Ezt a történetet loptam, egész pontosan egy barátom mesélte még a főiskolán, hogy van egy Moldova írás, melyben egy lány és egy fiú búcsúzkodik a peronon, aztán az utolsó előtti pillanatban bemondják, hogy a vonat egy órán át még az állomáson rostokol, ami után a szerelmesek nem tudnak mit kezdeni egymással. Ugyanez az alapötlet egyébként már felbukkant Kosztolányinál is (Hrussz Krisztina csodálatos látogatása; Éjfél/Kísértethistóriák, Maecenas 1987 - az első horrorkönyvem!), aki egy sírból visszatérő leány kapcsán írja meg, hogy mennyire nem lehet mit kezdeni a boldogsággal és az idővel, ha e kettő hirtelen rendelkezésünkre áll. Egyébként pedig vissza akartam térni az Istent megkérdőjelező, ellene lázadó cselekvőhöz, aminek ábrázolását ebben az írásban - az elmúlt tizenkét hónap egyik legjobbjában - kezdtem el.

Azazel bizonyítása

A légkörbe érve felizzott teste. A Legnagyobb éles tekintetére emlékeztette őt a fájdalom. Pörgött-forgott zuhantában, és még csak nem is sejtette, hol lesz a vég. Egy örökkévalóságnak tűnt az út lefelé. Annál is inkább, mert tudta jól, vissza nem vezet ösvény. Szárnyak nélkül az idők végezetéig a bolygó gravitációjának foglya marad. Ha néha oldalt vagy felpillantott, láthatta a többieket. Sárga csóvák, izzó csíkok a haragoskék horizonton. Keleten ott ragyogott a legfényesebb, vezetőjük, bukásuk okozója, a Fényhozó. Bár ekkor még hallhatták volna egymás tudatát – inkább bezárták gondolataikat elméjük börtönébe. A vereség sokkja, a szégyen és a rettenet a jövőtől némaságra ítélte őket. És ott volt még a dac is, mert ha egymáshoz beszélnének, hallaná Ő is, ki bírájuk lett a harc végeztével. Ki letépte szárnyukat, és kinek parancsára társaik a mélybe lökték őket. Hallaná a kétségbeesés szólamait, a megtört lelkek sikolyait, a reménytelenség dalait. Ezt pedig nem akarták, mert még a bukásban is kitartott bennük az a lázadó hév, ami ide juttatta őket. Aztán hirtelen jött a becsapódás.

Az utolsó percek voltak a legkeservesebbek. A halál előtti száznyolcvan vagy négyszázhúsz másodpernyi bizonyosság, hogy itt a vég, a megmásíthatatlan elszakító, feloszlató, megszüntető akarat. Zsákutcába kerültek, és üldözőik lépte, kárörvendő röhögésük mind közelebbről visszhangzott. A fiú fogta a lány kezét – egymással szemben térdeltek –, és hangosan, zihálva sírt. A lány néma maradt, talán mert tudta, rá sokkal rosszabb dolgok várnak a halál előtt. Nézte szerelme arcát, nem szólt, majd szoknyája ráncai közül vastag pengéjű, életlen kést vett elő. – Tedd meg – kérte. – Inkább te, mint ők. – Szeme sötéten és elszántan csillogott, olyan volt, mintha a petróleumlámpa összes sárga fényét összegyűjtötte volna. Akkor már órák óta menekültek, azóta, hogy a katonák megtalálták a bánya második szintjén, a pihenőben lévő rejtekhelyet. Harminc vagy negyven falusi bújt itt el, jobbára nők, gyerekek, néhány férfi, aki már nem tudott kimenni az erdőre a többiekkel. A katonák nesztelenül siklottak elő a felvilágba vezető ferde vágatból, nem szóltak, csak nekiestek annak, akit értek. Tussal, szuronnyal, kézzel. A fiú és a lány egy lefelé nyújtózkodó járat szélén ült, így el tudtak futni. Talán mások is megmenekültek. Ők mindenesetre rohantak, bele a mélységbe. Hátuk mögött hallották a lövéseket, az asszonyok könyörgő sikolyait, ám mindez gyorsan beleveszett a sötétségbe. Eleinte meggyújtották a lámpát, később a közeledő hangok, az idegen fény alapján tájékozódtak – vagyis az ellenkező irányba mentek, mindig tartva a távot az üldözők, és maguk közt, mindig csak lefelé. De a járat végül az elképzelhetetlen sötétségben véget ért. Jobban mondva egy kútfélébe torkollott, az zárta le útjukat. Ennek szélén roskadt le hát a fiú és a lány, fényt csiholtak, majd várták, hogy az idegen, torz nyelven kiabáló részeg férfiak ideérjenek. És ekkor vette elő a lány a kést.

