Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2017. március 18. 08:06 - Valmont

A hely szelleme

terkep.jpg

Ez a hely évek óta kísért, de inkább mint egy vágyott tárgy, ha volna rá lehetőségem, megvenném, még a fertőző gombák ellenére is (mindig is tudtam, hogy a "Vigyázat! Fertőzésveszély" táblák az ablakban nem irritáló spórák miatt vannak kirakva, hanem). Természetesen a kastély és a falu és a lenti írás semmilyen kapcsolatban nincs egymással. A térkép maga nemcsak az ihlető kastély helyét mutatja, hanem azt a szekvenciát, azt a Szécsény környéki részt, az Ipoly völgyének, a Karancs árnyékának lápos, vizes, dombos területét, melyet annyira szeretek. Ha átutazom itt, mindig 18. századi hangulatba kerülök, és elképzelek egy sosemvolt kulturális és szellemi életet a felvilágosodás előtti időszakban, klasszicista drámák, hintók, Kant és Rousseau tanai a kandalló mellett, farsangi bálok, versek téli vadászatokról, ilyenek. De nincs csalódottság: gyengéden megértő a viszonyom e tájhoz, és azokhoz, kik benne éltek vagy élnek.   

 

Kísértetkastély-projekt: a vég kezdete

 

 

Ki volt az, ki az éjnek ormán lovagolt,

s dacolva ezer viharral,

látta eltűnni, ami holt,

míg el nem érte őt a lángoló hajnal?

                                                                    Váry Emma: Elveszett költemény (részlet)                                                                     

A polgármester februárban ismerte be magának, hogy valami nagyon nincs rendben a falu történelmének legnagyobb szabású fejlesztése körül. Ez akkoriban volt, mikor a szágfűi kőműves és emberei egy szó nélkül eltűntek, szinte elmenekültek az építkezésről, és már azután voltak, hogy az ácsok közül az egyik lepotyogott a tetőről és mind a ketten azt mondták, láttak valamit odabent, az épületben, azért volt a baleset, nem a helyi, zavaros és csípős pálinkák okán.

Az egyetlen szerencsés körülmény az volt, hogy az eus pénzek addigra már megérkeztek, mert ha azokat mondjuk munkavédelmi okokból befagyasztják, pusztán önerőből a falu nem tudta volna felújítani a Váry-kastélyt.

Maga az ötlet onnan jött, hogy a polgármester a falu határában lévő földjeivel szomszédos volt a kastélykert és a romos kastélyépület. Megbeszélte a könyvelőjével, majd az asszonnyal otthon a dolgot, aztán belevágott, megvette a park nagy részét, a kastélyra pedig tizenöt évre használati jogot kötött a műemlékvédelemmel, ahol a sógorának volt egy ismerőse. Maga az egyszintes, L-alakú épület nyolcvankettő óta, mióta az intézetis gyerekeket kiebrudalták, üresen állt. A falubeli cigányok elhordták belőle a mozdítható fa- és vasanyagot, a legtöbb ablak üveg híján, bedeszkázva barnállott, a tetőn méteres lyukak sötétlettek. A polgármester akkor még nem sokat tudott a Váryakról, de bízott benne, hogy Ferenc, a történelemtanár majd segít ebben az ügyben, hisz a környék meséinek, babonáinak és történelmének lelkes kutatója volt. Szegény Ferenc ugyan nem élte meg a projekt végét, mert egy szívroham leterítette még januárban, mikor a kastély pincéjében, a régi iratok és ócska bútorok közt kutakodott, de előtte volt elég ideje, hogy mindent elmondjon a polgármesternek a Váryakról, az utolsó alkalommal még azt is, amit nem kellett volna, amitől a polgármester ereiben megfagyott a vér, de mire hazaért az iskolából, fény gyúlt kerek, húsos és kopasz koponyájában, otthon pedig már diadalmasan jelentette be az asszonynak, hogy a kastély azért lesz szenzáció, mert a reklámozásában és magában a kiállításban is rámennek az épülethez kapcsolódó kegyetlen, gonosz eseményekre.

Persze az eus pályázati pénzek nélkül nem lett volna semmi az egészből, az első anyagukat visszadobták, ekkor a polgármester saját megtakarásaiból egy másik, fővárosi pályáztató céggel szerződött, így a másodikat meg is nyerték, mármint a falu, mert a település volt a fő kivitelező, és a képviselőtestület pedig készségesen megszavazta, hogy bérbe veszik a kastélyt és a parkot a polgármestertől nemcsak a projekt bevezető szakaszára, az első öt évre, hanem további tíz évre. Így mindenki jól járt, és a polgármester reggelente nem szégyenkezett borotválkozás közben, mert persze gondolnia kellett a két gyerekre, akik a fővárosban tanultak, drága albérletben éltek, de biztos volt abban is, hogy a Váry-kastély borzalmas történelme idevonzza majd az embereket mindenfelől, és ez jót tesz a falunak. Már szinte látta a tükörben, mint egy képernyőn, a Fő utcán felépülő új és modern kávézót, sőt, talán egy étterem lehetőségét is, szuvenírt és helyi, kézműves termékeket áruló jópofa boltokat, könyveket a Váryakról, festményeket és esetleg egy egyszerűbb lovas panziót, valahol a 43-as út mellett.

Arról ő igazán nem tehetett, hogy a projekt ilyen furcsán alakult. Vagy talán nem is a furcsa a legjobb szó, hanem az a kényelmetlen érzet, amikor tudjuk, hogy van valami nagy és erős dolog a háttérben, például egy mohó bank vagy egy kormányközeli vállalkozó, de persze itt ilyesmiről, ilyen kézzelfogható dologról nem volt szó, és pont az volt a rémisztő, hogy nem lehetett tudni, miért sül el balul, szinte tragikusan az összes szakasz, a projekt összes részegysége.

A faluban az elejétől fogva suttogtak mindenfélét, a Váry-átokról beszéltek, és ismét előjött a mendemonda, hogy az intézetis gyerekeket se gazdasági okok, hanem bizonyos megmagyarázhatatlan halálesetek miatt költöztették el olyan kurtán-furcsán annak idején, de a polgármester ügyet se vetett minderre, hitetlen és babonás népség volt az övék, a templomot még karácsonykor se töltötték ki, aki rendesen akart dolgozni, az már rég elköltözött, csak a műveletlen parasztok maradtak, alig volt valamelyiknek érettségije, és akkor még nem beszéltünk az időskorúak arányáról.

Bizonyos jeleket persze a polgármester is észrevett, már az projekt elején. Például ott volt Lola bácsi, a csősz esete, aki egy alkoholista volt, és bizonyára azért akasztotta fel magát a fészerben, és nem azért, mert előtte ő volt megbízva éjszakánként a kastélyudvarra hordott építőanyag őrzésével, és bár valóban panaszkodott, hogy a kutyája az egész éjjelt átugatja, és mindig az üres kastélyban ugat valamit, és bár valóban azt mondta, sokszor úgy érezte, hogy szemek bámulják a lakókocsiját, melyben őrködött, szemek a már üres ablakkeretekből, de a polgármester mégse akarta elhinni, hogy kapcsolat van a kastély és az öngyilkosság közt.

A kutya meg eltűnt, jobban mondva a városból érkező mesteremberek látták néha a fák közt, vagy a jéghideg szobákban, csak állt, és bámult rájuk, halkan morgott is, de a polgármester maga sosem botlott belé, pedig gyakran kiment az építkezésre, főképp a csősz halála után, mert tudta, hogy lopnak az emberek, de csökkenteni akarta ennek előfordulását.

És aztán ott volt a katasztrofálisan nehézkes téli, belső és kora tavaszi külső kőműves munkák esete is, eleve milyen nagy szerencse kell egy jó kőműves megtalálásához, de az már valóban botrányos volt, hogy  a kastély belső és külső felújítása három szakit és azok segédmunkásait is elfogyasztotta márciusig, és sajnos egyik csapat esetében se derült ki, hogy konkrétan mi a baj. Talán még a legelső, az alsóvárosi férfi mondott legtöbbet a dologról, amikor azt motyogta a végelszámolásnál, hogy a szeme sarkából alakokat lát odabenn, a folyosókon, a szalonokban, csak állnak ott, és nézik őt, de amikor odakapja a fejét, akkor eltűnnek, és ez az agyára ment. A második, egy öreg kis emberke a kocsmában ejtett pár szót a falakban előtűnő lenyomatokról, arról, hogy a friss betonozást vagy vakolást tenyérnyomok tarkították, melyek az alatt jöttek létre, míg elfordult, kiment vízért vagy simítóért. És azt is mesélte, hogy néha magában az eredeti, tégláig lekapart falban is látott dolgokat, hajat, fogat vagy csontokat, persze mikor megkapirgálta, akkor vagy eltűntek, vagy kiderült, hogy téved, de azt is mondta, nem akarja megvárni, míg egy arc néz vissza rá. És ott volt a harmadik, egyben utolsó csapat, a szágfűiek, akikben pedig a polgármester nagyon bízott, és akik ennek ellenére egy szó nélkül eltűntek, pánikszerűen átrobogtak a falun, a polgármesternek Julis néni mesélte, hogy majdnem elütötték őt, miközben sápadtan és maguk elé nézve ültek a kocsiban.

De nem jártak jobban a vizesekkel se. Vizesblokkot, látogatói vécét kellett építeni az előtérben a szabványok alapján, és ezzel nem is lett volna gond, bár a polgármester úgy vélte, hogy megspórolja ezt a részt, a népek menjenek majd az új kávézójába hugyozni, de aztán kiderült, hogy kell, és ha kell, akkor kell, és egyenesen a megyeszékhelyről hozatott egy vállalkozót. Az el is szöszölt a dologgal nagyon sok pénzért, de valahogy egyre idegesebb és nyugtalanabb lett, és a végén már a napidíj emelését kérte, mondván, előre nem látható tényezők is vannak. Amikor a polgármester megkérdezte, mi azok, akkor persze először nem szólt, csak morgott és a vállát vonogatta, és csak nagy nehezen, egy féldeci után vallotta be, hogy ő és az emberei hangokat hallanak az új PVC-csövek túlsó végéről. Először azt hitték, hogy valaki a faluból szórakozik velük, de miután ellenőrizték, és az egész épület üres volt a jelenségek ideje alatt, rájöttek, valami másról van szó. A polgármester erre megkérdezte, milyen hangokat, mire a férfi kért még egy felest, és csak azután nyögte ki, hogy borzalmas hangokat, és ennél többet aztán már nem mondott, nagyjából befejezték vagy inkább összecsapták pár napon belül munkát, és amikor a fal később átnedvesedett az egyik folyosószakaszon, egyszerűen nem voltak hajlandóak eljönni és a garanciális javítást elvégezni.

Az utolsó, a tetőfedők esete tette fel minderre a koronát, az, amikor a két erdélyi fickó annyira bepánikolt, hogy az egyik leesett a hat méteres magasságból, és lábát törte. A társa tessék-lássék befejezte a munkát, még a nagy tavaszi esőzések előtt, és csak a város kórházban, ahol a polgármester a balesetbiztosításról illetve annak hiányáról beszélt velük, csak ott mondták el, hogy miért történt, ami történt, az alakokat, akik az épületben kóvályogtak, az árnyékos földszinti termekben, és néha megálltak, és felfelé bámultak, és bár az arcuk csak egy homályos folt volt a frissen üvegezett ablakok mögött, mégis, a két férfi tudta, őket bámulják, méregetik és terveznek velük valamit. A polgármester babonás erdélyi parasztoknak vélte őket, noha tudta, mert addigra már összerakta magában, hogy ez a sok furcsaság nem lehet véletlen, ám az ő szemében nagyobb gond volt az, hogy az ünnepélyes megnyitó, és a projektpénzekkel való elszámolás határideje vészesen közeledett, és bár utóbbi kapcsán kérdéses volt, hogy az ellenőrök rájönnek-e, hogy bizonyos berendezési elemek, és műszaki cikkek nem a kastélyt, hanem a gyerekek új, fővárosi lakásait gazdagítják, mégis inkább a takarítás, a sitt kihordása, a kastélypark felújítása, a burkolat letisztítása jelentette most a problémát. És ekkor döntötte el, hogy nincs más megoldás, a falusi, semmirekellő közmunkásokat kell bevetni, a falusiakat, akik eddig a kastély közelébe se mentek, félelemből, megszokásból vagy lustaságból.

A polgármester beszélt hát a közmunkáscsapat vezetőjével, Adamkoval, a kocsmárossal, aki nem olyan régen költözött a faluba, és elmondta neki, hogy vészhelyzet van, már ki van tűzve a sajtótájékoztató napja, addigra itt ragyognia kell mindennek. Adamko persze tudta, mi múlik a dolgon, mert a kávézóban tulajdonrész volt neki beígérve, ezért már a következő nap összeszedte a csapatot, és bezavarta a friss festéstől és a száradó beton szagától terhes épületbe, és csak este ment vissza értük, ellenőrizni, mit végeztek. És a polgármester ekkor végre megnyugodhatott, mert a kocsmáros vasmarokkal fogta az embereit, amit egyszer rájuk bíztak, azt kihajtotta belőlük, aki hőbörgött, az repült azonnal, ezért megbecsülték magukat, és járt a kezük, akár ároktakarításról, akár a polgármester vagy az iskolaigazgató földjén esedékes kisebb munkákról volt szó.

