ezek már valóságos élő szigetekké, űrben úszó monstrumokká váltak.

Akadtak véletlenek és egyéb események, olyan buktatók, melyeket valószínűleg nem isten állított az őt üldöző emberek útjába. Az egyik hajó a keresés hatodik évében egy pusztító meteorviharba került. A második legnagyobb építményen a mesterséges intelligencia ébredt öntudatra, megtámadta az utasokat, majd némi vérontás után, miközben ő maga is számos értékes partíciót veszített, békét kötött velük – ám mindezek eredményeképp a hajó letért útvonaláról, majd az ezt követő manőverezési hibák sorozata miatt magába szippantotta egy fekete lyuk.

Volt aztán olyan bárka is, mely lemondott a bosszúról. Kikötöttek egy bolygón, hogy feltöltsék a készleteket, és a partra szállókat olyannyira elbűvölte a rózsaszín homok, a narancs ég és a kéken hajladozó fák összhatása, hogy végül a maradás mellett döntöttek.

A kutatás harmincharmadik évében már csak négy hajó hordozta a bosszú pallosát.

Hála a folyamatos fejlesztéseknek, a mélyűr, a csillagok és a csillagközi erők tanulmányozásnak, számtalan felfedezést tettek. Egyrészt képesek lettek megnövelni a sebességüket, olyan irdatlan módon, hogy azt korábban talán még isten sem tudta volna elképzelni. Másrészt rájöttek, hogyan tudnak olyan kézi fegyvert készíteni, mely képes egyetlen csapással kettészelni egy angyalt. Ezt kívánták isten szívébe is belemártani. Harmadrészt az utasok nagy részét speciális tartályokba zárva mélyálomba helyezték, hogy ne öregedjenek, és hogy a pokoli sebesség és kozmikus sugárzás ne roncsolja a sejtjeiket. A fedélzeten maradók persze továbbra is elszenvedték a káros hatásokat, és bizony előfordult, hogy a megszülető újabb nemzedékek degeneratív vonásai drasztikus tettekre sarkalták a legénységet: elszörnyedve a torz hús teremtést csúfoló vonásaitól, legyilkolták az újszülötteket.

Az ötvenegyedik évben az egyik anya, akit megfosztattak kéz és láb nélküli gyermekétől, terrortámadást hajtott végre a hajtóműteremben a megmaradt flotta egyik kisebb hajóján. Kézi készítésű bombáját sikerült a legjobb helyen robbantania, így egyetlen villanással megsemmisült a hajón utazó ezerhatszáznégy lélek, de a hajtómű kilobbanása miatt a tér szövete is sérült. Ha valaki vagy valami ott lett volna a szerencsétlenség helyszínén, a felszakadt szövedék résein át egy idegen univerzum csillagjait láthatta volna, egy olyan világot, ami talán párhuzamos volt ezzel, talán ennek a folytatása volt, avagy az előzménye, ki tudja már.

A megmaradt három hajó rendületlenül folytatta útját, közös egyezményt fogadtak el a torzan születtek védelme kapcsán, továbbá tízévente újabb és újabb utasokat ébresztettek fel mélyálmukból, hogy azok átvegyék az addigra teljesen összeroncsolódott legénységtől a feladatot. A szolgálatot teljesítők ugyanis rákos megbetegedésekkel, vaksággal, titokzatos belső parazitákkal küzdöttek, és a szolgálatátadás után pár éven belül rendre kilehelték lelküket. Az utódok elborzadva ápolták őket, üzemeltették a hajót, magukba szívták az addig felhalmozott tudást, mely isten búvóhelyével és elpusztításával volt kapcsolatos – és rendületlenül kitartottak. Mivel a hajók működtetéséhez minimum kétszáz fő kellett, a küldetés ideje óhatatlanul is szűkre szabott lett.

A hatvanharmadik évben az egyik hajó legénysége hosszas számolgatás és tanakodás után feladta az utazást. Megüzenték a többieknek, hogy nem látják értelmét a hajszának. Egyrészt nem biztos, hogy isten valóban ott van, ahol a matematikus, csillagász és teológus tudóscsoport sejti. Másrészt bizonytalan, hogy ők odaérnek-e ebben az ütemben, mivel a mélyalvók között különös járvány ütötte fel a fejét náluk: egyszerűen nem akarnak felébredni. Olyan, mintha ragaszkodnának az álmaikhoz. Az orvosok arra gyanakodtak, isten valamiképp megfertőzte ezeknek az utasoknak a tudatát, álmukban megtalálta elméjüket, és olyan valóságon túli világokba helyezte őket, ahol azok nagyon is jól érzik magukat ahhoz, hogy megtagadják a visszatérést a sivár valóságba. Mikor a fertőzötteket lekapcsolták a gépekről, azok tovább álmodtak, de a tápláló műszerek nélkül hamar sorvadásnak indult a testük, az izomzatuk szétesett, a hajuk kihullott, lefogytak, hogy végül élő és lélegző csontvázakként, lehunyt szemmel feküdjenek ágyukon. Az így megtizedelt állomány a legoptimistább számítás szerint sem lett volna képes elérni isten búvóhelyét, ezért a hajó kapitulált, majd elindult egy megfelelő, élhető bolygót keresni. A többiek soha többé nem hallottak róluk.