Becsapódott. Teste átszakította a földet, az agyagot, a követ, vízereken és lerakódásokon törte át magát, mint olvadt ólom, vágott utat a bolygó testébe mind lejjebb és lejjebb, ki tudja mennyi ideig, míg végül megállapodott az izzó magma felső rétegében, beágyazódva, akár tüske hegye a hús vörösébe. Aztán jött az eszmélet és az elmélkedés ideje. Tudta, hogy ez a büntetése része. Hogy el kell mélyednie saját tudatának őrjítő magányában. Hamar rájött ugyanis, hogy száműzött társaival megszakadt minden kapcsolata. Próbált kinyúlni feléjük gondolatival, de csak az ürességet találta. Egy irányba szólhatott: felfelé – ám oda nem akart mondani semmit. Jól tudta, mit vár el tőle Ő. A bocsánatkérést. Az egész azért van. Sajgó lapockája, mely a szárnyak hiányától oly idegen most, a többiek némasága, a sziklakürtő mélye, amiben – mint magzat a vízbe –, beágyazódott teste a lágy, ragacsos lávába – mindez arra szolgál, hogy idővel megtörje őt, elismerje a bukás és a büntetés igazságosságát, azt, hogy a harc hiábavaló, azt, hogy az új kedvenc, az ember többet ér az Örökkévalók bármely rendjénél. De ő néma maradt.

– Nem vagyok rá képes – mondta a fiú, és kiütötte a lány kezéből a kést, majd átkarolta. – Bárcsak örökre együtt lehetnénk – suttogta fülébe. Érezte, a vékony kis test remeg karjai közt. – Bárcsak így maradhatnánk, egymásnak, egyedül az idők végezetéig – suttogta a fiú, és közben a járat túlsó végét leste a lány válla fölött, ahol valami moccanás riasztotta meg a gomolygó feketeséget. – Szeretlek – mondta még –, és mindig is szereti foglak, tiszta szívemből, jobban, mint az életemet. Nem tudok ártani neked, kérem, értsd meg, nem tudom megtenni – eltartotta magától a lányt, hogy arcába nézhessen. A másik még mindig nem sírt. Most már mind a ketten hallották az óvatosan közeledő lépteket. – Bocsáss meg – suttogta a fiú. A lány nem válaszolt, tekintetük egybekapcsolódott, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy tényleg csak ők vannak a világon, egyedül egymásnak, az idő végezetéig. Ekkor egy kéz a lány hajába markolt, és hátrarántotta fejét.

Eltelt ezer és ezer év, aztán egy ócska trükkel kívül helyezték őt az időn, és még egymilliárd év pergett le, de ez sem törte meg. Minden másodpercben, minden tudatlüktetéssel azt sugározta, hogy az ember semmi, egy tévedés, ostoba kísérlet, és továbbra is az Elsők a legfontosabbak, a Nagy Öregek, akik már itt voltak a mindenség kezdete után – és itt lesznek a végénél is. Ez a vélemény, e makacs ellenállás persze nem talált kedvező fogadtatásra – így fogsága tovább folytatódott. Visszakerült a valós időbe, ahol azonnal megérezte a rezgéseket maga felett. Valakik ügyködtek a földben. Iszonyatos messzeségben voltak, valahol odafenn – de közeledtek hozzá, befúrták magukat a kéregbe, megtalálták zuhanásának kürtőjét, és ezen át létük leszűrődött hozzá annyira, hogy hallhatta a gondolataikat, szavaikat. Először azt hitte, hogy társai azok, kiszabadultak a rabságból, és most utána kutatnak, hogy együtt folytassák a háborút. De mikor megérezte, miről beszélnek e lények, mire vágynak, mire gondolnak, kihunyt benne a remény. A férgek motoztak a földben. Szenet kerestek, hogy télen ne fázzanak, és hogy fűthessék gépeiket. A pénzről beszéltek, az asszonyok melléről és faráról, a disznóról, a szalonnáról, a hidegről, a melegről, a főnökről és a munkatársról, a háborúról és a békéről, a pálinkáról és a kenyérről. Unalmas és ostoba volt minden megnyilvánulásuk, de hát mit várhatnánk tőlük, akik a legnagyobb tévedésnek bizonyultak a teremtésben. És e tévedést mindenki érti és látja, egyedül Ő nem ismeri el. Aztán hirtelen meghallott két új hangot, és ez felkeltette kíváncsiságát.

A fiú nem tudott védekezni, mert nem tudott felállni, mert egy bakancsos láb eltalálta arcát, kitörve jó pár fogát. A földre került, kúszni kezdett, ekkor kezére tiportak, valaki combjába döfött. Felüvöltött, ellökte a támadót, és kihúzta magából a fémet. Sötét, nagydarab alakok keringtek fekvő teste körül, három másik a lánnyal küszködött, aki már a földön volt. Előtte pár másodperccel korábban egy éles penge átvágta a hasfalát, a kiomló belekbe erős kéz markolt, az idegen nevetve kihúzta a lányból a zsigereket, arrébb lökte, mellé a lányt, hassal a földre, és már rajta is volt, miközben furcsa nyelvén részegen bizonygatta a többieknek: így több hely lesz benne. A fiú tápászkodni akart, de ismét fejbe rúgták, amitől elejtette a szuronyt. Négykézlábra esett. Érezte, hogy hátrarántják a fejét, ahogy az előbb a lányét, és érezte a penge fémét torkán, majd a húsába és a gégéje porcogóiba mélyedő hideget. Ekkor gyilkosai az arcába pillantottak, és mélységes zavar lett úrrá rajtuk. A fiú pedig utoljára még a lányra tudott nézni, aki a földön feküdt, az ütemes döfködés ritmusára ringott feje, és látta rajta azt, amit ő is érzett. Aztán meglökték testét, és belezuhant a mélységbe.