Amikor a polgármester pár hét múlva kivitte a szépen bekeretezett képeket a kastélyhoz, a fényképeket, melyeken a Váryak pózoltak a tízes, húszas, harmincas években, a metszeteket, melyeken buzogányokat avagy kardokat szorongattak, a festmények reprodukcióit, hol fodraikba és parókáikban tündököltek, és mindezeket leállította a helyiségekben, ahova szánta őket, a fal mellé, elcsodálkozott, hogy milyen szép munkát végeztek a földijei. Olyan hangulatban volt, hogy ő maga szögelte fel a képeket, az utolsót a kék szalonba, ezen a kinagyított fényképen egy arisztokratikus tartású nő, a szörnyű emlékű Emma, az utolsó Váry cigarettázott, kezében hengeres, éles kúpban végződő öngyújtó csillogott. A polgármester hátrált, hunyorogva nézte, hogy egyenes-e a keret, és egy pillanatra megdermedt, mert úgy tűnt abban a félhomályban, hogy a nő a képen összehúzta vastag, túl sűrű szemöldökét, de aztán az előtte álló férfi megdörzsölte szemét, majd ingerülten kisietett a napfényre.

Ebédidő volt, a közmunkások csapata a kastélykert közepén, az orosz tank által széttört szökőkút helyén üldögélt, és eszegettek. Hat férfi és két nő, mind az idősebb nemzedék, kivéve a Szojka gyerek, borúsan, szótlanul falatoztak, Adamko kissé messzebb állt tőlük, idegesen cigarettázott, és sokáig nem szólt, mikor a polgármester megállt mellette. Aztán arrébb vonta a kopasz férfit, és jó messzire elhajítva a félig szítt cigarettát, bevallotta, hogy valami van az emberekkel, a fiaival, ahogy ő nevezte a közmunkásokat, még a nőket is, valamiképp megváltoztak ettől a munkától a fiai az elmúlt napokban, valami furcsa történik velük. A polgármester most újból szemügyre vette a közmunkásokat, akik lassan már befejezték szegényes ebédjüket, és fura pózokban a nap felé fordított arccal, mozdulatlanul vártak valamire, talán maguk se tudták mire, és hirtelen megérezte, hogy ezek nem az általa jól, túlságosan is jól ismert falusiak, ezek idegenek, valahonnan jöttek és valahova tartanak, és közben senki nem tudja, mi a céljuk, itt, idekinn a napfényben. Elhessegette magától ezt a hülyeséget, és hogy oldja a feszültséget, odament közéjük, magára hagyva Adamkot, a heverő testek körébe lépett, föléjük állt, és elővette a cigarettát.

Ő maga nem dohányzott, de pont az ilyen helyzetekre mindig volt nála egy bontatlan Marlboro, most színpadiasan leszakította a celofánt, és körbekínálta a csomag tartalmát, vett mindegyik, csak Szojka intett nagyvonalú gesztussal, hogy nem kér. És majd mindegyiknek tüzet is adott a polgármester, mert az is volt nála, egy kis, elektromos gyújtó, az oldalán a megyeszékhely egyik autókereskedésének logója, és aztán odaért a nőhöz, akinek nem jutott az eszébe a neve, talán Ilona, a falu végén lakott a néma lányával, mindegy, nyújtotta felé a tüzet, de az a munkáskabátjából elegáns mozdulattal előhúzta a saját öngyújtóját, ami megcsillant a napfényben, egy kis, hengeres, kúpban végződő tárgy, egyenesen a polgármester szemébe ragyogott, aki ettől azonnal elfelejtette, hogy mit akart mondani nekik, hogy meg akarta nyugtatni ezeket az embereket, és ki is akarta faggatni ezeket az emberek, hogy mi történt velük, mi volt a kastélyban, mit láttak, de lemondott erről, jeges és döbbent bizonyossággal feladta tervét, mert megértette, hogy már késő.

 

vége

 

Szólj hozzá!
2017. március 04. 09:20 - Valmont

Videotéka-szökevények

kazetta.jpg

Sokkoló élmény volt félig megnézni a Predátort nyolcvannyolc környékén. Egy művház klubszobájában volt valami osztálybuli, és valaki elhozta egy szétmásolt, hangalámondásos kazettán, emlékszem, a képernyőn a növények inkább szürkék voltak, mint zöldek. Annál a jelenetnél jött be a gondnok, amikor rommá lövik a dzsungelt. A férfi elszörnyedt, és kikapcsolta  videomagnót. Jó egy évbe telt, míg megtudtam, mi lett a kommandósok sorsa. Azt hiszem, ilyen dolgoktól lesz az ember rajongó. 

Fan service novella a geekzes csapatnak ajánlva Freddyről, Jasonről meg a többiekről, illetve a szőke lányról és a kevésbé csinos, de túlélő típusú, barna hajú barátnőjéről.

 

Mese a szőke lányról

 

Ez akkor történt, amikor a szörnyek, Freddy, Jason, az Idegen, a Láncfűrészes, a Predátor és a többiek összegyűltek Bódy tanyáján, mely igazából egy vályogházikó volt az erdő szélén. A tanya hajdanában Bódy nagyapjáé volt, aki egyszerre volt fatolvaj és az erdőkerülő. A második nagy válság, a tudósok által 212-ként emlegetett összeomlás ötödik évében költözött ki Bódy az üresen álló tanyára, akkor, amikor a könyvtárban megszűnt a karbantartói állása. Bódy főiskolát végzett, magyar-művtörténet szakon, de lusta volt normális foglalkozást űzni. Világ életében egy dologhoz értett: a horrorfilmekhez.

A műfajon belül is a nyolcvanas-kilencvenes évek, a fénykor és annak remekei voltak a kedvencei. Mivel úgy vélte, ezek a filmek videotechnikán adják ki a lényegüket, ezért volt egy soha el nem romló, négyfejes Hitachi lejátszója és egy hatalmas VHS-kazetta gyűjteménye, melyet féltő gonddal óvott, például évente kétszer egy speciális szerrel kezelte a szalagokat, hogy az adat ne sérüljön vagy ne tűnjön el róluk. Ilyenkor órákig elnézegette a színes borítókat, a jellegzetes piros vagy sárga betűket, a szörnyeteg jól ismert alakját, a bombasztikus összefoglalót a hátoldalon.

Nem csoda, hogy a válság tizedik évében a szörnyek kezdtek feltünedezni Bódy tanyáján. Akkoriban már senkit nem érdekeltek ezek a dolgok, és ehhez jött még, hogy szép lassan, de biztosan összeomlott az internet, mivel legyőzhetetlennek bizonyultak az orosz anarchista programozók által írt falóvírusok, melyek eljutottak mindenhova, a legutolsó, elszigetelt felhasználó gépére is, hogy aztán a digitálisan tárolt állományok kilencvenhét százalékát megsemmisítsék. A cd-k és dvd-k már korábban kezdtek tönkremenni, de az emberek a napi betevőért, és nem emiatt aggódtak, a megmaradt intézmények pedig a fontosabb dolgok, a tudományos munkák, a szépirodalom, és a kordokumentumok nyomtatásos archiválásával foglalkoztak.

Az egész egy februári napon kezdődött, amikor megérkezet Kampókéz, és aztán mindig ugyanezen a séma szerint jöttek a többiek is a későbbiekben. Az erdő szélén, a fák közt ácsorogott, és egy egész délutánon át figyelte Bódy házát. Bódy azonnal megismerte a nagy, sötét alakot, ahogy kipillantott a konyhaablakon, de csak alkonyatra győzte le rettegését a kíváncsisága. Ahogy szívdobogva, kezében egy kisbaltával kióvakodott hozzá, még nem tudta, mire számíthat. Meglepődött, mikor a lény kartonból készült táblát mutatott fel neki, melyre vörössel, talán vérrel a „menedék” szót mázolta. Bódy szemében hirtelen olyan lett a másik, mint egy megfáradt, öreg és nincstelen stoppos a 66-os úton, és megértette vagy inkább megérezte, hogy az egyik kedvence a segítségét kéri, ezért rövid tűnődés után mutatta az utat, elvezette a ház mögötti csűrig, a használt autógumik és félig üres benzineskannákon túl. A csűrben tárolta dédapja a lopott fát, de most már csak szépen hasogatatott gyújtós állt benne a fal mentén nagy, rendezetlen oszlopokban. Kampókéz hálásan felsóhajtott vagy inkább hördült, majd bevackolta magát a sarokba. Bódy megkérdezte kér-e valamit, de a másik csak intett elbocsátón.

Bódy aznap éjjel sokáig nem aludt el. A csűr ajtajára kattintott lakaton, a bejárati ajtó elé tolt szekrényen, a párnája alá rejtett konyhakésen tűnődött. Félelme alaptalannak bizonyult, ébredt rá, amikor a kelő nap fénye arcába tűzött. Még élt. Kampókéz valóba nem akart mást, csak egy helyet, ahol befogadják, ahol létezhet, talán addig, míg Bódy megőrzi a filmet mely róla szól, addig, míg ki nem hull az egyre inkább közönyössé váló emberiség kollektív emlékezetéből, úgy, hogy kihullt az altamirai bölényszörny is, melyet annak idején az őseink az éjben kóborló istenként tiszteltek.

Ezután pár naponta érkeztek újabbak és újabbak. A Stoppos a rugós késével játszadozva, arcán félmosollyal lépett ki a fák közül, őt követte a machetével céltalanul hadonászó Jason, majd jött a Láncfűrészes, akinek első dolga volt feltölteni benzinnel a gépét, hogy aztán engedelmesen beballagjon a csűrbe. Freddy bután vigyorgott, míg helyet talált magának a kenobita és Michael Myers közt.

Két héttel később az épület zsúfolásig megtelt. A szörnyek jól viselték egymás táraságát, csak néha adódott súrlódás köztük, amikor hörgéstől, pengék vagy agyarak zajától lett hangos a környék, de ilyenkor Bódy mindig közbelépett: átrohant a házból, és a civakodók közé vetette magát. Tudta, nem bántanák, mert akkor a létük is megpecsételődne.

Enni vagy inni egyik sem kért, ám voltak gyanús jelek, hogy nem teljesen hagyták maguk mögött a múltjukat. Kisvártatva megjelentek a szomszédok, és mint erdőjáró embert, kikérdezték Bódyt, hogy látott-e vadkutyákat a rengetegben, ugyanis bárányokat és teheneket mészárolt le valami ismeretlen fenyegetés az éj leple alatt.  Bódy tagadott, faarccal azt hazudta, idekinn nem kóborol semmiféle veszélyes lény. A legnehezebb az volt számára, amikor egy nap az erdőben gyűjtött gombát bevitte a faluba, hogy lisztre és cukorra cserélje, és a boltban megpillantott egy eltűnt kislányról szóló fénymásolt lapot. A boltos azt mondta, két napja nem találják, szürkületkor veszett nyoma a faluszéli játszótérről.

Aznap este Bódy kérdőre vonta a szörnyeket. Újabban a nap végén, mintegy lezárásként dédapja petróleumlámpájával átment hozzájuk, a lámpát leállította a helyiség közepére, így a fal mellett morgó, vonagló alakok félárnyékban maradtak. A férfi elmondta nekik, hogy nem vonhatják magukra a figyelmet, mert ha az emberek idejönnek, és megtalálják őket, akkor mindennek vége lesz. A szörnyek zavartan, hörögve és krákogva hallgatták, majd mikor Bódy feltette a kérdést, hogy ki tud a kislányról, a sarkból előcsoszogott a tojásfejű Idegen, és második állkapcsából egy maréknyi gyerekfogat potyogtatott Bódy lába elé. A Láncfűrészes egy véres hajcsomót dobot a fogakra. Freddynél egy kis cafat hamvas bőrdarab volt, Jason pedig egy szemgolyót szorongatott a markában.

Bódy dühében szó nélkül felkapta a lámpát, sarkon fordult, és bezárta őket a lakattal. Két napig nem nézett feléjük, de aztán már ők hiányoztak neki. Amikor a harmadik nap reggelén kinyitotta az épület ajtaját, a fény megvilágította a szörnyek engesztelő ajándékát, mely a csűr közepén, a földön hevert. A kislány karikatúrája volt, egy hevenyészett korpusz, egy esetlen rekonstrukció, egy áldozati ajándék: bőr nélküli koponya, tisztára szopogatott bordakosarak, megharapdált vagy levágott ujjak és kezek és lábak, mindez szépen elrendezve, mintha csak aludna a gyerek, de az egész még viccnek is rossz volt. Bódy mélyet sóhajtott, majd talicskába lapátolta a maradványokat, és elásta a csűr mögött. Többet nem hozta szóba az ügyet, ám úgy vélte, a szörnyek tanultak az esetből.