A két megmaradt monstrum, a két úszó világ folytatta küldetését. Eltelt újabb harminc év a következő incidensig, igaz, ez már majdnem a cél előtt történt. A legnagyobb bárka legénysége jeleket észlelt, melyek intelligens lényekre utaltak. Elindultak a forrás irányába, noha a tanácskozás során a másik hajó figyelmeztette őket e kitérő veszélyeire. Ugyanakkor azt is elismerték, hogy nagyon is csábító az a lehetőség, hogy esetleg felfedezhetnek egy másik fajt, egy leendő szövetségest, amely talán ugyanúgy meggyűlölte istent, mint ők.

Hosszas és kellően óvatos egyeztetés után egy gázóriás mellett került sor a találkozóra. Az idegenek egy karcsú, szemkápráztatóan fehér űrhajón érkezetek. Az emberek pattanásig feszült idegekkel nyitották meg a zsilipeket. Mindannyian – és hadseregnyi robotszolgájuk is – fel voltak szerelve az istenölő kézifegyverrel.

Az idegenek magasak voltak, gyönyörűek, sőt, tökéletesek. Ez már intő jel lehetett volna, de sajnos az emberek azon nemzedéke, ami még látta az angyalokat a bolygó lila egén, már elhalt. A hatalmas köpenyek, melyek kidudorodva rejtettek valami testi adottságot az idegenek hátán, ugyancsak baljósnak tűnhettek volna egy figyelmesebb szemlélő számára. Ám a legénység az utolsó pillanatig reménykedett a béke és a barátság lehetőségében az űr ezen távoli és zord pontján. Csak mikor az összes idegen betömörült a nagy tanácsterembe, és hosszas csönd után megszólaltak az angyali hárfák, és előkerültek a lángpallosok, csak akkor döbbentek rá az utazók jóhiszeműségük pusztító voltára. Nem tudhatták, de isten személyi testőrségével, az Elsőkkel, a legkorábbi és legerősebb angyalokkal kerültek szembe. A csata rövid volt és brutális. Szintről szintre, folyosóról folyosóra terjedt, hol az emberek kerültek felül istenölő fegyvereik jóvoltából, hol az elkeseredetten küzdő angyalok. Az utolsó pár óra forgatagában a két faj szinte egybeforrt, egyetlen jajszó, egyetlen nyitott seb volt a hajó belseje. Egy parkocska hídján ért véget minden. Egymásnak feszültek ketten, az ember és az angyal, majd halálos sebekkel, egymást ölelve zuhantak a vízbe. Néhány robot megúszta a pusztítást. Összeszedték a testeket, és ahogy gazdáik tanították őket, a hajtómű kohójába temették őket. Mesterséges tudatuk összeomlott az átélt események következtében. Mikor a megmaradt hajó legénysége próbált kommunikálni velük, csak zagyvaságokra futotta tőlük. Fontos lett volna, hogy észhez térjenek, mert a mélyalvásban lévő értékes személyzeti állomány sértetlenül vészelte át a harcot. Ám a robotokban – talán az angyalok látványától – megtört a programozott tudat, valami mély, megmagyarázhatatlan sérülés keletkezett bennük, ami miatt tehetetlenül, magukba roskadva járták a száradó vértől feketéllő folyosókat, bámultak ki az ablakok széles ívein, figyelték, amint a gázóriás gravitációs ereje mind beljebb húzza a hajót, egészen az utolsó pillanatig némán és közömbösen várták e mind szorosabb ölelést.

Immár csak egy bárka maradt. Ahogy egyre közelebb értek az istent rejtő naprendszerhez, úgy fokozódtak a fedélzeten a csapások. Férgek és vérszívó bogarak szaporodtak el rejtélyes módon. A legénység testét himlő és fekély lepte el. A szellőzőnyílásokból sáskák potyogtak. A vízvezetékrendszer meghibásodott, és egy éjszaka megfullasztotta a mélyalvók nagy részét. A megmaradtaknál pedig itt is felütötte a fejét a rejtélyes betegség, az örök álom.

Nyilvánvaló volt, hogy isten minden eszközzel próbálj őket megakadályozni céljuk elérésében.