Egy megtört, összeroncsolt test és lélek hullt alá a magasból. Mellette ért földöt. Már halott, de még vannak benne emlékszilánkok, meg tudta vizsgálni őt. Csupa veszteség, gyász és fájdalom. Csupa fogadkozás. Csupa szerelem. Mindez hirtelen egy ötletet sugallt neki, olyan lehetőséget, amivel a végére járhat a legfőbb kérdésnek. Ezt üzente hát felfelé: „Tegyünk egy próbát, Uram. Hozzád szólok, halld szavam, megtöröm a csöndet, mert alkut ajánlok. Adj neki és a másiknak különidőt. Ragadd ki őket a teremtés rendjéből, ahogy tetted velem is, és adj nekik elég időt, ezer évet vagy csak százat, és lássuk, meddig bírják együtt, meddig bírja az ember a leginkább szeretett lénnyel és önmagával, meddig tűr, meddig viseli el saját tökéletlenségét. Én milliárd évig voltam elmémbe zárva, és még itt vagyok. Fogadok, hogy teremtényeid a száz év letelte előtt könyörögni fognak a halálért. Ha nem, ha az ember érzései kitartanak, és kettejük köteléke erősebb, mint gondolom, akkor Uram, fogadom, hogy bocsánatot kérek tőled a lázadásomért.”

Körben az áthatolhatatlan szikla sötétje. Fejük felett, az elérhetetlen magasban lebegő petróleumlámpa sárga fényköre. Ez a kettő határolta világukat, egy tíz méter átmérőjű, kör alakú teret, mely nyomokban emlékeztetett a bányajáratra. De mégse az volt. Azonnal és pontosan tudták, hogy valami isteni jóság kiragadta őket az életből és a halálból. Minden a csodáról árulkodott. A levegő állandó, kedves melege. A gyomor üressége, mely nem volt teher. A szomjúság soha meg nem érkező kínja. Könnyűnek és kipihentnek, örökké fiatalnak érezték a testüket, még később, évek, évtizedek elteltével is. És később, amikor ártani akartak e sosem ráncosodó, sosem betegeskedő, sosem fáradó, alvást nem igénylő testnek, rá kellett jönniük, hogy bizonyos értelemben halhatatlanok. A húst nem tudták fogukkal se megsebezni. A járat köves alja nem törte össze koponyájukat, ujjaik nem voltak képesek kinyomni a lágy szemgolyót sem. Tökéletes sebezhetetlenségük mellé a lány terméketlensége, vérzésének elmaradása, a fiú magtalansága társult. Ó, igen, erre hamar rájöttek, mert természetesen ezzel kezdték, és még nagyon sokáig elfoglalták vele magukat, olyan sokáig, hogy megcsináltak mindenféle lehetőséget ezekkel a testekkel, mindent, amit csak párosodó emberi lény valaha kitalált, és amikor végeztek, újra kezdték, még akkor is alig telt el csak pár év.

Látta őket. Az elméjében megjelent a kettős képe, és a hely ahol voltak. A Fényességes akarta, hogy lássa fogadásuk minden egyes pillanatát. Tudta az időt is, hogy mennyi telt már el. És eleinte – be kellett, hogy vallja önmagának – azt gondolta, veszíteni fog. Száz év annyira nem is sok idő. És e kettő oly szenvedéllyel és oly őszintén ragaszkodott egymáshoz, hogy megingott a hite abban, amit a Fényhozó tanított nekik a gyalázatos emberi természetről. Szerették egymást, és meg akarták ismerni a másikat, meg akarták tapasztalni minden egyes gondolatát és érzését. Idejük volt rá. Csak idejük volt, semmi más.

Volt egyfajta mohóság bennük eleinte, amiatt, hogy nem tudták, meddig tart e csodás állapot, és mikor kerülnek vissza a valóságba, gyilkosaik karjaiba. Ezért mindent és azonnal meg akartak élni. Később rájöttek, hogy ez hiba volt. Hajszolták nemcsak a testiséget, az érzelmeket is. Eljátszották például, hogy gyerekük születik. Ez a harmadik év végén történt. A lány hosszú ideig babusgatta lapos hasát, majd nyögött a fájdalomtól, ahogy a nagynénjénél látta, ki tudja már mikor, hogy végül a fiú ott tartsa kezében közös, láthatatlan teremtményüket. A gyereket fel is kellett nevelni – három évig csinálták is ezt őrült kötelességtudattal, monomániásan szidva, olykor el is fenekelve a képzeletbeli fiút vagy kislány, mikor mi volt. Aztán ráuntak az esti mesére, a tanítgatására, és egy reggel a gyerek eltűnt. Helyette kitaláltak más játékot. Felfedezők voltak ismeretlen vidéken, urak egy kastélyban, szerelmesek a középkorban – töredékes iskolai műveltségüket és mozis élményeiket hívták segítségül, hogy fantáziavilágot teremtsenek a tíz méteres, sárga fényű térben, ahol a talaj minden egyes szemcséjét ismerték már. Jó sokáig kitartott ez is, tovább, mint a szex.

