Karl Ove Knausgard új könyvében olvastam a szülést leíró részt, amikor eszembe jutott egy éjszaka, amikor nem sokkal azután, hogy az újszülött lányomat hazahoztuk a kórházból, és végre elaludt, azt mondtam a feleségemnek, hogy ez az ember fog minket eltemetni. És ennek a megrendítő és bensőséges, de mégis furcsa felismerésnek az emléke magával hozta egy üres kórházi ágy képét, egy nő alakját, aki épp elveszített valakit, és aztán jött az, hogy mi történik azután, miképp lehetséges a lehetetlen, de itt meg talán egy méltatlanul alábecsült film volt a segítségemre. Nagyjából így, ezekből született meg a történet.

Új élet

Az üres ágy mellett egy félig üres pohár narancslé állt. Benne a szívószál, amivel itatta az utolsó napokban. Az öntudatlanság rohamai közt. A nő megállt a kisszekrény előtt, kihúzta fiókját. A jegyzetek, a féltve őrzött bőrkötéses irat mellett ott csillogott a férje gyűrűje. Ahogy tenyerén latolgatta, még érezni vélte a test melegét. Megremegett, ismét elöntötte őt a zokogás görcse, de vett egy mély levegőt. Belelapozott a füzetbe.

– A világunk nem egyedülálló csoda – mondta a férje azon a szürke délutánon. Egy pohár bor volt a kezében. Az erdőre néző nagy ablak előtti díványon ült. A nő a szoba túloldalán vasalt, és figyelmesen hallgatta. – A világunk csak egy lehetséges konstrukció, mely másképp is felépülhetne. Tulajdonképpen önmagát építi fel, a létezése önproduktív, ahogy a többi, hozzá végletekig hasonlító – de némiképp mégis különböző – világoké is. És köztük vannak ezek a tartóoszlopok, amiket sejtésként húrelméletében Wallis is felvet a tanulmányában, s melyeket én – azt hiszem – most már sikerrel tudok azonosítani. Ezek nem is annyira fizikai oszlopok, hanem üreges terek, síkok, metszéspontok, ahol az egyes világok egymásba érnek, és ide-oda lehet lépegetni bennük és köztük.

– Anya, ugye bátor vagyok? – kérdezte a férfi az utolsó előtt éjszakán tőle. A nő ott ült ágya mellett, fogta a kezét, néha egy nedves ronggyal megtörölte a homlokát.  A férfi azokban az időkben már igen sokszor nagyon messze járt. Visszatért gyermekkorába, fiatalkorába, néha csecsemőként összegömbölyödött. De legalább nem voltak fájdalmai ezekben a periódusokban, így a nő hálás volt az álmoknak. Akkor, amikor ezekben a világokban járt, nem jajongott. Néha az álomtájak vele jöttek az ébredés után is. Néha órákig az anyjának vélte a feleségét. – Az vagy, drágám – megsimította a sárga, koponyára hasonlító arcot. A bőr pergamenszerűen feszült a járomcsonton. A haja nagyrészt kihullott a kezelésektől. A szeme egy sötét folt volt, mélyen, benn a húsban. – Nagyon bátor.

– Világok tucatjai, melyek egymástól elkülönülve, egymással soha nem találkozva léteznek – magyarázta a férje, majd belekortyolt a kávéjába. Kint voltak a teraszon, és a párálló erdőt nézték. A nő egy tálban a férfi által szedett gombát tisztogatta. – Pontosabban egy-egy pontban találkoznak csak, a tartóoszlopokban, a metszéspontokban. Kiírtam magam a tudományos életből, mikor elkezdtem kutatni ezeket a helyeket. A szakma bolondnak tartott. A tanulmányaimat nem publikálták, irodalomnak vélték – nem volt keserűség a hangjában inkább ténymegállapításnak hangzott. Nem nézett a nőre, aki letette a tálat, és odament hozzá. Átkarolta, és megcsókolt a nyakát. – Nem hibáztatom őket – folytatta a férje. – Én is így tennék a helyükben. Hihetetlennek tűnik, hogy ezek a helyek végig itt voltak a szemünk előtt.  Többnyire a bolygó felszínén. Többnyire. – A férfi ellépett tőle, és a maradék kávét a paradicsompalántákra löttyintette, mintha egy isteneknek szóló felajánlás lenne.