A tavaszi meleg sűrűsödésével, mikor kiült a ház mögötti tornácra egy foszlott kempingszékbe Alan Dean Foster valamelyik remekművével, és hallgatta a szomszédos épületből kiszűrődő halk, fenyegető morajt, eltűnődött a jövőn. Akkor már hetek óta nem érkezett új szörny, noha a gyengébb művek, a B-kategória videotékák legaljára száműzött idoljai még hiányoztak. Talán elpusztultak útközben, összerogytak a közöny táplálta erőtlenségtől, talán életre sem keltek, mert annyira soha nem voltak népszerűek, és Bódy is csak ritkán nézte újra ámokfutásukat. De a fészerbe lévők már pont elegen voltak ahhoz, hogy a férfi végre valami értelmet találjon életének. Egyedül a nők hiányoztak ebből a létből. E téren sosem volt szerencsés, talán mert túl magas volt, túl sovány, kissé ó-lábú, és mindehhez szemüveges, kerek, mindenhol gömbölyödő arc társult, mely – főképp az elálló és napfényben áttetsző fülek okán – egy soha fel nem nőtt kisfiút idézett, akit egyszerűen nem tudtak komolyan venni a nők. Amikor reggelente a tükörben tanulmányozta a látványt, eszébe ötlött, hogy talán haláláig a szörnyek maradnak a legközelebbi ismerősei, és ettől egyszerre érzett elégedettséget és valami tompa szomorúságot.

Egy májusi napon aztán minden megváltozott. Délután szürke esőfelhők gyűltek a völgy fölé, és hamarosan kiontották terhüket. A lágy, surrogó permet egészen sötétedésig kitartott, kész csoda volt, hogy Bódy meghallotta a kopogtatást. Épp a Masszát nézte, és elméje hátsó zugaiban ott mocorgott, hova rakná a zselészörnyet, ha hirtelen felbukkanna, amikor meghallotta a türelmetlen zörgetést. Az ajtóban két didergő lány állt.

– Elromlott az autónk, segítségre van szükségünk – mondta a szőke, és ázott pólójából kerekedő melleit előretolva bemasírozott a házba, majd körbefordult, olyan felsőbbrendűséggel és magabiztossággal, mint aki otthon van. – Jennifer vagyok.

A másik, egy törékeny, épp hogy csinos barna lány óvakodva lépett be Bódy mellett, mikor az bátortalanul invitálta. – Anna vagyok – suttogta rekedten.

– Tudna segíteni nekünk? Egy fuvarra lenne szükségünk – adta ki Jennifer pattogó hangon az utasításokat. Anna bocsánatkérően kiegészítette: – Vagy esetleg szállásra ma éjszakára. Ha nem okozunk gondot…

A háznak volt ugyan egy kisebb, Bódy által nem használt szobája, de ez a helyiség tele volt limlommal, beletelt némi időbe, míg két fekvőhelynyi teret pakoltak benne.

– Jaj, ne – sikkantott fel Jennifer, miközben a nagy, nyikorgó szekrényt tolták arrébb. – Valami van a lábamnál!

Anna óvatosan letérdelt, majd keze közé vette a szürke kis testet: – Egy egérke. Egészen elgyöngült – suttogta, aztán kivitte az udvarra, és elengedte a jószágot.

– Nincs sok ételem – magyarázkodott Bódy, közben igyekezett nem Jennifer fenekét bámulni, aki most lehajolt, és kiterített egy molyrágta pokrócot a padlón. – De persze szívesen látom magukat reggelire.

– Esetleg reggeli után elmenne az országútig? – nézett rá a lány a válla felet, megvillantva legcsábosabb mosolyát. – Az autónk, egy VW bogár, pont a maga bekötőútjánál robbant le. Szerintem maga pillanatokon belül meg tudná javítani.

– Vethetek rá egy pillantást – bólogatott készségesen Bódy.

– Nagyon szépen köszönjük – mosolyogott rá Anna, aki visszatért, és elhallotta a beszélgetés végét. – Van itt meleg víz? Meg szeretnék mosakodni.

Bódy vizet melegített nekik a tűzhelyen, beöntötte a lavórba, majd kiment a ház elé, és borúsan elsétált a csűrhöz. – Legyetek csöndben ma este és holnap reggel – súgta be az ajtó résén át a szörnyeknek. Várt egy kicsit, de nem jött semmi válasz, se egy horkantás, se egy morgás – a szörnyek némák maradtak.

Mikor visszatért, a ház finom, szappanos női párákkal volt tele, ezt ízlelve merült álomba, arcán boldog mosollyal.

Reggel először Anna bukkant fel, ásítozva, pólóban és farmerben kitámolygott a konyhába, és hálásan fogadta a pótkávét, melyet Bódy a kezébe nyomott. Kiültek a tornácra, és bámulták a bokrokból és az erdőből előgomolygó párafelhőket. Az esőfelhők már eltakarodtak, a nap szikrázva tűzött át a rengeteg résein, egyenesen Anna arcába, mely most, talán e fénytől, talán a csípős levegőtől, sokkal szebbnek és kifinomultabbnak tűnt, mint éjszaka. Bódy rájött, hogy a lány mindig csak második lehet Jennifer mellett, de ha önmagában szemlélik, akkor igazi szépség, egy mélyebb és rétegzettebb, talán titkokat is rejtő karakter.

– Mióta él itt? – kérdezte csengő hangon a férfit, és Bódy azon kapta magát, hogy csak beszél és beszél, évek óta először nyílt meg egy ismeretlen előtt, és miközben kiadta legtitkosabb gondolatait, vágyait és félelmeit, nem érzett mást csak mély megnyugvást – végre nem volt magányos.

– Elmosom – mondta a lány, mikor kis csönd állt be köztük, és elvette a kávésbögrét tőle, közben gyengéden Bódy kézfejéhez ért ujja, és a férfi úgy érezte, gyenge áramütés fut végig testén.

– Mi lesz a reggeli? – bukkant fel Jennifer a küszöbön, kócos hajzuhatagát igazgatva. A férfi felpattant, és a kis konyhakert felé intett. – Van friss retek, hagyma, és tojás az erdőből.

– Jól hangzik – bátorította odabentről Anna.

Míg ettek, Jennifer vitte szót. Elmesélte, hogy a barátját keresik, aki múlt hónapban erre túrázott a társaival, majd nyomtalanul eltűnt. A hatóságok tessék-lássék módon folytatták le a nyomozást, ezért Jennifer elhatározta, a saját kezébe veszi az ügyet. Anna a főiskolai szobatársa volt, az autó is az övé, és mi sem természetesebb, hogy segít a kutatásban.

– Végigjárjuk a helyeket, amiket ők is érintettek – magyarázta a szőke lány, majd kinézett az ablakon. – Az egyik éjszakai táboruk például ezekben az erdőkben volt kijelölve. Amíg elmész a kocsiért, lehet, körbenézünk.

Bódy felállt, elvette az üres tányérokat, majd elfordulva válaszolt, hogy ne lássák az arcán átsuhanó érzelmeket, úgy mint ijedtség, aggodalom, rossz előérzet, és valami bizonytalanság, olyan, amit egy nagyon erős déja vu hatás alatt élünk át: – Rendben, de a csűr környékén ne nagyon mászkáljatok. Tele van rozsdás vasakkal, meg mindenféle vegyszerrel a terület.

Nyugtalanul, hátra-hátranézve indult el a még sáros földúton. Ott álltak az ajtóban, és integettek, Anna arcán egy szomorú kis grimasz volt, Jennifer szélesen, magabiztosan mosolyogott, mint egy amerikai popsztár. Bódy bízott benne, hogy a figyelmeztetés és a lakat távol tartja lányokat a csűrtől, de míg elért az országútig, végig szörnyű képek sorjáztak fejében, képek, amelyeken vér, belsőségek és levágott végtagok voltak főszerepben.

Húsz perc alatt ért az országúthoz. Nem volt sehol egyetlen autó sem. Felsétált a legközelebbi kanyarig, ám a hegyek közé vesző betoncsík abban az irányban is üres volt. A falu felé vezető hosszú egyenes szakaszon sem látott járművet. Tanácstalanul leült az árokparton, míg arra nem jött egy magánbusz. A sofőr készségesen megállt a nagy integetésre, gondolván utasa akadt, és kissé csalódottan bizonygatta, hogy közel-távol nincs Volkswagen típusú autó az út mentén.

– Talán ellopták – dünnyögte Bódy maga elé, és visszaindult a tanyára. Míg gyalogolt, halkan és boldogan egy John Carpenter-féle szintetizátor dallamot dúdolt. Nem akarta, hogy elmenjenek.

– Nem akarom, hogy Anna elmenjen – pontosította magának félhangosan, majd komolyságot erőltetett vonásaira, mikor gyümölcsfák takarásából kibukkant a ház.

A bejárati ajtót zárva találta. Megzörgette a deszkát, majd bekiabált, de nem jött válasz. Hátrakerült, hogy valamelyik ablakon belessen a konyhába, és az udvaron tekintete azonnal a favágó tőkére fókuszált, melyre Anna fejét állította egy brutális akarat.

Bódy elkapta fejét a látványról, és arrébb támolygott, így a szilvafa körüli bokrok közt megláthatta a lány testét is.

A férfi térdre esett, és csak nyögött, mint egy kisgyerek, míg meg nem hallotta maga mögött egy halk roppanását.

Jennifer állt felette, kezében a baltával, arcán düh és gyász keveredett.

– Mit tartogatsz odabenn? – bökött állával a csűr felé, de nem vette le tekintetét Bódyról, miközben a baltát felemelte haránt, suhintásra készen.

– Én…semmit – tagadott a férfi rekedten, miközben Anna nyaksebének vörösét bámulta. – Nem akartam – folytatta, majd a szőkeségre pillantott: – Mi történt?

– Menjünk a házba – utasította őt halkan Jennifer, és Bódy kábán követte. A lány nemcsak az ajtót, hanem az ablakokat is eltorlaszolta, székekkel, az asztal lapjával, a kisszekrénnyel, így jó időbe telt, míg beküzdötték magukat. Jennifer az ablak mellé állt, és folyamatosan kifelé figyelve elmesélte, hogy épp csak elindultak az erdőbe, mikor megtámadta őket egy nagydarab fickó. Maszk volt a fején.

– Hokimaszk? – kérdezte Bódy fellobbanó érdeklődéssel.

– Azt hiszem – vont vállat a lány. A szörnyeteg Annát pécézte ki, utána iramodott, miközben Jennifer a tőkéhez rohant, kirángatta a fejszét, hogy segítsen, de akkorra már késő volt. Bezárkózott a házba, nézte, ahogy a gyilkos, mint egy trófeát vagy mint egy díszt kiállítja Anna fejét a tőkére, majd eltűnik a csűr mögött.

– Talán meglazult egy deszka, ott mászott ki – tűnődött Bódy.

– Talán el kellene magyaráznod, mi ez az egész! – förmedt rá Jennifer, és addig nézte, míg az be nem vallotta, hogy van pár vendége a csűrben. Pár veszélyes lény – majd motyogott még néhány homályos utalást a vendégek habitusáról és hajlamairól.

– Ezek kaphatták el a testvéremet is. Megölöm őket – döntötte el a lány, majd körbenézett a helyiségben, találomra felkapott egy kést és egy gyufát. – Segítesz nekem – mondta vagy inkább parancsolta, de aztán megenyhült, és közelebb lépett a még mindig kába és zavart Bódyhoz: – Ugye segítesz? – sóhajtotta, és a férfi megérezte, hogy milyen édes a lehelete.

Kióvakodtak az udvarra, ahol Jennifer letakarta Anna fejét egy szemeteszsákkal, de előtte gyengéden félresimított egy barna tincset a halott homlokából. Aztán a csűrhöz mentek, ahol a lány szakértő szemmel körbepásztázta a bokrok közt rejtőző lomokat. – Az autógumik. Körberakjuk vele az egész épületet – mutatta. – Atán jöhet a benzin.

Bódy csak állt mellette, nem mozdult, kavarogtak benne az érzelmek és a gondolatok. Végül kinyögött egy kérdést: – Biztos hokimaszk volt rajta?

Jason volt a kedvence. Nyolc évesen látta először, egy elmosódottá másolt, hangalámondásos verzióban a Péntek 13-at. Egyszerűen nem akarta elengedni Jasont. Igazából a többieket se, ezért felöltött benne, hogy csak azt kellene megbüntetni, aki ezt tette Annával, és a…

– Nem mindegy? – vágta el a lány dühösen a gondolatai menetét. – Ahogy elmondtad, ezek mind gyilkosok, vérengző állatok, nem érdemel kegyelmet egyik sem. Ne tétovázz, tedd meg Annáért – odalépett hozzá, és megfogta a férfi kezét, megszorította, és Bódy most megértette, hogy Jennifer egy erős lány. – Vagy tedd meg értem – kérte csillogó majdnem könnyes szemmel. A férfi kelletlenül megindult, megragadta a sárba jó mélyen beágyazódó gumikereket és a csűr ajtajához görgette. Majd így tett a többivel is, míg végül az egész épület körül lett bástyázva velük. Jennifer közben végignézte a benzineskannákat, és mutatta neki, melyikben van még. Bódy megöntözte a gumikat benzinnel, és ekkor hallotta meg, hogy odabenn mocorgás, hörgés, nyögés kél.

– Siess, megérezhették a benzinszagot – sürgette Jennifer, kezébe nyomva a gyufát. A férfi kivett egy szálat, és a lakattal lezárt ajtóhoz lépett. Az ajtó résén át egy maszkkal keretezett szem meredt rá.