Aztán meglátta a jeleket, amik megnyugtatták. Mind több nap telt el szótlanul. Mind többször feküdtek csak a földön, elfordulva a másiktól, magukban dünnyögve. Ezek már nem is összeveszések voltak, a viharos vitákon és veszekedéseken már túl voltak. A huszonvalahányadik év végén jártak, és az egész dolog valami letargiába süllyedt. Persze igazságtalanság volt egy ilyen üres, ingerek és élmények nélküli helyre zárni őket, de ugye mindketten azt kívánták haláluk előtt, bárcsak még sokkal több idejük lett volna egymásra. Hát most megkapták. Ám mégis – szinte megsajnálta őket. A bukásuk kódolva volt a természetükben, nem tehettek róla, de minden lélegzetvételük a Fényhozó igazát bizonyította. Az ember érdemtelen a létre.

Nem tudhatták, de már több mint harminc év telt el, amikor először igazán meggyűlölték egymást. Valami apróságon kezdődött a dolog, talán, hogy ki találjon ki egy újabb képzeletbeli világot, vagy valamelyik távoli rokon egy jelentéktelen cselekedetének emlékén vesztek össze, de a lényeg, hogy olyan erősen és mélyen megsebezték egymást, hogy hónapokig nem szóltak a másokhoz. A gyűlölet arra ösztökélte őket, hogy tudomást se vegyenek a másikról. A harag elszigetelte lényüket. Mindez egészen a megjósolható kibékülésig tartott, mely érzelmek felszakadásához vezetett és vad, őrjöngő testiséggel járt együtt. Végre bevallhatták hát, hogy menyire hiányzott a másik, és hogy menyire jó ez az újból felépült szeretet, de közben, a tudatuk mélyén már ott lapult az árulás, mert valójában mind a ketten alig várták, hogy ismét összeveszhessenek, és ez a dinamizmus, és a folyamatos váltakozás egyfajta droggá vált számukra, ami – elszórakoztatva őket – kitartott ismét pár évig.

Érdekes, hogy pont a diadal előtt érezte a legnagyobb veszélyben magát, akkor, amikor az egész a végéhez közeledett. A negyvenkettedik évben jártak. Talán ez valami bűvös szám, ennyire van kalibrálva az ember tűrőképessége. Ami megtévesztette, az az volt, hogy az emberpár akkor már hetek, hónapok óta szeretetben és harmóniában élt együtt – civakodás, harag vagy rossz szó nélkül. Mintha a kezdeti időszakban lettek volna, de annak vad és őrjöngő boldogsága nélkül. Béke és nyugalom sugárzott belőlük, ettől megingott, mert ahogy elnézte őket, gyengéd pillantásukat, kimért érintésüket, arra gondolt, hogy ez a fajta nyugodt erő, ez az ősi, emberen túli érzelem, amit a fentiek a szférák harmóniájának neveznek, ez kitart köztük akár ezer évig is. Persze tévedett. Mindez csak álca volt, mert az embernél nincs jobb színész a teremtésben.

Nem tudhatták, de hetek, hónapok óta ugyanazt fontolgatták, ugyanazon járt az eszük. Már nem volt, ami visszatartsa őket, mert úgy érezték, ha még maradniuk kell e helyen, akkor önmagukat adják fel. Feloldódnak a másikban, a fényben, a padlóban, a sötétségben. Úgy vélték, hogy az itteni lét folytatásánál minden jobb. És mind a ketten eljutottak ahhoz a gondolthoz, külön-külön de nagyjából egyszerre rájöttek arra, hogy ennél az életnél, ami ennyire üres és folytathatatlan, ennél jobb a nemlét is. Azon a napon, amikor megtörtént, semmi nem utalt rá, hogy mi következik. Nem tudták, hogy milyen napszak van, csak remélték, hogy reggel. Váltottak pár szót, talán a gyerekkorukról, talán az anyjukról. Az is lehet, hogy az első csókról, ott, a szénakazal tövében. Aztán a fiú letérdelt a lány elé. Megfogta a kezét. Átkarolta őt. Hirtelen nagyon ismerős lett számukra ez a póz. És a fülébe suttogta azt, amit a lány is gondolt, és amikor a lány meghallott az első két szót, ő is gyorsan kimondta, hogy nehogy itt maradjon, nehogy lemaradjon. Tudták, lelkük mélyén biztosak voltak benne régóta, ez lesz a varázsige, mely véget vett ennek az örök és folytathatatlan boldogságnak.