Az utolsó reggel a nő elszunnyadt az ágy mellett. Arra riadt, hogy a férje bámulja őt. Ezúttal tiszta volt a tekintete, itt volt, teljes egészében jelen volt. – Meg fogok halni – jelentette ki fakó hangon. A nő felnyögött, majd leroskadt az ágy mellé, a hideg padlóra, és átkulcsolta a takaró alatti hegyes, összeaszott testet. – Dehogy fogsz, drágám – suttogta a fertőtlenítőszagú szövetbe, amely alól kiérezte a bomlás páráit. A férfi végigsimított a nő haján, majd álla alá akasztva ujját, felemelte fejét. Tekintetük találkozott. – Elmondom, mit kell tenned, ha halott leszek – szólt a férfi. A nő hallgatott, és a férje elmondott mindent. Mikor végzett, a nő hátrált egy kicsit, a padlón csúszva, mint egy gyerek, és fejét rázta: – Erre nem leszek képes. Még ha igaz is, amit... – De a férfi tiltón felemelte kezét: – Igaz – mondta minden erejét összeszedve. – Minden igaz. És ez az egyetlen esélyed egy új életre – nyögte felemelkedve. Válla rázkódott az erőfeszítéstől: – Meg kell tenned. Könnyebb lesz, mint gondolod. Majd meglátod, miért. Meglátod majd az erdőben… – nem tudta befejezni, mert kifogyott a levegőből. Lehunyta szemét, összpontosított, befelé figyelt, arra, ami közeleg. – Vedd ki a jegyzeteimet a fiókból – suttogta nagy sokára.

– Néhány helyet az emberiség öntudatlanul is azonosított számomra – magyarázta a férje, miközben kitöltötte a vendégeknek a bort. – A metszéspontok, már ahogy én nevezem a világok közti átjárókat, feltűnnek a történeti hagyományokban, szent iratokban és egyéb dokumentumokban – visszaült helyére, majd felemelte poharát, megforgatta benne a vörösbort. Tányérján párolgott a marhasült. A többiek már nekiláttak. Villa és kés csörrent, megtörve a csöndet. – Buddha álma. A Jelenések könyve. Vagy Dante bolyongása a sötétlő, nagy erdőben – a villára szúrt hússzelettel kifelé intett az alkonyi vörösben fürdő fákra. – A pokoljárók az írországi barlangokban. Ha az átjáró, a metszéspont a levegőben van, akkor eszünkbe juthat a Bermuda-háromszög rejtélye. Mert egyértelmű, hogy egy nagy sebességgel haladó jármű nem fog visszatalálni a kapun, ugye? – felnézett tányérjából, de a többiek az ételre szegezték pillantásukat. A nő végül megkönyörült rajta, és karjára tette a kezét: – Bizonyára így van, drágám.

– Ki kell takarítunk a szobát – törte meg a csendet mögötte egy hang. Idős, nagydarab asszony állt az ajtóban. – Persze – mondta a nő, majd magához szorította a jegyzetfüzetet, és kiment a folyosóra. Ez pillanatra visszanézett az ágyra, mellette a félig teli pohárra, majd dacosan elindult. A nővérpultnál megállították: – Kérem, ne feledjen el nyilatkozni, hogy mi legyen a férje testével, mert…– kezdte volna a fiatal gyakornok, de a nő meg sem állt, úgy mondta: – Égessék el. – Átvágott az előtéren, ahol szomorú emberek álldogáltak csomókban. Kiment az épületből. A járdán nővérek cigarettáztak. Némelyiket ismerte az elmúlt hetekből. Rájuk se nézve a parkolóhoz sietett, beszállt a kocsiba. A motor felbőgött, ahogy az autó kivágott az útra. Tövig nyomta a gázt, és észvesztő tempóban sorolt be a főút forgalmába. A lehajtónál csikorogtak a kerekek. Itt, a házukhoz vezető alsóbbrendű úton még gyorsabban tudott menni. Csak amikor elért az erdő széléhez, akkor nyugodott meg. Leállt az út szélére, és kiszállt az autóból. Aztán felütötte a jegyzetfüzetet, megkereste benne a térképet, és sokáig bámulta.