– Sajnálom – mondta Jasonnek Bódy, de fel kellett idéznie magában Anna ujjainak érintését, hogy végi tudja húzni a gyufaszálat a doboz oldalán. A gumikba maró láng dühösen és magasan csapott fel, eltakarva azt a felejthetetlenül gonosz szemet előle, majd forróság és fekete füst terített be mindent, Bódy hátrált, egészen a némán figyelő Jennifer mellé. A lány arcán elégedetten nézte, ahogy a tűz belekap a fába, hallgatta a szörnyek mind riadtabb üvöltését és hörgését, majd körbement, sietve ellenőrizte mindenhol, hogy a lángoló fal kitart, és hogy nincs menekvés, végül visszatért a földre rogyott Bódyhoz, mellé térdelt és átölelte.

– Megcsináltad! – súgta izgatottan a fülébe, és a férfi megérezte, hogy a lány mellei milyen furcsán és érdekes rugalmasak, akaratlanul is lenyúlt, megfogta az egyiket, közben szájuk egymásra tapadt, majd elfeküdtek a füvön, és ott, a lángok előterében, a füst csípősségével mit sem törődve, a sikoltozás és vonyítás aláfestő zenéjére kúrtak egy nagyot.

Épp, amikor végeztek, a tető és a jobb oldali fal beomlott, szikraeső lövellve az égre, és ez elvágta az utolsó hangot, a Predátor csalódott üvöltését. Már csak a tűz zúgott megállíthatatlanul.

Jennifer felhúzta a melltartóját, és a nadrágját kezdte cibálni, ügyet sem vetve a törökülésben gondolkodó Bódyra, akinek a pillantása most a fűben heverő kisbaltára esett. A baltafej alatt, a nyélen sötét foltok voltak.

– Nem mostad le rendesen – jegyezte meg a férfi. A lány épp övét csatolta be, a mozdulat félbe maradt.

– A baltát. Még látszik a vér rajta – bólintott Bódy, majd felállt, és begombolta a sliccét, közben Jennifer hideg és közönyös szemébe nézett. – Nem is volt autótok, ugye? Nem is autóval jöttetek, hanem gyalog…– a mögöttük recsegő tűzhalom felé intett – …mint ők.

– Igen – vallotta be a lány. – Úgy jöttünk, mint ők.

– És megláttátok, mi van a csűrben – folytatta a férfi, miközben felnézett az égre kígyózó fekete füstoszlopra.

– Csak én – pontosított Jennifer.

– Miért csináltad? – kérdezte tőle Bódy, noha már tudta, már akkor tudta, amikor megpillantotta őket ázottan az ajtóban, egy évezreddel ezelőtt.

– Tudod, hogy miért – felelt dacosan Jennifer, és a tűzhöz sétált, egészen addig, amíg bírta a meleget. Az arca azonnal kipirult tőle, és most még szebb volt, mint valaha.  – Ő volt az „utolsó lány”. Az okos, jószívű és érdekes személyiség. Ő lett volna a társad. Ő az, aki mindig megmarad a végére, akit nem tudnak elkapni, legalábbis az első részben, mert elmenekül, elszalad, és él, boldogan és egészségesen…

Megfordult, és végigmérte Bódyt: – Ő az, akit igazán sajnáltál volna – jelentette ki szomorúan, majd tehetetlenül széttárta a karját: – És én?

Bódy nem válaszolt, mire Jennifer folytatta: – Én lettem volna, akit elkapnak, és megölnek, brutálisan, véresen de mégis szexin. Én lettem volna az ostobán sikoltozva és hiába menekülő jócsaj, aki csak azért kell, hogy legyen egy áldozat, akit igazából lehet sajnálni, mert micsoda pazarlás már, nem? – gúnyosan mosolyogva megemelte melleit. Bódy nem válaszolt, zavartan elfelé nézett. Jennifer kivárt, majd megrázta fejét: – Nem, ezt nem engedhettem meg. Élni akarok. Ez egyszer én akarom túlélni.

Hallgattak egy sort, végül Bódy elégelte meg, felsóhajtott, és így szólt: – Gyere, temessük el Annát.

És így tettek, talicskába raktak a maradványokat, és eltemették a kislány mellé. Mikorra végeztek, a tűz is zsarátnokká silányult, másnapra pedig hideg hamu lett, amiből Bódy kipiszkált pár érdekes koponyát, és felrakta őket egy polcra a házban, és bár Jennifer ennek eleinte nem nagyon örült, később, évek múlva egészen megbékélt vele.

vége

Címkék: video lány szörny
Szólj hozzá!
2017. február 19. 09:05 - Valmont

Végső dolgok választása

 egbolt.JPG

A szüleim háza melletti erdőben van egy tisztás a fenyvesben, talán már írtam is itt valahol róla. Egy magaslati pont, nyolc méter átmérőjű, végtelenül megnyugtató hely. Régebben a fák kör alakot formáztak az égből a fejed felett, de mostanra már elmosódott a minta. Gyakran kijártam ide, többnyire egyedül, dohányzásra, gondolkodásra ideális hely, de volt, hogy beadandó elemezést írtam itt meg vagy egy novella alapját. Tudom, hogy valamikor ki fogják vágni a fákat, mert ez az erdőrész harmincvalahány éve érintetlen, de erre nem akarok gondolni. Ahogy az ember nem gondol arra se, hogy esetleg  olyan betegsége lehet a jövő hasadékaiban, ami becsülhetővé teszi a visszalévő napjait, de ha mégis eszembe ötlik ez az opció, mindig társul hozzá, hogy a fák csúcsai és az ég lenne az, amit a végén látni szeretnék.

Ezzel az írással két probléma is van. Az egyik a fiú elbeszélése, mely egy lehetetlen találkozáson alapul, és ezt csak úgy lehet megtámogatni, ha elfogadjuk, hogy az erdő bizonyos alkalmakkor valóban nagyon furcsán viselkedik. A másik, hogy a lány döntése, sorsa tükrözi egy közelmúltban bemutatott nagy sikerű film és az alapjául szolgáló novella központi dilemmáját. Mondhatnám, hogy ezt a dilemmát loptam bele a záróképbe, de az írás kapcsán ilyen szavakat nem használunk.

 

Gyermekkel az erdőben

 

 

A fiú elélvezett, és ahogy vonaglott és dobálta magát, imitálva és ismételve az összes, valaha élt lény haláltusáját, az óvszer felszakadt, és némi hímivarsejt belefolyt a lány szülőcsatornájába, aki persze ezt nem vette észre, mert a hátán fekve a tisztás feletti, kör alakú, immár sötétlilába borult eget, és az égen azt a négy csillagot bámulta. Megvárta, míg a másik vékony és karcsú teste legurul róla, majd lenyúlt, ellenőrizte magát, de nem érzett semmit, pedig az ondósejtek már a petevezeték kürtőinél jártak. Aztán felhúzta a bugyiját, a nadrágját, majd belebújt a bakancsba, végül összegörnyedve, magzati pózban elfeküdt a pokrócon, nem is sejtve, hogy ezzel csak segíti a mind tökéletesebb beágyazódást. Ha tudta volna, mi folyik a testében, akkor is a fiú félmeztelen alakját figyelte volna, aki most felhúzta pólóját, majd a papír zsebkendőbe tekert kondomot a tűz által megvilágított fénykör peremére vitte, aztán eldobta a sötétségbe.

– Még megeszi valami állat – mondta a lány félig neheztelve, félig viccelődve.

– Egészségére – mondta a fiú, visszajött mellé, leheveredett a pokrócra, és a hátizsákba túrt. – Kérsz? – mutatta fel az üveget, a pálinkát, melyet apjától lopott.

– Nem. De neked sem kellene már inni – válaszolt a lány halkan.

– Csak még egy kortyot – biccentett a fiú, jót húzott az üvegből, amitől megborzongott, aztán csak bámult bele a lobogó lángokba.

– Ebből csinálhatnánk egy ilyen hagyományt – jegyezte meg a lány csöndesen, álmodozva.

– A kúrásból? – nevetett fel durván a fiú. A lány összeráncolta homlokát, és egy sistergő fűcsomóra összpontosított, mely a tűz szélén lángra kapott.  – Bunkó vagy – mondta durcásan. – Mindig az leszel, amikor iszol.

– Jól van, na – mondta engesztelően a másik, és végigsimította a lány combját. – Akkor miből?

– Hogy Halloweenkor kijövünk ide, az erdőbe. Hogy tüzet rakunk. Eszünk. És hogy együtt vagyunk – sorolta a lány.

– Ha hidegebb lenne, lehet, már otthon tévéznénk – jegyezte meg a fiú. – De ez az ősz nagyon furcsa – lepillantott a fekvő lányra, elgondolkodva, vagy inkább csak mérlegelt magában valamit. – Örülök, hogy itt vagyunk. És persze jöhetünk jövőre is, meg azután is, amíg világ a világ – kivárt, de a lány nem szólt, lehunyta szemét, talán picit el is aludt. A fiú megköszörülte a torkát, és rekedten kimondta: – Öröké veled akarok lenni.

– Tudom – jött a válasz.

– És nagyon büszke vagyok rá, hogy itt vagy – folytatta megkönnyebbülve a fiú, miközben körbemutatott, a sötétbe burkolódzó fákat és bokrokat ölelve mozdulatával. – Nem sok lány merné ezt így utánad csinálni.

A másik elgondolkodott ezen egy kicsit, majd félszegen megjegyezte: – Hát, furcsa volt az imént. Úgy éreztem, mintha valaki figyelne a sötétből. De biztos csak képzelődés volt. Még sose csináltuk szabadban.

A fiú komótosan rágyújtott, olyan mozdulatokkal, ahogy az apjától tanulta. Kifújta a füstöt, de vigyázott, ne a lány felé szálljon. Rohamosan hűlt a levegő, jött ki a füsttel némi pára is a szájából.

– Halloweenkor elvékonyodik a határ az élők és a holtak közt. Furcsa dolgok kóborolhatnak az erdőben.

A lány felkönyökölt, megtámasztotta a fejét, és csillogó szemmel, a tűz közelségétől kipirult arccal bámulta a másikat: – Mesélj nekem valamit! – kérte.

– Nem fogsz félni? – kérdezte vészjóslóan a fiú. A lány megborzongott, mert rossz előérzet, hideg fuvallat legyintette meg tarkóját. Tudta jól, hogy félni fog.

– Nem – hazudta.

– Na jó, akkor elmondom, mit hallottam azoktól a filmesektől tavaly – bólogatott a fiú, a tűzbe verve a hamut a cigaretta végéről.

– Milyen filmesektől? – kérdezte a lány.

– Tavaly ugyanekkor, október utolsó hétvégéjén találkoztam velük, mikor idekinn voltam a srácokkal. Akkor még nem voltunk együtt.

– De már tetszettél – vallotta be a lány.

– Tudom – vigyorgott magabiztosan a másik, aztán a mosoly lehervadt arcáról, és valami szürke maszk lett a helyén, talán az emlékektől. – Kijöttünk túrázni három napra a csoporttársaimmal. A menedékházban aludtunk éjszakánként. A második nap, estefelé futottam bele a stábba, innen nem messze – mutat az nagyjábóli irányt –, a Kopasz-forrásnál, amikor vízért mentem, mert én voltam a soros. Na, ők mesélték a halott gyerek történetét.

– Hú, ez nagyon ijesztően hangzik! – vallotta be a lány vicceskedve, noha a rosszérzet nem tágított mellőle, azóta uralta őt, mióta a fiú belekezdett.

– Az is – mondta gondterhelten a másik, és lefelé bámult, a földre. – Azt mondták, hogy filmet, dokumentumfilmet forgatnak róla. Egy kisfiúról. Aki itt halt éhen vagy szomjan, az erdőben.

– Hogy került ide? – kérdezte a lány.

– A szüleivel az erdő szélén lakott egy völgyben, távol mindentől. A szülei imádták a környéket és direkt ide építettek egy házat. Nagyon szerették egymást, de aztán valami megromlott, a pasi inni kezdett, a  nő pedig depressziós lett, aztán a férfi elkezdte verni őket, egyre erőszakosabb és elborultabb lett, és egy estén a kisfiú nem bírta tovább, azt, ami otthon zajlik, és kifutott a kerten át az erdőbe, elbújt, gondolta, megvárja, míg otthon lecsillapodnak a dolgok, megvárja, míg a szülei hiányolni majd keresni kezdik, aggódnak érte, rájönnek, milyen jó, ha ott van, és ismét szeretni fogják őt és egymást. De azok nem vették észre a gyerek hiányát reggelig, a kisfiú pedig elaludt egy fa tövében, és hajnalba, ahogy a hidegre felriadt, nem hazafelé, hanem rossz irányba indult el.

A fiú beleszívott egy utolsót a cigarettába, a parázs szinte a szűrőig ért, majd elnyomta fűben. – Az erdőben megesik, hogy éjszaka letáborozol valahol, és hajnalban teljesen idegennek tűnik a hely. A gyerek is ezért kezdett el össze-vissza mászkálni.

– A szülei nem keresték? – kérdezte a lány aggódva.