– Meg akarok halni – súgta a fiú a lány fülébe, és ekkor egy kéz hátrarántotta a lány kendős fejét, és arrébb penderítette, egy bakancsos láb pedig a fiú arcába csapódott, aki hátraesett. Tudta mi jön. A szúrás mámorító fájdalma a combjában. Aztán valahogy kiügyködte magából a pengét, négykézlábra állt. Újabb rúgás, majd belemarkoltak a hajába. A mozdulat feltárta védtelen torkát, mely a petróleumlámpa fényében diadalmasan ragyogott. Tekintete perifériáján látta a lány arcát. Mosolyog. Ő is mosolyog. Sötétség. Végre.

Mit mondasz minderre, Uram?

vége

Minden írás titkolt vagy nem titkolt vágya, ultima ratioja, hogy megváltoztassa az olvasóját. Hogy mikor az elovassa a "vége" feliratot, másképp lássa a világot. Persze kutya nehéz dolog tizenötezer karakteren belül ezt véghez vinni, de nyilván én is ilyesmire törekszem itt kéthetente. Az alábbi novella alapötlete az utóbbi tíz évben egyetlen be is fejezett regényemben már felbukkant. A regényt anno felraktam ide, aztán leszedtem, mert azt hittem, megjelenik majd nyomtatásban. Nem jelent meg. Szóval most itt van ismét, letölthető. A  mostani novella ismeri a korlátait, ezért igazából arról szól, hogy mi lenne, ha valóban létezne egy olyan könyv, ami radikális változást indít el bennünk, miután elolvastuk. És hogy hogy jön ehhez C.C.Catch legjobb száma, a Heartbreak Hotel? A "vége"szó után érthetővé válik minden. 

Halálod napjának könyve

Sokan úgy vélték, a gyakornok azért tűnt el, mert elhagyta a csaja, magára hagyta közösen bérelt kőbányai lakásukban. Mások azt mondták, hogy egyszerűen elege lett abból, hogy annak a nyolcvankilenc után színre lépő, dolgozni kezdő vesztes nemzedéknek a tagja, melynek nem osztottak lapokat. Nem voltak jó összeköttetéseik, nem voltak privatizációs ügyeik, nem volt semmijük, csak a fene nagy műveltségük, mellyel ebben az új világban nem mentek semmire.

Érdekes, hogy az senkinek nem jutott eszébe, hogy összefüggés lehet a gyakornok utolsó munkája és eltűnése közt. Azokban a hónapokban véglegesítették a x. napilapnál, s a főszerkesztő amolyan utolsó utáni vizsgafeladatként megbízta, hogy készítsen interjút Kraál Ilonával, aki a népszerű életmód könyv, az „Életed napjának könyve” című kötet szerzője volt, és aki aztán megjelentette egy kassai nyomdában magánkiadásban ennek a kötetnek a párját, majd eltűnt valamelyik északi kisvárosban. A gyakornok kelletlenül kezdett neki a dolognak, mert alapvetően kritikákat szeretett írni, színházról, kiállításról vagy filmről, főképp meg nem értett, poszt-posztmodern művekről, amelynek metanyelvi utalásait kéjes élvezettel szedte darabokra, tárta fel, elemezte szét.

Kraál a Nők Lapjába írt. A rendszerváltás után nem sokkal jelent meg az „Életed napjának könyve” című kötete, mely egyfajta optimista létszemléletre, amerikaias gyakorlatiasságra nevelte olvasóját. A gyakornok kötelességtudóan elolvasta. Émelygett a bárgyú nyelvezettel, a közhelyes példáktól, az izzadtságszagú következtetésektől, és mikorra a végére ért, és a hátoldalon elnézte Kraál leginkább bérszámfejtőre emlékeztető, negyvenes, nadrágkosztümös, vaskos, göndör hajú, negédesen mosolygó alakját, érezte, hogy ha nem is gyűlöli, de megveti ezt a felszínes nőt. Ez az érzés csak lassan fordult valami halvány, bizakodó érdeklődésbe, mikor utána olvasott, hogy mi történt az asszonnyal pár évvel korábban. Egy férfival, aki talán élettársa, talán csak alkalmi ismerőse volt, felautóztak északra, ahol valami oknál fogva lesodródtak az útról, és bezuhantak egy szakadékszerű árokba a fák közé. A férfi azonnal meghalt, Kraál a kocsi roncsaiba szorult. Napokig kínlódott, sérüléseiből lassan szivárgott el vére, élet és halál között lebegett, míg végül összeszedte magát, és felkúszott az útra, ahol rátalált egy vadász. A kórházban összetákolták, hazament, felmondott a lapnál, megírta és kiadta a „Halálod napjának könyve” című könyvét, aztán felszívódott, eltűnt a fővárosból, elköltözött valahova vidékre.