– Nemsokára itt lesz. Tudja, a férjem állandóan az erdőt járja – szabadkozott a nő, és még töltött egy kis limonádét az újságírónak. Bent ültek a konyhában, ahonnan épp hogy látni lehetett a fákat. – Igazi természetimádó. Mindig hoz gombát, szamócát, csipkét, aminek szezonja van. Direkt az erdő miatt építettük ide a házunkat. – A férfi ivott egy kortyot, majd írt valamit az ölében csillogó laptopba. – Alig találtam meg a földutat – mondta vidáman. – Jól elbújtak a világ elől. Akárcsak a férje a tudományos élet elől. Pedig valaha nagy reménységnek tartották – mondta egyre csöndesedő hangon. A nő szeme összeszűkült, akár egy ugrásra kész macskáé, de a másik ezt nem látta. A képernyőn nézett valamit: – Annak idején a továbbfejlesztett húrelmélettel kezdett el foglalkozni. De aztán jött ez a…– a férfi végre felpillantott, és észlelte, milyen feszült a másik: – Bocsásson meg, nem akartam megbántani. – A nőbe ekkor eltört valami, talán mert az újságíró annyira őszintének tűnt. A kezébe temette arcát, és felzokogott: – Senki nem hisz neki. Mindenki bolondnak tartja.

Eshetett az éjjel, az aljnövényzet csöpögött a nedvességtől. A cipője minduntalan beleakadt a puha avarba, azért levette. Csipkebokrokat és kökénybokrokat kerülgetett. Indák kapaszkodtak hajába. Akaratos ágak marasztalták. A félhomályban alig látta a papíron lévő kusza rajzot. Végül mégis megtalálta az első jelet. A férje keze nyomát. Egy véset volt a tölgyfa oldalán, baltával vájt V betű. Ezt kellett követnie.

Azon a napon ő ment el bevásárolni az autóval. Az úton hazafelé azon tűnődött, mi lesz, mikor az örökség, melyből a házat építették, és melyből évek óta életek háborítatlanul az erdő közepén, egyszer csak elfogy. Arra gondolt, visszamehetne tanítani. Nem remélte, hogy a férje valaha is aktív kereső lesz. Befordult a ház előtti murvás kis udvarra, és azonnal meglátta a testet. A fűben feküdt, az erdő szélén. Kitépte magát a biztonsági öv szorításból, majd a férjéhez rohant. Mindene rázkódott. Ez volt az első roham. Akkor még nem tudták, milyen sok lesz még.

Kibukkant a fák közül a ház előtti üres térre, és megtorpant. Elengedte cipőit, hagyta a földre hullani őket. Nem keltettek zajt. Így a paradicsomágyásnál tevékenykedő, neki háttal guggoló nő nem vette észre őt. Óvatosan megközelítette, akár egy macska az ugráló verebet. Egyáltalán nem érzett semmit, ahogy az ismerős testre pillantott. Szerencsére az arcot nem látta. Akkor sem érzett semmit, amikor megragadta a nyakat hátulról. Aztán csak szorította, minden erejével, pokoli elszántsággal.

– Ha pontosan követed a jeleimet, a V betűket a fákon, akkor minden rendben lesz – magyarázta rekedten a férje, még mindig lehunyt szemmel. – Akkor pontosan át fogsz haladni rajta. – A nő az ölében tartott jegyzetfüzetre pillantott. A térkép zavarosnak tűnt, mintha egy részeg rajzolta volna. Úgy vélte, a férje már a betegség előrehaladtával készítette, amikor a finomabb munkát végző izmok kezdték őt cserben hagyni. – És aztán a jelek átvezetnek oda, ahova el kell jutnod. A többi a te dolgod lesz – folytatta a férfi szomorúan – Rád bízom, hogy csinálod.

Meglepően könnyű volt a test. Behúzta a fák közé, majd a ház mögötti fészerhez lopódzott. A lakatban benne volt a kulcs. Kiválasztotta a legkisebb ásót, aztán visszament a halotthoz. A bal karjánál fogva kezdte húzni. Mintha valami elejtett zsákmány lenne. Ismét a jeleket követte, de most visszafelé haladva, távolodva a háztól.  Hirtelen kívülről látta magát, ahogy a szoknyájában, fehér pulóverében áttör a rengetegen. Egy halottat vonszolva. Az ásóra támaszkodva. Mikor elhagyta a harmadik jelet is, megállt, és ásni kezdett. Bent volt az erdő mélyén, egy nagyobb tisztás szélén, ami alkalmasnak tűnt. A föld porhanyós volt és gombaillatú. Pár perc után az ásója valami keménybe ütközött.

– Gondolod, hogy véletlenül vásároltam meg azt a telket ott az erdő közepén? – suttogta férj a kórházi ágyban. Összeaszott testében mindentudó öregembernek tűnt. A bőr lötyögött az álla alatt, miközben beszélt. – Nemcsak a történeti és vallásos emlékekben kutattam a metszéspontokat. Számoltam is. És megtaláltam a sajátomat. Amiről rajtam kívül senkinek nincs tudomása. A tizenkét átjáró közül az egyiket. Kint van, a házunk melletti erdőben, drágám.