– Dehogynem – bólintott a fiú. – Persze, hogy keresték. Ők is és a rendőrök is és önkéntesek is és helikopterek is. De a gyerek nagyon gyorsan haladt az első nap, és a keresők el sem tudták képzelni, hogy olyan messzire jutott, ezért szűkebb sávban kezdték meg a munkát. És mikor ráébredtek a tévedésükre, már késő volt.

– Mi történt? – mondta halkan a lány.

–Egy fa tövében találtak rá, a keresés nyolcadik napján. A szája tele volt fakéreggel. Tavasz volt, szinte semmi ehető nem volt még az erdőben – válaszolt a fiú. Kis hatásszünetet tartott, majd így folytatta: – De ezzel persze nem volt vége.

– A szüleivel mi lett? – kérdezte a lány, hogy egy kis időt nyerjen a félelmetes rész előtt.

– Állítólag bíróságra került az ügyük, kiskorú veszélyeztetése, satöbbi – vont vállat a fiú. – Megúszták. Persze a házasságnak vége lett. Szétmentek, az erdőszéli házat eladták. De nem is ez a lényeg.

A fiú beszéd közben jó pár, karnyi vastagságú gallyat rakott a tűzre, aztán még egy másikkal megpiszkált alattuk a parazsat, mire szikraeső szállt fel.

– Hanem? – kérdezte óvatosan a lány.

– A gyerek itt maradt az erdőben. Túrázók látták a fák közt. Bámulta őket. Máskor biciklisek futottak bele, egy ösvény kanyarulatában guggolt, és füvet evett. Megint máskor követte az erdészt, jó száz méterről. Sátrazókat ijesztette meg a nevetésével az éjszaka közepén. A források környékén megtalálták a lábnyomát. Volt, hogy az erdei utak porába rajzolt, anyu, apu és gyerek, pálcikaemberek, szépen egymás mellett. Na, erről akart helyszíni riportot forgatni az a stáb, amivel találkoztam aznap este. „A gyerek az erdőben”, ez lett volna a címe, de szerintem nem adták le soha, vagyis én nem láttam. De amúgy nem is találtam a nyomát a sztorinak, amikor utána…

– Lehet, most is itt van – vágott közbe a lány riadtan, és felült, körbenézett, közben dermedt karját dörzsölgette.

– Lehet – hagyta rá a fiú. Eligazgatta maga mögött a hátizsákot, majd nekidőlt – Gyere ide.

A lány engedelmesen feljebb húzta magát, a fiú ölébe feküdt, az átkarolta, lábukat elnyújtották a mindinkább erőre kapó tűz mellett, és bámulták a lángokat, míg el nem nyomta őket egy könnyű álom.

– Pszt! – ébredt fel a lány a hangra. Kinyitotta szemét, majd fel is ült, mint a vad, ha csörren a bozót. A hang ismétlődött, a sötétből, a fák közül: – Pszt!

A lány felállt, lépett egyet a hang irányába, aztán lehajolt egy vastagabb ágért.

– Az nem kell – jött a nyugtató válasz, lágy, vékony hangon. A lány felsikkantott, és a fiúhoz lépett, de a hang megállította: – Ne ébreszd fel!

Parancsoló és kérlelő volt egyszerre, mint aki tud valamit, amit nem kellene, és a lány hirtelen nagyon úgy érezte, ő is tudni akarja. Meg is kérdezte: – Miért?

– Mert veled akarok beszélni.

A lány ismét lépett kettőt előre, és mint egy kardot, maga elé emelte a husángot: – Ki vagy te? – nyögte.

– Szerintem tudod – jött a válasz.

– A gyerek? – kérdezte a lány.

A gyerek nem válaszalt. A lány felbátorodott a szemérmes hallgatáson, egészen a fénykör széléig sétált. A sötétségben fura fények és idomok villództak szeme előtt, és ott, jobbra, talán mintha egy apró alak állt volna egy vastag tölgyfa törzse mellett.

– Gyere ide – kérte a lány, és maga is elcsodálkozott a bátorságán.

– Nem lehet – rázta a fejét az árny. – Még nem.

– Hogy kerülsz ide? – kérdezte a másik, mire a gyerek sokáig nem válaszolt, mint aki maga sem tudja, hogy történt.

– Amikor kiment belőlem az élet, itt ragadtam. Sokáig bolyongtam, míg végre ma éjjel megtaláltalak titeket – jelentette ki bizonytanul.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte a lány, majd hozzátette, inkább csak magának: – Álmodom?

Az árnyalak mintha széttárta volna karjait: – Igen is meg nem is. De nem ez a lényeg. Hanem hogy végre megtaláltalak, és tudunk beszélni. Millió éve várok erre.

– A pokolban vagyunk? – próbálkozott a lány.

– Nagyon furcsa erdő ez. Sokszor összemosódik benne a múlt és a jövő, és az emberek észre se veszik. Úgy mondanám, most egy köztes állapotban vagyunk – válaszolt a másik.

– Értem. És akkor még egyszer: mit akarsz tőlem? – kérdezte ismét a lány.

Az apró árnyék megnyúlt, előre, és a lány rájött, rámutat valamire. – Látod ott, a fa tövében azt a követ?

A lány megfordult. Látta. A tűz köré is raktak köveket, de ez, ez a nagy, ez ott maradt az egyik legnagyobb fa aljában.

– Igen.

– Menj, emeld fel, és ejtsd rá a fejére – az árnyék most az alvó fiúra mutatott.

– Micsoda? – a lány csak megjátszotta, de nem lepődött meg. Szíve mélyén sejtette, hogy valami nagyon rossz dologról lesz szó. – Miért?

– Azt fogod mondani, hogy felmászott a fára, hogy száraz ágat törjön a tűzre, és leesett, pont fejjel a kőre. El fogják hinni – folytatta az árny, mint aki nem is hallotta meg a kérdést.

– De miért tennék ilyet? – kérdezte a lány, noha hirtelen belényilallt valami az ágyékába, és ekkor megértette, mindent tudott. Az árnyék előre lépett, mire a lány hátrált, de még látta, még megpillantotta egy kisfiú arcát a tűz halovány visszfényében, és az arc, a vonások, a haj, a szem és a száj pont olyan volt, mint azé, aki mögötte aludt.

– Mert csak így szabadíthatsz meg, anyu – mondta a gyerek, majd visszabújt a sötétségbe. – Hajnalodik, mennem kell.

A lány akaratlanul is megindult felé: – Ne menj, annyi mindent akarok még...

– Nincs idő – szakította félbe a másik. – Tedd, amit mondtam.

A lány a fejét rázta: – Másképp lesz. Megígérem neked, vigyázni fogok rád. Nem engedem, hogy…

– Nem lesz másképp – szögezte le a gyerek, de hangja már távoldott, gyengült, mint aki fátyol mögül beszél. – Hidd el, nincs más út. Ha nem ölöd meg, nem fog elengedni. Ha bármit is tudnál változtatni, most nem találkoztunk volna.

– De…– a lány kereste a szavakat, de nem jöttek, eldobta a husángot, aztán belépett a fák közé, a sötétségbe, és talán mintha súrolta volna a kézfejét valami, egy hideg, száraz test, ám ebben nem volt biztos. Karjaival kinyúlt, de már nem ölelt mást, csak a félhomályt.

Várt egy kicsit, majd visszaballagott a magába roskadt tűzhöz, és megállt félúton az alvó és a szikladarab közt. A fiú arca békés volt, a lány úgy gondolta, hogy nem sokat érezne a halálból. Keze ügyében ott volt a pálinka, az üveg vészjóslóan csillogott a tűz fényében, ami mindinkább tompult, mert a hegyek és fák résein át egy új fényforrás kélt, megvilágította a lány mozdulatlan, töprengő alakját.

Végérvényesen eljött a hajnal.

 

vége

Szólj hozzá!
2017. január 29. 10:06 - Valmont

Szemedben a szörnyeteg

konyv.JPG

Van kb kétezer-ötszáz könyvem a fővárosban, és még ötszáz vidéken, a szüleimnél, a gyerekkori szobámban - lásd a kép - porosodó hátrahagyott, elárult könyvek, kamaszkorom könyvei, melyeken felnőttem. Úgy számolom, nagyjából a harmadát olvastam ennek a háromezer kötetnek. És ami igazán rémisztő, számoltam azt is, hogy tavaly huszonnégy könyvet olvastam el, és bár köztük volt Ayn Randtől az "Atlasz vállán" című monstrum is, tény, hogy nem lesz elég időm. Mert még mindig, mindennél nagyobb élvezetet jelent egy frissen vásárolt könyvet kézbe fogni, nézegetni, átpörgetni, elolvasni az első mondatát...aztán berakni a "majd elolvasom" kupacba.

A Darwin-lényről itt írtam először. Azóta nem engedett az ideája, ahogy a testvériség tagjai sem képesek szabadulni tőle. Vigyázzunk vele, bármire képes, vagyis óvatosan az olvasással!

 

A Könyvtáros Testvériség vége

 

A könnyű reggeli hűvösségben a város felett terjengő keserű füstszag beburkolta Pétert, miközben a közvilágítást immár örökre nélkülöző félhomályos utcán a könyvtár felé botorkált. Nagyon sokan tartottak akkoriban csirkét, malacot, még a panellakások erkélyein is, nem csoda, hogy a halálra szánt állatok visítása meg-megtörte a polgárok egyébként is nyugtalan álmát. Péternek amúgy is éber éjjelei voltak, mivel szüleitől örökölt nagy faágya, melyen valószínűleg fogant, recsegett-ropogott minden kis fordulatra, akár egy öreg árbocos hajó a viharos vizeken. A könyvtáros reggelente úgy imbolygott a járdán, mint egy tengerből kiábrándult matróz, bár azt senki nem tudhatta, hogy rosszkedve, mely kiült aszkétikus, sápadt, szakálltól keretezett arcára, a Könyvtáros Testvériség sorsa feletti aggodalomból fakad.

János ugyanis már egy hete nem adott életjelt magáról. Pont azóta, hogy azt írta nekik a naponta két órát üzemelő központi e-mailes szolgáltatáson keresztül, hogy: Megtaláltam.

A könyvtáros a reggel első fényeinél nyitotta ki a város szívében lévő épületet, belépett a por- és papírszagú előtérbe, és a fali kapcsolókon feltekerte a termosztát. Látszott a lehelet, a lámpák rebbenve életre kelő fényében, vagyis most épp volt áram, így ujjait a rezsó és a teafőző felett megmelegíthette a kis konyhahelyiségben.

Egyedül ő dolgozott már csak a könyvtárban. A többiek szép lassan elpárologtak a második nagy válság évei alatt, ki vidékre ment, ki külföldön próbált szerencsét, de volt olyan is, aki egyszerűen beleroppant a szegénységbe és a kilátástalanságba. A pszichológusok ez utóbbi jelenséget Válság-depresszióként azonosították, és úgy vélték ez a legszörnyűbb hozadéka a közgazdászok által csak 212-nek nevezett jelenséghalmaznak, ahol a 21 a századot, a 2 pedig a 2008-as válság utáni második hullámot jelentette. Híradások szóltak arról, hogy e lelki kór mind szélesebb körben és mind változatosabb formában támadja az emberi elmét, a kreativitás kiölésével, a folyamatos szorongással és mind súlyosabb fizikai nélkülözéssel megtöri a legbátrabb nemzeteket is. Péter és a Könyvtáros Testvériség másik két tagja mindebből főképp annyit érzékelt, hogy elmaradtak előbb az olvasók, aztán a bér, végül a munkatársak is.

Ők hárman, a Testvériség tagjai viszont a helyükön maradtak, és akár a hegyvidéki kolostorokba húzódó középkori szerzetesek, dacosan és sértődötten kitartottak. A központi e-mailes rendszerben találtak egymásra, Péter egy könyvtárközi kölcsönzésben Jánostól megkérte Arisztotelész vígjátékokról szóló írásait a Hausmann-féle fordításban, mire a nyilvános levelezésbe bekapcsolódott Mihály, aki inkább a Péterffy-fordítást javasolta, noha János szerint az inkább átirat volt, ebből vita, majd beszélgetés majd barátság született. Mivel az ország három, egymástól lehetetlenül messzire eső városaiban éltek, a fizikai kapcsolat szinte megoldhatatlannak tűnt akkor, mikor a benzint jegyre adták, a vonatok pedig rendre kisiklottak a rémes állapotban lévő síneken. Maradt az e-mailes rendszer, mely az internetszolgáltatás utolsó bástyájaként a könyvtárakban, polgármesteri és kormányhivatalokban, a rendőrségen és a katonaság épületeiben működött már csak napi pár órában. A lakosság egyáltalán nem férhetett hozzá, bár tény, hogy nem is érdekelt már senkit ez a fajta kommunikáció, mely csúfondárosan emlékeztette az embereket a nem is oly régi múltra, mikor még azt hitték, elérhetnek mindent és mindenkit a bolygón.