Ez utóbbi információt a gyakornok a Nők Lapja szerkesztőségében kapta, ahol beszélhetett Kraál asztalszomszédjával. A magas, vékony, talán meleg férfi halk, lágy hangon előadta a gyakornoknak, hogy Kraál a baleset után minden kapcsolatot megszakított velük, de alapvetően mindenkivel, a régi barátival is az újságíróvilágból. Bezárkózott a kis lakásába, melyet a Várban bérelt az önkormányzattól, és miközben lábadozott, valószínűleg minden figyelmét erre a második könyvre fordította. Sajnos ők nem kaptak egy példányt se a műből, pedig igencsak kíváncsiak lettek volna rá, de aztán ez a kíváncsiság megkopott, és valahogy Kraál emléke is elillant e helyiségből – intett körbe hosszú vékony karjaival. Ha a gyakornok kap majd a kötetből, gondoljon rá is, ő személy szerint még mindig el szeretné olvasni, fejezte be a férfi szomorúan.

A könyvet sehol nem lehetett beszerezni. A gyakornok végigkajtatta a könyvesboltokat, és a kedvenc antikváriumait, de nyoma se volt. A kassai nyomdában egy magyarul csúnyán beszélő férfi azt mondta, náluk se maradt példány. Az összest a szerzőnek adták át. A gyakornok felment a Széchenyi könyvtár mikrofilm archívumába, és végignézte a megjelenés hónapjában az országos és a helyi újságokat, de sehol nem talált kritikát erről a második kötetről.

Olyan volt, mintha a könyvet nem is olvasta volna senki. Vagy az történt, hogy aki olvasta, az nem beszélt róla.

Elmondta kételyeit a főszerkesztőnek. A megtört arcú férfi homlokára tolt szemüveggel figyelmesen végighallgatta, majd rágyújtott, és a mennyezetre fújta a füstöt. Akkoriban még lehetett dohányozni a munkahelyek belső tereiben. A gyakornok türelmesen várt, fél füllel hallotta, hogy háta mögött egy kollégája arról magyaráz hevesen, hogy ez a világháló nevű dolog mindannyiójuk munkáját el fogja venni. A főszerkesztő végül zsebébe túrt, és a gyakornok felé nyújtott egy slusszkulcsot. Pénz is járt a kiküldetés mellé. És három nap, egy hétvége, hogy megtalálja Kraált, és interjút készítsen vele, arról, hogy miért szökött el a világból, és hogy mi ez a nyavalyás második könyv.

A gyakornok kilépett a szerkesztőségből a körút szürkületi derengésébe, és feltartotta arcát az ég felé. A tél első hópelyhei hulltak rá, gyorsan el is olvadtak, de mégis, megbabonázva érezte csiklandozó érintésüket a bőrén. Nem merte bevallani magának, de kezdte érdekelni a dolog. Vagy legalább arra jó volt ez a három nap, hogy Klára emlékét, a szakítást, az üvöltő hiányt a lelkében kitöltse valamivel.

Az 1500-ös Ladában vacakolta fűtés, és ezt csak az autópályán vette észre, mikor kezdett beóvakodni a hideg a lábához. Talán rés volt az alvázon. Megállt egy benzinkútnál, egy kialvatlan munkásokkal teli kisbusz mellé parkolt, és gondosan bejelölte a térképen a nyomokat. Kraál Óbéresen született, Miskolchoz közel. Talán még ott élnek a szülei, és ők tudnak valamit róla. Egyetemre Miskolcon járt. Az első munkahelye újságíróként Balassagyarmaton volt, egy helyi, városi lapnál, ami azóta megszűnt. Innen ment fel a fővárosba, ahol hamar bejutott a Nők lapjához.

Miskolcon a belvároshoz közel kivett egy ázott újságpapír szagú szobát, aztán átment Óbéresre. Sokáig a szűk, sáros utcákon kanyargott, míg végül egy öregasszony megmondta neki, hol laknak Kraálék. A sötét, meglehetősen rossz állapotú házból nem jött válasz kiabálására. Végül megnyomta a dudát, mire kisétált a kapuhoz a szomszéd, egy kerek, mosolygós fiatalasszony, nagy, fekte kendőben, és elmondta, hogy az öregek kihaltak pár hónapja. Ilonát pedig a temetés óta nem látta. De már akkor is furcsa volt. Lefogyott, szinte csont és bőr. Talán beteg. Talán az „r” betűs betegség. A temetés után tort se tartott, lezárta a házat, és elutazott. Nem, nem mondta, hova megy vagy honnan jött.

A panzióban hajnali háromig részeg ukránok gajdoltak egy szomszédos szobában, így a gyakornokban volt ideje átgondolni, hogyan tovább. Próbálkozhat az egyetemen, ahol Kraál végzett, de ennyi év távlátóból ez reménytelennek tűnik. Vagy elmehet Gyarmatra, a nő első munkahelyére. Hátha ott tudnak róla valamit.

Reggel egy garázskocsmában szerzett egy termoszos kávét. A bejárat előtt munkaruhás férfiak itták a hidegben a sörüket, és némán cigarettáztak. Kifelé hajtva a városból megállt egy hamburgeres bódé előtt. Csalamádét és uborkát is raktak bele. A hús száraz volt, de nem érdekelte, akkor már napok óta nem evett. Klára miatt nem volt étvágya.