Mikor végzett, felvette a farmer kezeslábast, amit a halottról húzott le. Visszavánszorgott a házhoz, és elrakta az ásót a helyére. Három paradicsomtő még gyomos maradt. Kiszedte a fűszálakat, és meg is locsolta a palántákat. Ahogy felegyenesedett, megérezte a másik tekintetét. A férje ott állt a teraszon, kezében egy pohár kávéval, és őt bámulta. Csak egy boxeralsót viselt, a zuhanyzás cseppjei még csillogtak bőrén. Teste ép volt, erős és egészséges.

– Ne hidd, hogy rossz dolgot követsz el – kérte a férje, majd felköhögött. – Mind ezt tennénk, éljünk bármelyik világban is – tette hozzá keserűen. – Majd meglátod – ezután lehúzta a gyűrűjét, és a fiókba ejtette, majd ismét lehunyta szemét. Mindketten tudták, közeleg az utolsó roham.

A nő felment a teraszra, és hozzásimult a jól ismert testhez, hogy érezze melegét. – Korán keltél – mondta neki a férje. A hangja mintha kicsit mélyebb lett volna. – Korán – válaszolt a nő csöndesen. Eszébe jutott a sír, amiben – miközben ásta – megtalálta a másik testet, és aztán az, hogy amikor arrébb kezdett ásni, akkor is talált egy testet. És a hisztérikus nevetése, mikor a földbe szurkált azon a tisztáson az imént, egy órája, és az ásó mindenhol húsba vagy koponyába ütközött. Aztán kisöpörte az emléket magából, és felmosolyogott a másikra: – De végeztem. És most már csak a tiéd vagyok.

2018

vége 

Immár több mint tíz éve, hogy elhagytam a pályát, de minden hónapban legalább egyszer azt álmodom, tanítok. Ha kérdezi valaki, miért léptem ki, azt mondom, nem tudtuk már hova rakni azt a sok pénzt, külön garázst béreltem a fizetésem miatt. Közben persze tanárként anyámék jóvoltából mehettem csak nyaralni, ők segítettek megvenni első, tízéves autómat, ővelük húztam ki hóvégén, fizetésig. És emellett az őrjítő pénztelenség mellett a világ egyik legnehezebb munkáját végeztem. Többnyire szerettem, és nagyon is komolyan vettem az egészet. Persze bizonyára okoztam károkat is, és a vége felé inkább már csak a rutin mozgatott, ám voltak pillanatok, isteni másodpercek, amikor úgy éreztem, jó vagyok benne. De soha nem mennék vissza.

Mi történt a téli szünetben?

Január elsején még leutazott a szüleihez egy délutánra vidékre, ott volt a nagybátyja is, és az estebéd utáni pálinkázásnál a férfi ismét előhozta, hogy mi okból ragaszkodik a tanításhoz. Ő csak állt szótlanul a kandalló mellett, nézte apja trófeáit a falon, majd keserűen elmosolyodott, és azt mondta, a pénz miatt, de most már elég belőle, szíve szerint valami másba kezdene, ahol kevesebbet fizetnek, mint például egy bankban.

Közben eszébe jutott a Fiú, akinek arca aggasztó, homályos maszkként az egész szünetben, végig ott lappangott gondolatai hátterében, és csak nehezen, olvasással, régi kung-fu filmekkel és számítógépes játékokkal tudta kitakarni magából képét.

A buszon hazafelé elnézte maga körül a hozzá hasonló lúzereket, a negyvenes, lenőtt hajú, kopott ruhájú férfiakat, akiknek tekintetében és mozgásában is ott volt a vereség, majd hirtelen düh öntötte el, mert ismét nem mondta el nagybátyjának az igazat. Hogy azért ment tanárnak, mert viszonylag fiatalon rájött, hogy belőle nem lesz nagy író, de magyartanárként esetleg lehet esélye arra, hogy ott legyen egy nagy író születésénél, hogy felfedezzen valakit, hogy elsőként pillantsa meg az őstehetséget, a csiszolatlan gyémántot az iskola padjai közt.

És ezek persze gyönyörű ideák voltak, csak éppen élethazugságnak bizonyultak, és most, megöregedve, elhasználtan, kiábrándultan és dühösen rá kellett ébrednie, nem marad számára más, csak a nincstelenség, és a Fiúhoz hasonló, gyűlöletes kamaszok sora.