Míg Péter a forró vízben ázó tealeveleket bámulta a konyha sárga fényében, eltűnődött, kitől származott a Testvériség ötlete, de aztán arra jutott, közös akarat volt, egy hősies, mindennel szembemenő gesztus, melyet a triumvirátus tagjai feltétel nélkül fogadtak el. Ugyanakkor rém egyszerű volt az egész: arra szövetkeztek ők hárman, hogy a helyükön maradnak a végsőkig. A könyvtárban. Olvasnak, és megosszák egymással az ismereteket. És ha erre már végképp nem lesz mód, mert az áramszolgáltatás is megszűnik, visszatérnek a galambokhoz, az ég küldötteihez, melyekből Péter már be is szerzett hármat. Apja hajdani műhelyében, az ismeretlen rendeltetésű gépek és szerszámok, e fölös áramzabálók közt tartotta őket, ott turbékoltak és bámultak rá csillogó, lelkes szemmel, mikor a vizüket cserélte, vagy magot öntött nekik. Talált jó pár könyvet az állományban, melyek a reptetésükről és a tartásukról szólt, és úgy vélte, képes lesz megoldani a levelezés problémáját. A másik kettő ugyancsak dolgozott ezen, de aztán közbejött ez az egész a Darwin-lénnyel, és aztán mind jobban belegabalyodtak, és aztán János eltűnt.

Kitöltötte a teát egy bögrébe, aztán a poros lépcsőn felment az emeltre, át a folyóirat részlegen, a szórakoztató irodalomig. Itt rövid keresés után megtalálta a Mihály által említett kötetet, majd beledőlt az egyik puha fotelbe, melyet az újságot olvasó és társaságot kereső nyugdíjasoknak helyzetek ki hajdan. A könyv egy orosz tudományos-fantasztikus regény volt, asztronauta hősei ismeretlen bolygón kényszerleszállást hajtanak végre, ahol bár a vegetáció buja, egyetlen állatot sem találnak. Az űrhajósok érzik, valami figyeli őket, valami nagy és nyomasztó dolog a fák közeiből, ám ahelyett, hogy óvintézkedéseket tennének, napokig csak vitatkoznak a szocialista ember erkölcsi problémáiról, a tudomány és a művészet küldetéséről az új világrendben. Péter előző este odáig jutott, hogy az egyik űrhajósnak nyoma vész az éjszakában, és társai hirtelen ráébrednek, hogy mind meg fognak halni.

Péter felpillantott a mondat végéről, bele a könyv- és porszagú levegőbe, és eltűnődött, vajon Mihály milyen titkos jelentés, rejtett célzat okán javasolta olvasásra e regényt.

Mihály vizsgálta a huszadik századi irodalmat, Péteré volt a középkor a romantikáig, míg János az ókort és a szent iratokat vállalta a Darwin-lény utáni kutatásban. A könyvtáros letette maga mellé a súlyos kötetet, és ivott a teából. Felidézte magában, mikor először szóba került a lény a levelezésükben.

János hozta fel Maupassant novellája kapcsán. A „Le horla”-t akarta újrafordítani, és kíváncsiságból elkezdte kutatni a műben felbukkanó halhatatlan, testetlen fenyegetés eredetét. A francia novellista naplóbejegyzéseiből rájött, hogy Maupassant nagyon komolyan foglalkoztatta ez a láthatatlan, de a világunk szövetében nagyon is valósan megbújó szörnyeteg képe. Úgy vélte, vándormotívum, melyet öntudatlanul több irodalmi mű is feldolgozott az évszázadok folyamán. János ennek nyomán indult el, és mikor megosztotta társaival a kutatása korai eredményeit, az elmélet hármójuk közt akaratlanul is továbbfejlődött és szárba szökkent.

– Hahó! – hallatszott lentről egy gyönge női hang, mire a könyvtáros felpattant, lesodorva a kötetet a székről. A korláthoz lépet, és óvatosan lenézett. A korlát korhadt volt néhány helyen a tető résein át becsöpögő esővíz miatt.

Egy fiatal, szőke, törékeny lány állt az előtérben, nagy, rá egyáltalán nem illő piros, kapucnis kabátban, fekete farmerben és katonai bakancsban. Alakja valamiért ismerősnek tűnt Péternek, de éhes, sovány arca ismeretlen volt számára. Az üvegtetőn át ráömlő gyenge fényben sápad volt ez az arc, ugyanakkor arisztokratikusan esendő is, ahogy a guillotine-ra váró hercegnő felsőbbrendűségével körbefordult.

– Van itt valaki? – kérdezte most erősebb, csengő hangon, mire Péter felemelte a kezét, és válaszolt, hogy igen.

Mihály javasolta, hogy kutassák fel a rejtőzködő lény nyomait a világirodalomban. Biztos volt benne, hogy olvasott már róla, és kapásból megemlített egy Stephen King novellát, Dosztojevszkij vagy Tolsztoj egy kísértettörténetét, Lovecraft egész életművét és Ambrose Bierce valamelyik kisregényét. János természetesen pártolta az ötlete, míg Péter úgy vélte, az olvasók nélküli könyvtár ideális helyszíne lehet egy ilyesféle kutatásnak, és így még az idő is jobban telik talán. Mert az időt akkor már csak a segélyosztás heti két napjával mérte, és ez a fajta kisszerű, beszűkült látásmód egyre inkább aggasztotta. Jót fog tenni, ha valamivel eltereli a gondolatait a saját és a világ helyzetéről, főképp, hogy élete egyébként totálisan üres volt, mert komolyabb barátnője nem volt már évek óta. Ők hárman a könyvekkel voltak jegyesek, ahogy ezt egyszer Mihály félig viccesen, félig keserűen és csipetnyi öniróniával megjegyezte.

Miben segíthetek, kérdezte Péter, míg lefelé lépdelt a nagy széles lépcsőn, és a lány alakja egyre inkább közeledett, és ettől úgy érezte, mintha egy nagyon költséges amerikai film egy jelenetét nézné sajátos, szubjektív kameraállásból.

– Egy könyvet keresek – válaszolt a lány, miközben figyelmesen végigmérte a férfit, majd lépett egyet hátra. Akkoriban a nők már óvatosak voltak az idegen férfiakkal, még a köztereken is.

Van itt jó pár könyv, bólogatott mosolyogva a könyvtáros, majd szakállába túrt, száját babrálta, hogy rejtse zavarát. Aztán megkérdezte, mi a könyv címe.

– Nem vagyok tag – jelentette ki a lány dacosan, és a pulthoz sétált, ahol hajdan Annamari és Norbert, a két könyvtáros ült, ők fogadták a belépőket, az ő joviális és kedves arcuk várta a könyvbarátokat. Annamari elköltözött a szüleihez, akiknek volt valami földjük, és segített paradicsomot, krumplit termeszteni, Norbert pedig a folyóba ölte magát nem sokkal azután, hogy megszűnt a fizetésük.

Péter sietve kijelentette, hogy nem ragaszkodik a tagsághoz, majd a pult mögé lépett. Persze, arra is van lehetőség, hogy a hölgy beiratkozzon, tette hozzá, és egy tagsági nyilatkozatot és tollat tett a lány elé. Az sokáig nézte mindkettőt, majd megrázta fejét: – Inkább nem, ha nem baj. Csak elvinném azt a könyvet. És itt hagyok valamit zálogba – azzal kabátja belső zsebébe nyúlt, és kitette személyi igazolványát a férfi elé. – Már úgysincs rá szükségem. – Az utolsó mondatot olyan furcsa magabiztossággal mondta, hogy Péter megborzongott.

Egyébként is rosszak voltak az idegei, és ez összhangba volt azzal, ahogy mind jobban beleásták magukat a Darwin-lény utáni kutatásba. Nagyon gyorsan, pár hét alatt rájöttek, hogy a szörnyeteg valóban ott van minden korban. Ott lapul az emberiség irodalmában, a versekben, az eposzokban, szónoklatokban, a regényekben. Néha egész nyíltan, néha nem is központi, de fontos szereplőként, például Duma-nál a miladyt kivégző hóhér alakjában, néha csak a háttérben, egy mellékszereplő, egy árny, egy sejtés egy látomás, vagy egy töredékes álomleírás formájában. De mindig ott van a legyőzhetetlen, szinte láthatatlan és emberfeletti veszedelem képe.

Péter megkérdezte, melyik könyvről van szó, miközben az igazolványt egy fiókba tette.

– „Mítoszok és legendák a mesékben” – bólintott a lány. – A nagymamámnak kell. A szerzőt sajnos nem ismerem.

A könyvtáros a kézi katalógushoz sétált, és keresni kezdte a könyvet. Jobb szerette ezt használni a számítógép adatbázisa helyett. A Darwin-lény utáni kutatás során is mindent kézzel bányászott elő, miközben végigbogarászta a középkori legendákat és himnuszokat, hosszú estéket töltött a barokk dráma főgonoszainak kijegyzetelésével, aztán az angol klasszicista regény sövényútvesztőiben bolyongjon a havas téli éjszakákon, elborzadt a reneszánsz dráma antihőseinek tettein, míg el nem jutott a romantika szörnyetegeihez, amikor már aludt az értelem odakinn, a városban. A szűken vett középkor ezer évéből hat avagy hét nyomot talált, a rákövetkező négyszáz évben viszont megsokasodtak a lény felbukkanásai. Kísértetregényekben, francia farkasember legendákban, gótikus rémhistóriákban minduntalan ott van a homályban az a végső mozgató, a gonosznál is rosszabb lehetőség, amit a Darwin-lény jelentett hármójuk képzeletében.

Meg is van, jöjjön utánam, jelentette ki Péter, majd a földszinti irodalomtudomány szekcióhoz ballagott, és rövid keresés után a lány kezébe nyomta könyvet. Az belepörgetett, aztán hálásan pillantott fel rá. – Köszönöm.

A könyvtáros biccentett, és közölte vele, hogy két hét a kölcsönzési idő, de mivel nem valószínű, hogy az elkövetkező száz évben keresné valaki ezt a könyvet, maradhat akár egy hónapig. Miközben megindultak a kijárat felé, megkérdezte a lányt, mire kell a nagyanyjának a mű.

– A meseirodalomban felbukkanó motívumrendszereket kutatja…vagy valami hasonlót. Mielőtt mindez bekövetkezett… – körbemutat karjával, a mozdulat íve a végén megtört –…a doktorijára készült. Most már nincs meg az egyetem se, ahol doktorizhatna, de ő nem adja fel. Megírja a disszertációját, bármi áron.

A nagykapunál megtorpant, mivel kintről részeg kiáltozás szűrődött be. Nagyon sokan olcsó szeszekhez menekültek akkoriban. A házilag kotyvasztott alkohol néha megvakította, máskor megőrjítette elfogyasztóját. A lány riadtan pillantott a könyvtárosra, a kapott könyvet pajzsként szorította mellkasához. – Megtenné, hogy elkísér a nagymamámhoz? Alig pár utcányira lakik. A csípőproblémái miatt már nagyon nehezen közlekedik, alig kel ki az ágyból.

Péter elnézte a sápadt és reménytelen arcot, és felsejlett benne, hogy meg tudná szeretni a lányt. Igent mondott, majd kitárta a könyvtár ajtaját, és kiléptek a napfénybe.

A kutatási eredményeiket hetente egyszer összegezték. János, a lény felfedezője vezette a jegyzőkönyvet, ő regisztrált minden felbukkanást. A lény vándorlásának hipotézise is tőle származott, a másik kettő csak kiegészítette a részeket. Míg Péter a lány mellett baktatott az egyébként néptelen délelőtti utcán, kerülgetve a szeméthalmokat, melyeket az emberek – mióta megszűnt a szemétszállítás – a házuk előtt növesztettek, felidézte magában a szörnyeteg evolúciós útját.

– Maga miért dolgozik még? – kérdezte tőle a lány akaratlanul is lehalkítva a hangját. Péter megvonta a vállát, majd azt mondta ugyancsak fojtott hangon, hogy nem tud mást elképzelni, mást, amivel kitölthetné a napjait. Egy érdekes kutatásban van épp benne, ez mozgatja az elméjét is. Valószínűleg ő, és a lány nagymamája mindketten hisznek abban, hogy egyszer még lesz értelme annak, amit most csinálnak.

– A nagymamám mániákus. Néha félek tőle – jelentette ki a lány. – Azt hiszem, elvesztette a kapcsolatát a valósággal, és valaki más lett belőle. És szerintem semmi nem lesz olyan, mint régen. – Ezen eltűnődött, és megállt, mielőtt befordultak egy sarkon. Kikukucskált az épület mögül, majd visszanézett a férfira. Sápadt arca most elszürkült. – Inkább menjünk másfelé – kérte a férfit. Péter bólintott.

A Darwin-lény, a szörny, ami az irodalomban létezik és műről műre vándorol, maga a tökéletes ragadozó, melyet lehetetlen elpusztítani, mert ő a csúcsa a teremtett világnak. Igen ám, de János itt hozta be Szent Anzelm istenérvét: Et certe id quo maius cogitari nequit, non potest esse in solo intellectu. Si enim vel in solo intellectu est, potest cogitari esse et in re, quod maius est – vagyis, fordította le nekik az e-mailben: „Egészen biztos, hogy aminél nagyobb nem gondolható el, az nemcsak az értelemben található meg. Ha ugyanis legalább az értelemben létezik, akkor elgondolható róla, hogy a valóságban is létezik, ez pedig nagyobb.” A lény tehát eredetileg a fizikai világban kellett hogy éljen. A szibériai sztyeppéken. Az afrikai sivatagokban. A germán erdők mélyén. Az összes eposz és ősi ének és mitológia említi, gondoljunk csak az erümanthoszi vadkanra vagy Fenrirre vagy Azazelre vagy Széthre. De a Darwin-lény nemhiába volt a csúcsragadozó. Ravasz volt és ravaszsága tökéletes alkalmazkodóképességgel, evolúciós varázslattal társult. Rájött, hogy az új faj, melynek dalaiba és hiedelmeibe alakja beköltözött, előbb-utóbb képes lesz megsebezni a testét. Ezért átvándorolt abba a világba, ahol nem kaphatjuk el a fegyvereinkkel. Ahol a dárdáink, kardjaink, golyóink nem okozhatnak kárt benne. A szövegek világába.