Míg elautózott Balassagyarmatig, végig a lány járt a fejében. Főképp apró részletek, a haja a tarkóján, a hónaljának lágy öble, térdén egy kis forradás, melyet a Klára nyolcévesen szerzett, szánkózás közben. Nem akarta elhinni, hogy a jövőben ezeket a dolgokat nem láthatja. Nem érintheti. Nem birtokolhatja.

Megállt egy autós pihenőben, a Mátra lábánál. Alatta egy árokban patakféle csörgedezett. Szeméttel volt tele a medre. A kesztyűtartóban talált egy csomag kiszáradt Sophianet, rágyújtott, és mohón leszívta füstöt, amitől rátört a köhögő roham.

Gyarmaton szerencséje volt. A helyi lap ugyan már megszűnt, de a hajdani szerkesztőség épületének portása, meg tudta adni a volt főszerkesztő címét. A gyakornok késő délutánig várt a négyemeletes panelépület előtt, míg végre az összes lakás ablakában fény gyúlt. Ekkor felcsörgetett a főszerkesztőhöz. A férfi kelletlenül fogadta kérését, de végül beengedte. Zöld növények árasztottak zöld szagot a lépcsőházban, valahol kisbaba sírt. Ötven év körüli, szemüveges, pocakos, csupa szőr alak volt a főszerkesztő. Agglegényszag telepedett a lakására. A gyakornokot a konyhába invitálta, mert épp pörköltet főzött. A tűzhely mellett állva elmondta, hogy Kraál utoljára egy, nem is, két éve bukkant fel. Akkor volt, hogy eljött hozzájuk, a szerkesztőségbe, amit azóta anyagi okokból bezártak, és otthagyta az asztalán azt a könyvet. Egy tiszteletpéldányt. Kraál mindig is egyfajta tanítóként tekintett rá. Nem mondta ki a könyv címét, és nem nézett a gyakornokra, míg beszélt. A fazékba bámult, vastag szemüvegét belepte pára. És ekkor a gyakornok feltette a kérdést. Hogy olvasta-e a Halálod napjának könyvét.

A férfi sokáig nem válaszolt, kitárta a konyha keskeny kis ablakát, az arcát kidugta a résen, és mélyeket lélegzett. Majd inkább a szomszédos panelház csillogó ablakainak suttogta, hogy elkezdte, de aztán nem folytatta. A gyakornok megkérdezte, láthatná-e a könyvet, mire a másik csak a fejét rázta, megfordult, és arcán ott volt az a furcsa, egyszerre ijesztő és egyszerre megkönnyebbült mosoly, amitől a fiatalember hirtelen kényelmetlenül érezte magát a szűk kis helyiségben. Elégettem, mondta a főszerkesztő, odakinn a játszótéren, a homokozóban, éjszaka. Így a legjobb. Nem szabad azt a könyvet elolvasni. Miért, kérdezte a gyakornok elhaló hangon. A férfi erre csak a fejét csóválta, majd a bejárati ajtóhoz ment, és kitárta. Mert akkor vége mindennek, mondta még, miközben a gyakornok kioldalgott mellette a hűvös lépcsőházba.

Gyarmaton az egyetlen szálloda felújítás miatt zárva volt, ezért a gyakornok az autóban éjszakázott. Előtte zárásig az egyik helyi kocsmában ült, és hallgatta a játékgépeknél fura tájszólásban beszélő, néha kiabáló férfiakat. Nem lehetett eldönteni, dühösek vagy csak ugratják egymást. A fiú rendezgette sovány jegyzeteit, miközben keserű söröket ivott Unicummal. Remélte, hogy ettől jobban bírja majd az éjszakát, de végül fél óránként be kellett kapcsolnia a motort a fűtés miatt az autóban. Reggelre a szélvédő így is csupa dér lett, rátette a tenyerét, és várta, hogy beleolvadjon a nyoma. Kávét ivott a buszpályaudvaron, mert az nyitott legkorábban, majd várt, míg kilenc nem lett. A nap bizakodóan tűzött le a tépett szélű felhők közül. Felhívta a Nők lapjának szerkesztőségét, és Kraál asztalszomszédját kérte. A férfi készségesen búgott „halló”-t a kagylóba. A gyakornok a nő balesetéről kérdezte. Ez volt az utolsó nyom, amin még elindulhatott. A másik nem ismerte Kraál barátját, aki meghalt, csak azt tudta, hova indultak aznap. Sokat rágódott ezen utólag, mert még ő ajánlotta nekik a helyet, hogy töltsenek el ott egy romantikus hétvégét. Egy szálloda, fent a határ mellett, a Somlyó Hotel. Sajnálatos, hogy sosem értek el oda.

A gyakornokban valami megmoccant. Halvány megérzés volt, vagy csak annak a vágynak a visszfénye, ami benne égett napok óta, az, hogy visszamenjen azokra a helyekre, ahol Klárával leggyakrabban megfordult. A giroszoshoz a Bajcsyn. A Trafóba. A Pecsa bulikra. A Szigetre éjfélkor, egy üveg langyos pezsgővel a nyári forróság ellen. A Szlovák sörözőbe, ahol mindig olyan bunkók voltak velük a pincérek.