A téli szünet utolsó előtti napján fekete országra ébredtem, a sötétség bekúszott mindenhova, az alvók bőre alá, a hajnal töredékes csillogásába, a felhők hóterhes tömegébe. Tudtam jól, honnan e feketeség, de nem árultam el senkinek, megtartottam magamnak, akár valamiféle titkos zálogot, a Herceg utolsó ajándékát. Előző éjjel odakinn, a kert végében a nagy olajoshordó elnyelte világomat. Sárga lángok csaptak fel, és körém gyűltek az erdő vadjai, miközben lapról lapra, oldalról oldalra elégettem mindazt, amit ötéves koromtól kezdve írtam. Vad, hatalmas, fekete szemükben ott villogott a pusztulás töredékes képe, megbabonázva figyelték a felcsapó lángnyelveket, kitágult orrlyukakkal szívták be a nitróhígító édes vegyszerszagát. Mikor végeztem, néma kísértetként visszaballagtak a házunk mögötti erdőbe. Fogalmam sem volt, milyen tudással terhesen tértek meg vackukra, de akkor ez már nem is érdekelt, a szobámba mentem, és letöröltem a blogot. Nem tettem fel búcsúüzenetet, nem hagytam magam után jelet, nem mentegetőztem. Elpusztítottam majdnem mindent, ami valaha voltam.

Mindig is voltak nehéz gyerekek az iskolában. Hozzászokott már az érzelmi kitörésekhez, a káromkodáshoz a szülők által felhergelt indulatokhoz, de az a fajta primőr gonoszság, ami a Fiúból, a tekintetéből, a testtartásából az első pillanat óta sugárzott, az még őt is meglepte. Olyan gonoszság volt ez, amit nem lehetett magyarázni a szülők válásával, az apa alkoholizmusával vagy a brutális videojátékokkal. Eredeti, leplezetlen megvetése volt a felnőttek unalmas világának és azok törvényeinek.

A Fiú második elején került az iskolába, és a tanár sosem tudta meg, hogy miért, költözés okán, avagy mert az előző gimnáziumból eltanácsolták, de ez nem is volt érdekes. Azonnal látta rajta, hogy baj lesz, bár szeptemberben még csak készülődtek a dolgok, akár sötét fellegek egy alföldi tanya felett.

A Fiú jelenléte felbolygatta az egyébként jó képességű és fegyelmezett osztályt. Azok a hangosabb és érdesebb gyerekeket, akik eddig is próbálkoztak, valahogy erőre kaptak néma és izzó haragjától, és mind többet és többet rendetlenkedtek. A lányok egy része szerelmes lett a magas, vékony, sötét, göndör hajú kamaszba, akinek halovány, sápadt bőre és szépen metszett, noha kissé talán nagy orra angol arisztokratákat idézett. A csúnyább és okosabb lányok viszont ösztönösen tartózkodtak tőle, és ők voltak azok is, akik szünetben, suttogva és pirulva elpletykálták neki, hogy miket mond róla a Fiú.

Hogy a tanár úr ostobán magyaráz. Hogy nem érti a versek lényegét. Hogy túl félénk, és nem tud rendet tartani az osztályban.

A férfit szíven ütötték ezek a vádak, de egyelőre nem tett semmit. Várt a nyílt konfrontációval, erőt gyűjtött. Régi, bevett módszere volt, hogy év elején, az első hónapokban kipécézte az osztály hangadóját, felmérte, megfigyelte, majd egyetlen halálos jelenetben porig alázta a többiek előtt. Az áldozat persze örökre meggyűlölte őt, de ez hidegen hagyta, csak a haszon oldal érdekelte, az, hogy e példastatuálással mindenkinek elvette a kedvét a szórakozástól, így az órai munka normálisan folyt egy évig, vagy legalábbis a meleg májusi délelőttökig, amikor már úgysem lehetett tanítani.

Most is erre készült, de ez az ellenfél aggodalommal töltötte el.

A fekete pernye meggyűlt álmaim peremén, majd kiomlott a való világra, és hajnalra beszínezte azt. Az ágyam szélén ülve bámultam az erdő feletti szürke látóhatárt, fölötte az éjsötét reggeli égboltot, hallgattam, ahogy anyám munkába készülődik, és éreztem, egy pillanatra elgyengülök. Aztán erőt vettem magamon, és konyhába mentem, ahol már várt a reggeli, és a nő, aki olyannyira és feltétel nélkül szeretett, hogy attól minduntalan könnybe lábadt a szemem, ha csak megpillantottam. Megcsókolta a homlokom, majd felhúzta csizmáját, és maga után hagyva az öregedő emberek megtört báját, maga után hagyva az ürességet, melyet a válás okozott, a hajnali kelés fáradtságát, a goromba főnökök bántó szavait, a magány óráit – kiment a feketeségbe, anélkül, hogy igazán búcsút vehettem volna tőle.