– Én például kertészkedem a házunk mögött, és segítem az öreg szomszédokat – fecsegte a lány, míg megkerülték a teret, ahol azok a férfiak, akiket látott, folytatták azt, amit nem kellett volna megtenniük. Így távolról, de nem elég távolról hallhatták a sikoltozást is. Ez dicséretes, jegyezte meg Péter, az, hogy valamit tenni akar a környezetéért. De a könyvtári munka semmivel sem alávalóbb a való világban végzett igyekezetnél. Az irodalmi szövegek tanulmányozása, az elme munkája legalább olyan fontos, mint a fizikai aktivitás.

A lány sokáig, egy egész utca hosszat hallgatott, talán Péter szavain töprengett, végül kibökte: – Ebben csak az hisz, aki meg van győződve arról, hogy a könyvek fontosabbak a valóságnál – hangjában némi bosszúság csengett. Megálltak egy földszintes családi ház rozsdás kerítésénél. – Ám úgy tűnik, a világgal szemben a képzelet vesztésre áll – lökte be a kaput a lány, és előre ment, felszaladt a néhány fokos lépcsőn. Péter elnézte piros kapucnis, kislányos alakját, és hirtelen nagyon ismerősnek tűnt számára. Mintha már látta volna ezt a képet valahol. A lány kitárta bejárati ajtót, és intett neki: – Tessék, fáradjon be a nagymamám házába.

Péter vonakodva lépdelt előre, fel a lépcsőn, át küszöbön, be az épületbe, mely egyetlen hatalmas helyiségből állt, és amikor meglátta a hatalmas ágyat a túlsó végében, azonnal tudta, hogy hol van, hogy csapdába esett, még azelőtt tudta, hogy az ajtó becsapódott mögötte, a félhomályba zárva őt, összezárva az ágyban gomolygó, nagymamának tűnő szörnyeteggel, a Darwin-lénnyel.

Nem is sejtette, hogy mindezt én, Mihály írom, aki miután János eltűnt, időt és fáradtságot nem kímélve eljutottam hozzá, egy hétig tartott, szekerekkel és rengeteg gyaloglással, de megérte, mert rátaláltam a testére, a könyvtár lépcsőjén feküdt, kezében a könyvvel amit utoljára olvasott, Kingtől a „Cujo” volt, és tudtam, azonnal tudtam, amikor megláttam a testén a harapásnyomokat, hogy nem az elszaporodó vadkutya falkák ölték meg, hogy a szörnyeteg ölte meg, aki kapcsán elfeledtünk egy dolgot, azt, hogy ha a lény egyszer el tudott bújni az irodalom szövetében, akkor ezt visszafelé is képes megcsinálni, vissza is tud jönni, a mi világunkba, ha a szükség, ha az érdeke úgy kívánja, mert bár János testét százhét harapásnyom szabdalta, de a szíve állt meg, az arcán pedig olyan borzalom ült, melyet nem láttam még emberén, nem csoda, hogy nyomban, időt nem vesztegetve leültem János számítógépéhez, az emeleten volt, egy kis lyukban, ahol élt, és megírtam ezt a történetet Péterről, feláldoztam benne őt a lénynek, hogy én megmeneküljek, majd e-mailben elküldtem neki, de aztán szétküldtem a központi kormányzati címlistán keresztül mindenkinek, aki még rendelkezett internettel, rendőröknek katonáknak, hivatalnokoknak, hogy mind olvassák, hogy mind olvassátok, és ti legyetek a Darwin-lény következő áldozatai, mindegy kicsoda, csak ne én, mert tudom, itt van a nyomomban, a sarkamban, most hogy rájöttünk titkára, most hogy ti is megismertétek a létét és hatalmát, el fog kapni bennünket, mindannyiunkat, mert.

vége

Szólj hozzá!
2017. január 08. 09:00 - Valmont

Szellem a palackban

oazis.jpg

A kilencvenes években apámat fuvaroztam rövid ideig az országban egy 1500-ös, céges Ladával. Benzinkutak, országút melletti helyek, parkolók voltak a főbb helyszínek. Egyszer meg kellene írni ennek a Magyarországnak, az országútnak a történetét is. A lenti sztori azonban nemcsak ehhez kapcsolódik, hanem az italhoz, a pálinkához is. Hamvas szerint a magyar nem pálinka, hanem bornemzet. Szellemét a dőlt betűvel szedet szövegtest idézi az írásban. Én is azt gondolom, a pálinka csak úgy jött, és mert olcsóbb és erősebb, a bor kárára tért hódított az évszázadok alatt. A sörről nem is érdemes itt és most beszélni. Persze a történetben mégis pálinka szerepel, mert az valamiféle desztillációt is magában hordoz, és itt az isteni tudás csak így, egyfajta hirtelen ható sűrítmény formájában kaphatott helyet. Az ital eredete ebben a novellafüzérben rejlik, talán érdemes előolvasni hozzá.

 

Az éden íze

 

 

Akil lehajolt a halott fölé, akinek arcán nem látott mást csak dühöt, majd arrébb lépett, fejét forgatva elolvasta, amit az áldozat saját, beszakított koponyájából kifolyó vérével írt a kocsma szürke járólapjára. „Isten gonosz”. Az ősz hajú, joviális arcú, bajuszos férfi úgy nézett ki ott a padlón, mint egy banktisztviselő, aki egy nemtelen támadás vétlen áldozatává vált.

– Szemtanú? – nézett fel a járőrre Akil, mikor felegyenesedett. Az megvonta a vállát: – Csak ez a három. De ők ugye halottak – mutatott körbe, s tekintete átsöpört a kirakós darabajaiként elszórtan fekvő holtakon. – Másról nincs tudomásunk. Valószínűleg mi értünk ide először, mikor megláttuk az útról a tárva-nyitva hagyott ajtón át ezt a testet – bökött állával a hivatalnokkülsejű hullára.

Akil homlokát ráncolva eltűnődött, és közben a rendőrt nézte. A másik járőr a küszöbön állt, halkan diskurált valakivel a mobiltelefonján. – Videokamera? – kérdezte a nyomozó türelmetlenül. – A tagbaszakadt rendőr hátralépett, körbefordult, felnézve a mennyezetre is: – Szerintem nincs – jegyezte meg torkát köszörülve. – De a helyszínelők mindjárt itt lesznek. Csak eltévedtek – biccentett a telefonáló társa felé.

– Addig is nézzenek körül hátul, hátha van valami iroda, ahol van nyoma egy kamerának – jött a válasz. – Manapság már mindenhol van kamera.

– De nem ilyen útszéli lebujban – kételkedett a rendőr.

– A bizonyosság nem isteni kiváltság – vágta el a vitát Akil türelmetlenül, és a következő testhez lépett, mely egy széken hevert. Ez egy nagydarab, szakállas férfi volt, akinek a torkába szúrták egy törött üveg nyakát. Nem messze tőle pedig a harmadik, egy idős asszony dőlt a sarokba, mintha imádkozna. A feje furcsa szögben bicsaklott hátra, így arca most az plafonra meredt: – Menjen, nézze meg – utasította most már szigorúan a másikat, aki sóhajtott: – Rendben, szólok…– kezdte volna, de Akil tiltón felemelte a kezét: – Nem. A társának más dolga lesz – megfordult, izzó szemét a rendőrébe fúrta, aki zavartan elkapta tekintetét: – Mi hiányzik innen, ebből a kocsmából maga szerint? – mutatott körbe. – Vannak felborogatott székek, vér, üvegszilánkok és három, mozdulatlan vendég.

A rendőr nem válaszolt, csak a padlót bámulta, mint egy rossz diák.

– A kocsmáros – bólintott Akil halovány mosollyal. – A társa velem jön, megkeressük a kocsmárost.

A rendőr biccentett, majd kiment az épület elé, zsebéből cigarettát vett elő, rágyújtott. Kollégája odasomfordált mellé, várva, hátha megkínálja, de erre nem kerül sor, helyette a rendőr csak mélyet szívott a füstből, majd a januári égbe fújva kifakadt: – Rohadt arabok. Minek engedtük be őket az országba?

                                                                 ***

Adamko korábban kamionozott, de tíz éve, mikor egyszer elhaladt az Éden előtt, és meglátta rajta az „Eladó” táblát, hirtelen belé villant, hogy mennyire elege van az egészből, és hogy ideje váltani. Megvette a helyet, amit akkor bagóért árult a tulajdonos, és áttelepült „magyarba” a Kassa melletti kis falujából. Könnyen ment, nem volt se fia, se borja, ahogy második, választott anyanyelvén mondják. Kitűnően beszélte a magyart, hála a nagyszüleinek, és hamar megszokta, hogy a ringó fülke helyett egész nap az pult mellett álljon, és vizezett kólával, kétszer lefőzött kávéval szolgálja ki a betévedőket. Eleinte jól ment a bolt, de aztán följebb, Hatvan felé nyitott valaki egy új, csillogó-villogó hamburgerezőt, így az útról letérők elmaradtak, és Adamko egyre inkább már csak környékbeli alkoholisták, vagy a feszítő vizelési vágy miatt megálló turisták társaságát élvezhette.

Azon a délelőttön is, amikor az Emberke megjelent, csak hárman voltak nála: Szojka, aki ugyancsak kamionozott, de most kényszerszabadságon volt, mert elloptak tőle egy rakomány autógumit, a mezőn, egy csőszkunyhóban élő öregasszony, Etus, aki valószínűleg csak melegedni járt az Édenbe, és Bódor, a nyugalmazott postás, aki minden délelőtt betért ide, ugyanúgy, mint annak idején szolgálatban. A terem három sarkában ültek, és nagy hangon üvöltözve valami politikai kérdésen vitatkoztak, amikor az Emberke bejött az ajtón. Egy pillanatra mind a három elhallgatott, és végigmérték az alacsony, kopaszodó, szürkés arcú idegent, aki egy hörcsögre, egy ijedt és gyáva rágcsálóra hasonlított nagy, lelógó pofazacskóival. Adamko, a maga majd két méterével rátenyerelt a pultra, úgy magasodott a férfi fölé, amikor az odabotladozott hozzá. Etus közben megint rákezdte, olyan megértő, bensőséges stílusban szidta a kormányt, mintha az a saját anyja lenne: – Ezek mindent ellopnak, aztán mindent odaadnak a haveroknak, higgyétek el nekem, tíz év múlva ebben az országban nem marad semmi, ami nem az övéké, visszajön a régi grófi világ, amitől a nagyanyám mindig rettegett.

– Nem úgy van az azé’ – csóválta fejét a kamionos, majd beletúrt szakállába.

– Mivel szolgálhatok? – kérdezte Adamko az Emberkétől. Az egy üveg áttetsző folyadékot vett elő fonott szatyrából. A kétliteres palackban ringó, csillogó anyagról Adamko azonnal tudta, hogy pálinka.

– Ezt hoztam eladni. Már ha foglalkozik ilyesmivel – rebegte az Emberke félénken. Adamko elvette tőle az üveget. Meglepően könnyű volt, mintha nem is folyadék, hanem köd lenne benne. Kihúzta a dugót és beleszagolt. Gyümölcsös, könnyed illata volt az italnak, nem égették meg, nem kevertek a cefrébe se műanyag zacskót, se rohadt krumplit. Egészen különös, narancs és rózsa aromák simultak össze ebben az illatban, és még valami, amiről Adamko nem tudta megmondani mi az, de biztos volt benne, hogy valahol már érezte.

– Honnan van? –kérdezte elérzékenyülve. Az Emberke a háta mögé mutatott: – Vettem egy tanyát. Egy holland házaspártól, nem messze innen. Egy pusztát. Ott találtam. Fent hagyták a padláson. A hollandok. Én meg ugye nem szeretem az alkoholt. Ezért gondoltam…

Adamko biccentett: – Nem szereti az alkoholt? – kérdezte kétkedve. Az Emberke lesütötte a szemét.

– Namost, ha egy újabb gárda jönne, akkor azok megint elkezdenének lopni, meg felhizlalni a családjukat, szóval, azért jó, ha ezek maradnak, én mondom, azért jó ez nekünk is, meg az országnak is, mert ezek már megtömték a zsebeiket, ezek már eleget loptak egy életre vagy kettőre – harsogta a postás, aki egy kicsit nagyot hallott. Etus bólogatott, majd lehúzta a sörét, és az asztalra koppintotta az üres poharat: – Milyen igaza van.