A hotel nyolcvan kilométerre volt, hegyek közt, egy kátyús erdei út végén. Látszott, hogy jó pár évtizede nem költöttek rá, a nagy, szürke betontömb úgy málladozott a fák közt, mint valami háborús film otthagyott díszlete. Ám a kéménye vígan füstölt, a parkolóban poros autók álltak katonás rendben, és bejárati üvegajtó mögött arany és bíbor plüss fénylett a sárga világításban.

Az előtér néptelen volt, a fogadópult mögött nem állt senki. A gyakornok végigpillantott a kulcsokat rejtő rekeszek során – a fele üres volt.

Csöngetett a kis asztali csengőn, mire valami zaj kélt egy hátsó szobában. Aztán megjelent az újságírónő.

Ő volt az, a gyakornok azonnal megérezte, noha iszonyatosan megváltozott a borítón látható képhez képest. Nemcsak sovány, hanem inkább éles volt az arca és az alakja is. Mintha megjárt volna száz háborút, látott volna száz halált – ez tükröződött megfontolt, lassú mozgásán, és ez sütött dermesztő erővel szürke tekintetéből. Hangja rekedt volt, de nem cigarettától vagy betegségtől. A gyakornok a kérdésre, hogy mit óhajt, önkéntelenül is csak annyit mondott, egy szobát. Ilona a pultra támaszkodott, sokáig bámult a gyakornok arcába, aztán bólintott, hogy rendben. Elkérte a férfi iratait, beírta egy könyvbe, majd odaadta neki a 101-es szoba kulcsát. A gyakornok intett kifelé – az autó még ott állt, közvetlenül a bejárat előtt – hogy mi legyen a járművel. Ilona csak legyintett, megoldják. A férfi már a lépcsőről fordult vissza, és hirtelen kimondta, hogy beszélni szeretne vele, igazából Ilonával szeretne beszélni arról, hogy mi történt vele, miről szól a második könyve, és mi ez az egész. 

A nő egyáltalán nem lepődött meg a vallomáson. Talányosan nézett rá, úgy, ahogy a tanár figyeli a kisdiákot, akiről még nem tudja, hogy jó vagy csak közepes tanuló lesz-e. Aztán kilépett a pult mögül, és a puha, drapp szőnyegen a gyakornok elé sétált. Szürke, szép esésű ruha volt rajta, a haját szigorú kontyba fogta csontos tarkóján. Fentről, a lépcsőről a gyakornok láthatta a forgóját koponyája tetején.

A könyv odafent van, a szobában. Mondta Ilona szelíden. A vendég döntése, hogy elolvassa-e. De azt tudnia kell, hogy ha elolvassa, akkor minden más lesz. Intett neki, hogy kövesse, és megindult a fölszinti folyosón, aztán megállt a 12-es számú ajtó előtt. A gyakornok engedelmesen követte, majd benézett az ajtónyíláson, amit a nő feltárt előtte. Egy férfi ült a szobában, szemben az ablakkal, nekik háttal, mozdulatlanul egy nagy fülesfotelben. Mögötte a szépen bevetett ágy. Előtte, az ablakon túl, az erdő. A gyakornok elképzelte a férfi arcát, amit nem láthatott, aztán elszégyellte magát, és elfordult, el a szoba elsejétől, mintha az túl intim lenne, olyan intim, akár egy női hónalj.

A könyv mindenkinek mást jelent, zárta be az ajtót Ilona, majd lassú, ringó járással visszasétált a pult felé. De a hatása mindenkinél ugyanaz. Ha elolvassa – utána már semmi nem lesz fontos. Azt írtam bele, amit a halál határmezsgyéjén láttam. A roncsban. Szitált rám az eső.  A szerelmem – az életem – ott hevert mellettem összezúzott fejjel. Én pedig haldokoltam. És akkor megláttam, hogy milyen fönséges és mégis milyen felesleges minden. És megértettem ezt, és tudtam, hogy meg tudom írni. Ez adott erőt, hogy felmásszak az útra. De amikor rendbe hoztak, és végre megírtam, akkor jöttem csak rá, hogy ezt nem adhatom oda mindenkinek. Csak annak, akinek szüksége van rá. Miután felmondtam a lapnál, sok helyen éltem, aztán erőt vettem magamon, és feljöttem ide. Kiderült, recepcióst keresnek. Azt hiszem jó döntés volt, hogy maradtam. Minden hónapban jön egy vendég, akin látom, hogy el kell olvasnia a könyvet. Ők aztán itt maradnak. Örökre. Én gondoskodom róluk, míg. Nem fejezte be, intett felfelé, a mennyezet felé. Ismét az előtérben álltak, a lépcső és a bejárat közt.

A gyakornok a szobakulcs súlyát latolgatta tenyerében. Kinézett az autóra. Rajtam mit látott, kérdezte aztán csöndesen.

Hogy soha nem fog kigyógyulni belőle, válaszolt szomorúan Ilona.

A gyakornok a padlóra szegezte a tekintetét. A szőnyeg rostjai közt rejtett mintát pillantott meg. Olyan volt, mint egy sebhely egy térden. 

vége