Nem tudott megszabadulni a kérdéstől, hogy a Fiú miért mondja ezeket a dolgokat rá. Hogy alig egy hónapos tapasztalatai alapján hogy merte megítélni őt. Miért véli azt, hogy nem érti a szövegeket, vagy hogy nem tudja rendesen átadni az irodalom szépségét a tanulóinak. Ez a két dolog volt az, amiben a Fiú azonosította roskadozó világának utolsó két tartóoszlopát, nagyon intelligensen és ravaszul megérezte, hogy a férfi e kettő kapcsán igazán sebezhető. És kíméletlenül megtámadta őt. Mert a kétely, hogy a Fiúnak talán igaza van, nem tágított aztán mellőle se éjjel, se nappal.

Akkor már tizenöt éve volt a pályán, de a várt zsenik elmaradtak. Tanulói a versenyeken nem remekeltek. Tanítványai, miután elballagtak, soha nem jöttek vissza hozzá, nem küldtek üzenetet neki, nem jelölték be őt barátnak a közösségi oldalakon. Egyikből se lett országosan ismert író vagy költő. Be kellett látnia, hogy amiképp másokon keresztül nem hagyott nyomot az irodalomban – úgy a tanítványai életére se gyakorolt jelentős hatást. Úgy érezte, láthatatlanul éli életét, és most akaratlanul is felötlött benne, hogy ez talán amiatt van, hogy nem jól végzi a dolgát. Az egyetlen dolgot, amihez ért. Hogy miképp lehet a Csokonai négy sorából kibontani a szerelmi költészet rokokó csodáját. Hogy mit jelent valójában a Vörös és fektében az a bizonyos lövés. Hogy miért III. Richárd az igazán vesztes és tragikus hős Shakespeare-nél. Évekig hitte, hogy ezeket át tudja adni az egyre közömbösebb nemzedékeknek, és akkor most jött valaki, aki mindezt, az utolsó mentsvárát, azt, ami miatt még egyáltalán élt, romba akarja dönteni.

A tél közeledtével lassan, de biztosan meggyűlölte a Fiút, és elkezdte megtervezni a leszámolást.

Miközben vécéztem, megmosakodtam, fogat mostam és felöltöztem, végiggondoltam, kinek mit jelent majd e feketeség, mely eluralja az eget, de nem bánkódtam senki miatt. Az ember egy olyan állat, mely elbűvölve bámulja az új dolgokat, aztán visszaballag a vackába, anélkül, hogy bármi is mélyen, legbelül megérintené évmilliók által formált lelkét, az igazi bensőt, melyben csak pár törvény, néhány makacs parancs uralkodik. Egyél. Igyál, Basszál. Aludj. Az összes ismerősöm, barátnak mondható írótársam, chatpartnerem próbál felülemelkedni primer emberi mivoltán, de az anyag, amibe beleszületett, és amit most megszínez a feketeség, minduntalan lerántja őket a mélybe. Ez ellen nincs mit tenni, és a dühöm is eloszlott már rég, így hát ez a fajta a veszteség – a többi, magányos és menekülésre képtelen ember léte – minimális lesz.

Gyűlöletének tárgya általában késve érkezett az iskolába, kócosan és kialvatlan szemekkel. Bakancsot, sötét farmert és kinyúlt pulóvereket hordott, a hátán egy tengerészzsákszerű dologban hurcolta a dolgait. Gyakran látta az épület mögötti, féllegális cigarettázó helyen, de csak néha dohányzott, többnyire hallgatta a többiek beszélgetését, vagy a fal mellé húzódva, a két szárny alkotta résbe kuporodva jegyzetelt valamit.