– Hát azt tudjuk-e, miből van? Volt ezeknek a hollandoknak kertje? Esetleg szilvafája? – kérdezte Adamko az Emberkétől, miközben kiengedett egy pohár sört a csapról. Az még mindig nem nézett a szemébe, úgy válaszolt: – Nem nagyon. Viszont van pár fa a pusztán, de még nem tudom, milyen fák. Ősszel vettem a telket. Talán gránátalmafák.

– Gránátalma? – húzta össze a szemöldökét Adamko.

–Az, kérem – bizonygatta az embere. – Majdnem biztos vagyok benne.

– És ezek a hollandok gránátalmából főztek pálinkát? – kételkedett Adamko, de az Emberke már nem válaszolt, csak bámulta a pultot, míg a kocsmáros kivitte a sört Etusnak.

– Azok bármire képesek – kapta el a mondatot a kamionos. – Az egy dolog, hogy ott szabadon megy a kábítószerezés, de például Amszterdamban van az a negyed, az a piros lámpás, no, ott aztán bármit megkaphatsz – bizonygatta vigyorogva. – Talán olyat is, mint a luxemburgi prostink – intett Adamko felé üres poharával.

– Mondtam már, hogy nem jártam luxemburgi prostihoz – csattan fel a kocsmáros. Szojka meg volt győződve arról, hogy ők ketten többször is összefutottak egy luxemburgi bordélyházban, amolyan melegváltásban, mert mind a ketten rajongtak egy Lilit nevű román lányáért.   

– Dehogynem, dehogynem – a kamionos felállt, szép komótosan a pulthoz ballagott, majd elvette Adamkótól a frissen csapolt sört, az üres poharát pedig a pulton átnyúlva a mosogatóba tette. – Nincs ebben semmi, barátom.

De a kocsmáros már nem is figyelt rá, elővette a fiókból pénztárcáját, és egy ezrest húzott elő belőle, majd az Emberke elé tette. – Így jók leszünk? – kérdezte a másik arcát kutatva tekintetével. Az Emberke mohón a zsebébe gyűrte a pénzt: – Nem tudom én, mennyiért adják az ilyesmit. Ahogy mondtam, nem iszom alkoholt, kérem.

– Akkor ezt se kóstolta? – kérdezte Adamko megpöccintve a körmével az üveget. Az csengő hárfahangot adott, amitől egy pillanatra mind az öten elnémultak és megdermedtek.

– Nem. Nem kóstoltam – mondta az Emberke, aztán megfordult, és kisietett a helyiségből.

– Úgy szalad, mint aki beszart – jegyezte meg Etus, majd elvihogta magát.

Adamko kirakott három poharat a pultra, aztán ismét kihúzta a parafadugót az üvegből:– Na, emberek – mondta jó hangosan és büszkén –, ma jó napotok van. Az első kört a ház állja. – Azzal töltött nekik, mire azok hárman engedelmesen odacsoszogtak hozzá, és felmarkolták a poharaikat.

– Te nem, koma? – kérdezte tőle Sztojka gyanakodva.

– Megvárom, hátha megvakultok tőle – kacsintott rá Adamko.

A postás elfintorodott: – Mi bajunk lehet? Ez csak pálinka – mondta, majd felhajtotta italát.

– Az meg olyan, mint a gyógyszer – vihogott elégedetten Etus, és ő is ivott.

A kamionos egy pillanatig tétovázott, aztán követte példájukat.

Ekkor megállt az idő.

                                                                ***

– Honnan tudta, hogy a kocsmáros nincs az áldozatok közt? – kérdezte a rendőr, miközben felfeszítette a kocsma mögötti fészer lezárt ajtaját. Odabent farakás, kopott autógumik, üres üvegek halmai és olajos hordók fogadták őket.

– Az Isten által adott értelem kormányzott, barátom – mosolygott a háta mögött a nyomozó. – Az idős hölgyet eleve kizártam. Ha megfigyelte a hajába ragadt szalmaszálakat, akkor megbizonyosodhatott róla, hogy valahol kint, a határban él – lépett beljebb a fészerbe Akil. – A szakállas férfi bakancsán egyedi vasalás, vastagítás van. Az ilyet cipészek készítik rendelésre általában azoknak, akik ülő munkát végeznek és gerincproblémáik vannak, avagy olyanoknak, akik járművet vezetnek hosszú időn keresztül. Az illető – gondolom – inkább az utóbbi csoportba tartozik, szóval őt is kizárhatjuk.

Kisétáltak a félhomályos helyiségből a derengő, ködös hidegbe. Valahol a fejük felett a téli nap küszködött odafenn. Akil körbefordult. A mezőt ligetek, bokrok szakították meg, háta mögött a gyorsforgalmi út mint egy tenger morajlott e békés keddi napon.

– A harmadik, a bajuszos öreg a Magyar Posta által rendszeresített inget viselte – folytatta a nyomozó figyelő társa felé fordulva. – De láthatta, hogy milyen piszkos ez az ing, és egyébként úgy általában a férfi ruházata. Egykori levélkézbesítő lehet, aki be-betér a kocsmába – ám külseje valószínűsíti, hogy nem ő a tulajdonosa. Mindezek alapján úgy vélem – vonta le csöndes mosollyal a következtetést –, hogy az emberünk itt van még valahol a környéken – mutatott széles ívben a tájba. – Talán kezdjük azzal, ott – bökött a legnagyobb ligetre, mely az elhanyagolt szántó közepén terpeszkedett, jó száz méterre tőlük.

A rendőr sóhajtva elindult előre, Akil követte. Míg a fagyott göröngyökön caplattak, fontolgatta, hogy elárulja, megállt párszor ő maga is egy-egy kólára a kocsmában, innen ismeri a tulajt, de végül megtartotta magának az igazságot.

                                                              ***

– Hol tartottunk? – kérdezte maga elé meredve Bódor, az egykori postás.

– Az országnak nevezett földrajzi terület morális és politikai állapotának összefüggéseiről beszélgetünk – segített neki Etus készségesen, majd a legközelebbi székhez ment és belerogyott. – Bár attól tartok, kellő mennyiségű és milyenségű információ hiányában csak kapirgáljuk a felszínét annak a problémahalmaznak, mely elvitt minket oda, hogy a létünk kiüresedett, és életté válva, folyamatos válságok halmazához vezetett.

– A válság az emberi lét alapja, nincs összefüggésben a káprázat világával, amire gondolom az „élet” szóval utaltál – emelte fel figyelmeztetően vastag és rendkívül szűrös ujját Szojka. – Emberi lényünk és természetünk alapja, hogy válságról válságra haladva tökéletesítjük magunkat, légyen a válság egy korrupt politikus, elfogadhatatlan parlamentáris berendezkedés vagy egy vérben úszó forradalom. A válság lényege, hogy kikövezi az utunkat a…

– Ezt a hegeliánus okfejtést visszautasítom a bennem rejlő szabad akarat bázisán! – feszült ellen Bódor, és egészen közel lépett Szojkához. – Ha feltételezzük, hogy ezek a külsőleg gerjesztett válságfolyamatok előre ösztökélik az emberiséget, akkor el kell vetnünk a saját, önálló létezésünkbe és döntési autonómiánkba vetett hitünket egyaránt. Akkor már egyszerűbb, ha azt a nevetséges tézist tesszük gondolkodásunk epicentrumába, hogy ez egy isteni akarat által ránk rótt büntetéssorozat, melynek végső célja az a megváltástörténet, mely az ember útját az édenkert óta végigkíséri.

Etus eltűnődött a legutolsó állításon, majd megcsóválta fejét: – Szerintem mind a ketten tévúton jártok. A külső behatás feltételez egy emberen túli létezőt. De az ember létében az egész emberiség minden nyelvével, szokásaival és törvényeivel és egész történetével elfér – felállt, indulatosan Sztojkához lépett, felszegett állal bámult bele a szakállas arcba. – De még ennél is több, az ember létében az egész kozmosz is kényelmesen elfér.

– Cccc, nővérkém – ciccegett mögötte a postás –, ezzel talán azt akarod mondani, hogy az ember létében az egész teremtett világ elfér? De akkor máris a szubjektivizmus őrjítő csapdájába estél, amit pedig nem engedhetek, mert soha nem keveredsz ki belőle, te vén szipirtyó! – azzal megragadta Etus haját a tarkóján, és olyan erősen hátrarántotta a fejét, hogy egy nagy reccsenést hallottak, aztán a vénasszony levegőt kapkodva, előre tapogatódzva lépett párat, majd a sarokba zuhant.

– Basszus – hördült fel Adamko, aki eddig dermedten hallgatta a párbeszédet a pult szélénél. Hátrált, és elszörnyedve figyelte, ahogy a két férfi egymás felé fordul.

– Remélem, te nem esel bele ebbe a valóságtól elrugaszkodott, metafizikai spirál örvényébe – morogta Bódor a kamionosnak.

– Én pedig azt sejtem, hogy jómagad figyelmen kívül hagyod a teremtett világ spirituális magvát, a deus ex machinát, amikor ennyire tárgyiasítod a lét elemeit – válaszolt az, és kinyúlt egy üres borosüvegért, melyet Adamko még tegnapról felejtett a pulton.

– Nincs szükségünk ismeretlen mozgatóra, védelmező vagy büntető beavatkozóra ahhoz, hogy meghozhassuk a saját valóságunk által diktált szükségszerű törvényeket és cselekedeteket – fröcsögte a postás immár paprikavörösen.

– Meg kellene nézni Etust – figyelmeztette őket Adamko, ám a másik kettő meg se hallotta.

– Nekem nem korlát az isteni igazság, mely bennem van, míg felettem, csak a kocsma üres padlása, ahol a te materialista szörnygondolatod lapul – jelentette ki higgadtan a kamionos, majd egyetlen köríves mozdulattal széttörte a postás fején az üveget.

– Ó, ne – ugrott még hátrább Adamko, egészen a falig, és szája elé kapta kezét.

Bódor térdre zuhant, egyik kezét vérző, szétnyílt koponyájára tapasztotta, míg a másikkal kutatva, tapogatózva ráakadt az üveg letört nyakára, melynek vége éles szilánkba futott ki.

– A transzparens teremtés ura megengedi, hogy vele együtt, kéz a kézben irányítsuk tetteinket, lerázva a determinizmus lutheri láncait – guggolt le hozzá Szojka. – Inkább hiszek ebben az időn túli szövetségben, mint a te üres…

A postás ekkor lendületet vett, és előre döfött, bele, a kamionos torkába. A férfi hátraesett, köhögve nyakához kapott, de vérzést persze nem tudta elállítani.

– Úristen! – Adamko lépett feléjük egyet, ám ennél többet nem tett, bénán és tehetetlenül nézte, ahogy Bódor összecsuklik, és valamit írogat a padlóra a fejéből kifolyt vérrel, bámulta, ahogy Szojka feláll, tántorog, a nyakát markolássza, majd térde beleütközik egy székbe, és átesik rajta, hogy aztán ott is maradjon.

– Mi a franc volt ez? – nyögte ekkor a kocsmáros, és megrázta fejét, mint aki mély álomból ébred. Aztán nagyon lassan megfordult, és a pultra nézett, az üvegre, amit az Emberke hozott.

                                                               ***

– Régóta nyomozó? – kérdezte a rendőr, miközben átkeltek a szántóföldön.

– Régebb óta, mint gondolná – mosolygott Akil.

– Csak mert nem láttam még a környékünkön – folytatta a másik.

– Folyton úton vagyok – vont vállat Akil. – Mindig a különleges esetekhez küldenek.

– Értem – bólogatott buzgón a rendőr. – És nehéz ide bekerülni? Ehhez a különleges csapathoz?

– Hát – Akil elhallgatott, mint aki számol magában –, beletelt vagy ezer évembe.

– Na, látja ez a baj! – csattan fel a rendőr – Hogy ilyen nehéz előre jutni az állományban!

Közben elérték a liget szélét. Széles szálú, sárga fű közt gázoltak. A rendőr kipattintotta pisztolytáskáját.

– Arra nem lesz szükség – jegyzete meg Akil, miközben kikerült egy csipkebokrot.

– Az ördög nem alszik – válaszolt a másik feszülten. – Látta, mi volt odabenn.

– Az nem az ördög volt. Őt ismerem jól – bólogatott Akil, majd átbújt egy faág alatt, és egy kis köríves térre jutott, melyet kidőlt fa szelt ketté. A fa törzsén, pont középen, ott ült Adamko, kezében az üveg. A nyomozó látta egyből, jócskán hiányzik a tartalmából.

– Álljon fel azonnal, kezeket a fej fölé! – harsogta mellette a rendőr, miközben nehézkesen előcibálta pisztolyát.

– Mit akarsz, emberke? – dörmögte Adamko kásás hangon, és nem moccant.

– Tegye ezt el – kérte Akil a rendőrt halkan.

– Igen, tedd csak el, emberke. Mert velem szemben semmit nem ér – jegyezte meg a kocsmáros akadozó nyelvvel. – Én már isten vagyok.

Akil közelebb lépett hozzá, szárnyaival kitakarta előle a felhők közül előderengő napot, és megmutatta neki az igazi arcát. – Nem vagy isten – mondta azon a hangon, amit csak Adamko és a szél hallott. – Csak egy teremtménye. Aki már épp eleget ivott.

vége

 

Szólj hozzá!
horror