A legénység és a még időben, sikeresen felébresztettek kétségbeesett lépésre szánták el magukat. Leválasztották a hajó nagy részét, lerobbantották a fölösleget magukról, hogy a kisebb testtel nagyobb sebességet tudjanak elérni. Felgyorsították maximumra a hajtómű kohóit, így azonban emberfeletti nyomás nehezedett rájuk az irdatlan száguldástól – de a küldetés érdekében kibírták. Erek pattantak, vérömlenyek keletkeztek, inak szakadtak az üvöltő rohanásban – de ezt is kibírták.

Három hónapos pokoli kínszenvedés árán, a küldetés kilencvenkilencedik évében elérték a keresett naprendszert, és bemérték a bolygót, ahol istent sejtették. Szenzorjaik végigpásztázták a felszínt, és találtak rajta egy mesterséges képződményt. Úgy vélték, abban él isten.

A hosszú fékezési periódus során egyes pajzselemek meghibásodtak és leváltak, így a legénysége egy része hamuvá égett. Mások összeroppantak az istengyilkosság terhe alatt, és még a légkörbe lépés előtt öngyilkosok lettek. A légkörben villámok hada támadt rájuk, a bárka megpördült, kilyukadt és felfeslett. Az emberek egy részének sikerült elérnie a mentőkabinokat, és el tudták hagyni a lassan elizzó járművet, amely majd száz éven át volt az otthonuk. A hat kabin közül három meghibásodott az ereszkedés során a villámcsapásoktól, és szétkenődött a felszínen. Egy a tengerbe zuhant, ahol egy ismeretlen szörnyeteg rántotta le a mélybe. Két jármű sikeresen földet ért.

Az egyikben nyolc túlélő készülődött a harcra. Úgy számolták, hatvan kilométerre lehetnek isten búvóhelyétől. Vad, buja dzsungelen kellett keresztülvágniuk, ahol szörnyű, az értelmet kétségbeejtő lények támadtak rájuk. Mérgezett tüskék szúrták és hasították fel bőrüket. Pókok és hangyák tömegei állták útjukat, néhol eleven falat emelve eléjük. Iszonyatos szenvedések árán hárman – két férfi és egy nő – átverekedték magukat mindezen, ám az egyikük megtántorodott lélekben, és mint annyian sorstársai közül, összeomlott a feladat súlya alatt, de úgy, hogy vágya ellentétbe fordult, immár nem isten gyilkosaként, hanem védelmezőjeként tekintett önmagára. Egy szeles fennsíkon kardjával kettévágta a férfi társát, a nőnek pedig, aki sokáig a hajó kapitány volt, kivájta szívét, s felajánlotta istennek. Talán csalódott volt abban a pillanatban, mikor egy villám halálra sújtotta.

A másik mentőkabinban egy fiatal pár, egy nő és egy férfi ért földet. Ruhájuk rájuk égett a nehéz landolás során. Tengerparton tértek magukhoz. Kihámozták magukat katapultüléseikből, aztán sziszegve, jajgatva tépték le az izzó szövetet, és berohantak a hűvös habokban, mely enyhítette a borzasztó fájdalmat. Testüket hólyagok, sérülések borították. A korcs nemzedékek örökségét hordták magukon mindketten: a nő púpos volt, a férfi fél szemére vak, és iromba bal lábát csak húzni tudta.

Ahogy körbenézek, látták a még mindig lángoló kabint, és mást is, ami erőt adott nekik. Szinte meztelenül, hámló bőrüket tépdesve, elindultak a partot övező fák közé. Egy kunyhó volt ugyanis alig harminc méterre, bent az erdőben, sziluettjét kiszúrták azonnal. Istenölő kard csak a nőnél volt, a férfi egy kődarabot vett magához, ölében babusgatta, míg a tisztás közepén álldogáló épülethez nem értek. Levelekből, ágakból eszkábált, kör alakú, szegényes építmény volt. Ahogy belépték, azonnal megcsapta őket a bűz. Alig láttak a félhomályban, de ekkor a nő bekapcsolta az istenölőt, és a penge sárga izzásában megpillantották a szalmaágyon fekvő lényt. Már nem lehetett megítélni a nemét, csak azt, hogy nagyon öreg volt, mielőtt meghalt. Hosszú, szőke haja a derekig ért. Összegömbölyödött mint egy alvó gyerek, vagy mint egy macska a halálában.

A férfi és a nő döbbenten tántorgott ki a kalyibából, majd visszamentek a partra, és leroskadtak a homokba. Szótlanul bámulták a tengert. Nem tudták, mert nem ismerték, de mögöttük egy gránátalmafa magasodott. Ágai közt némán figyelt a kígyó.

vége

1 komment
horror