Tanulmányozta a Fiút, mint egy ritka és becses fajt, hogy megismerje a gyengéit. De hogy kellő és jó minőségű információt szerezzen róla, kémekre volt szüksége, hisz ő maga a gyerekek és a tanárok közti áthághatatlan korlátok miatt nem kerülhetett közel hozzá. A stréber és kövérkés lányok, akik titokban talán szerelmesek is voltak a tanár úrba, készségesen rendelkezésére álltak. Órák után sokszor ott maradtak a teremben, az asztalánál, és a dolgozatukat elemezték, a hibáikat próbálták elmismásolni, miközben szelíden, vicceskedve személyeskedő kérdéseket is nekiszegeztek. Ő pedig olykor a Fiúra terelte a szót, kikérdezte őket róla, nem is annyira arról, hogy változott-e a véleménye vele kapcsolatban, hanem inkább a szokásairól, szenvedélyéről, egyszóval azokról az intimebb dolgairól, melyek annyira különbözővé és mégis egyformává varázsolják a kamaszokat. A lányok pedig meséltek. És ekkor, a harmadik vagy negyedik ilyen beszélgetésnél a férfi megtalálta a csodálatos, ragyogó lehetőséget. A totális megsemmisítés apropóját. Mert a lányok elmondták neki, hogy a Fiú írogat, horrornovellákat, kísértettörténeteket, és van néhány haverja, akinek meg is mutatja őket. Talán valami blogot is szerkeszt, de ebben nem voltak biztosak. Egyébként őket amúgy sem érdekelte az ilyesmi, ellenben olvasta a tanár úr azt a perverz szerelemi történetet, amely mostanában világsiker?

Amikor kilépek a szürke világba, a fekete ég alatt mozgó autók és gyalogosok és kutyák és szélben keringő szemétcafatok közé, sorra veszem a tárgyi dolgok elvesztése miatti fájdalmat. Óvatosan felmérem sétám során azokat a létezőket, melyekre már nem lesz több idő. Egy házfal rücskös felszínét, melyet ujjaim begye egyszerre érez hidegnek és élőnek. A talpam alatt feszülő repedezett betont. A levegő sós és füstös ízét számban. A dértől csatakos parkot, hol az eldobált sült krumplis és kólás dobozok úgy piroslanak, akár pipacsok a nyári mezőn. És látom, hogy a dolgok világa minden csúfsága ellenére olyannyira szenvtelen, oly módon megérinthetetlen lényem által, hogy hiánya ugyancsak nem fog sokat nyomni a latban.

December közepén, a téli szünet előtti utolsó napokban csapott le rá. Sokáig gondolkodott azon, miképp intézze a dolgot, aztán arra jutott, kifinomultan és stílusosan rombolja le a Fiút. Egy hétfő reggel bevitte Poe-tól a Holló című verset az osztályba, minden magyarázat nélkül felolvasta, majd megkérte a gyerekeket, hogy minimum egy oldalban írják le a gondolataikat a műről. Szokás szerint mindenki másképp reagált. A közepes tanulók görcsösen írtak egy fél oldalt. A stréber lányok teleírták hülyeségeikkel a lap mindkét oldalát. A laza, nagyképű, menő fiúk csak a fejüket csóválták, és olyanokat motyogtak, hogy erről a szarról nem lehet írni, még épp annyira halkan, hogy ő hallja is meg nem is. Mindeközben, a padok közt fel-alá járkálva a szeme sarkából figyelte a Fiút, aki a hátul, homlokát ráncolva, a szeme elé hulló tincseit igazgatva írt.

Kiérek a város szélére, ahol kezdődik a poros földút, a távolban akácerdők sötét, gubbasztó foltjai akár ugrásra kész vadak. Itt már hűvösebb a levegő, és zamatosabb is, vas ízű, a víz illata keveredik belé. Cigarettára gyújtok, kesernyéje eloszlik számban, a tüdőmből a szürkeség egyenesen a fekete égre száll, hogy egyesüljön vele. Egy fiatal lány, egy futó közeledik szemből, látom arcán az erőlködés fájdalmát, talán ilyen lehet szeretkezés közben az arckifejezése, és egy pillanatra megrohan a veszteségérzet, annak tudta, hogy még nem szeretem igazán nőt, és hogy még nem tapasztaltam azt, amikor valakinek az arcát elönti a boldogság, az a feltétlen gyönyör, melynek egyedüli okozói mi magunk vagyunk. A lány elfut mellettem, pillantást se vet rám, sőt, a cigarettafüst miatt elfordítja arcát, és ez jó, nagyon jó, mivel jön a reménytelen vágy mellé a felismerés, hogy a másik lény mindig is önmaga lesz, okozzunk bármit is benne, az nem más, mint idegek, idegszálak, agyi kisülések, mirigyek és váladékok testi játéka – de mindennek nincs köze az igazi boldogsághoz. Így aztán úgy tekintem szüzességem, a szexualitás totális hiányát, mint egy józan választást, s boldogan szívom tovább cigarettámat.

Alig várta, hogy óra után, a szünetben kézbe vehesse az ő lapját. Sejtése beigazolódott. Annyira nem volt rossz, de zseniálisnak semmiképp sem volt tekinthető. Bár volt benne pár jó meglátás, a Fiú alapvetően mégis teljesen félreértette a verset, azt gondolva, a holló a művészi alkotás allegóriája. Talált pár otromba megfogalmazást, jó néhány helyesírási hibát, egy-két fogalmazási problémát. Mindezt aláhúzta, otthon gondosan kijegyzetelte, majd egy kettest írt a lap aljára.

Persze ennyi nem volt elég. A megsemmisítés mindig nyilvánosan történt. A félév utolsó óráján kiosztotta a dolgozatokat, utolsónak tartogatva a Fiúét. És aztán két ujja közé fogva, mintha egy darab szemetet tartana, kisétált az osztály elé, és elővette a vicces tanár figuráját. Elmondta nekik, hogy van itt valaki, aki teljesen érzékelten az irodalom és úgy általában az írás iránt. Akinek fogalma sincs a költői képekről, eszközökről, a verselésről vagy akár általában az irodalomról, azon belül a kísértethistóriák történeti hagyományairól. És szép sorban elővette a Fiú hibáit, alaposan kifigurázva és felnagyítva mindazt, amit a fogalmazásban, a helyesírásban, a gondolatiságban talált. Az osztály lojális része röhögött a poénokon, és ez pont elég volt, mert amikor a hátsó pad felé nézett, áldozata döbbent, vörös arccal bámulta őt.

Majd megtörtén az is, amit a tanár remélt, mert az utolsó mondatnál a Fiú kapta magát, felpattant, átviharzott a termen, majd feltépte az ajtót, hogy döngve becsapja maga után.

Kettes és egy igazolatlan óra, zárta le a tanár a jelenetet, majd visszaült székébe, hogy beírja a jegyeket. Épp hogy fel tudta még írni a csengetés előtt a táblára a házi feladatot. Egy fogalmazás a téli szünetről. Unalmas, de jól megfogható téma. Minimum ötszáz szóban kérte az írásokat, mindjárt az első tanítási napra. A lányt, aki a Fiú mellett ült, megkérte, hogy küldje meg a kis lázadónak is a feladatot. A lány megígérte, pillantása zavart volt és bizonytalan.

Amikor a terem kiürült, elégedettség és béke töltötte el, bár mindezek mögött már akkor ott motozott az a homályos rossz érzés, ami elkísérte az egész szünetben, amit nem tudott hova tenni, nem tudott definiálni, csak abban volt biztos, hogy a Fiúhoz kapcsolódik.

A folyóhoz érek. Lassan, iszaposan áramlik, nehéz felszíne alá látni, de talán szemcsék, dermedt halak, nyálkás növények alkotják törzsét. Míg vetkőzöm, és megmutatom fehérségem a szürke reggelnek, felöltik bennem, hogy mi van, ha a szomszéd házban lakó lány, az osztálytársam, aki mellettem ül, és aki titokban talán szerelmes belém, nem adja át ezt az utolsó üzenetet. Mi van, ha feltépi a borítékot, és elolvassa tartamát. A fogalmazásomat a téli szünetről.

Állok meztelen a parton, és várom, hogy történjen valami, de nem rohan oda hozzám senki, nem áll meg mögöttem a gát tetején rendőrautó. A szomszéd lány, az idő és a szerencse nekem dolgozik – a világ rendben halad afelé, amerre mennie kell. Lépek egyet, és a hideg elönti lábfejem.

A rossz érzés akár egy vírus, ott lappangott benne a magányos szilveszteri éjjelen is, mikor Dosztojevszkijt olvasott, miközben kint petárdák dübörögtek, és másnap, a szürke, újévi hidegben is kitartott, amikor magányosan rótta napi sétáját a folyó partján, és elnézte a vízbe hajló füzeket, melyek köze ki tudja milyen titkot rejtett.

A kényelmetlen sejtés csak akkor oszlott el benne, mikor azon a ködös januári napon az iskola jól ismert, túlfűtött épülete újból magába fogadta, a folyosók zsongása rátelepedett, a fertőtlenítőszag és a rossz minőségű kávé keveréke orrába kúszott, és ő végre lerogyhatott jól ismert székére.

Nem tudhatta, de a következő percek sorsfordítóvá váltak életében.

Combig a sodrásban bemosom magam, ahogy apán tanította, még mielőtt elment. A csuklóimat és a szívemet. Vicces ez az óvatosság és hiábavaló, de gépiesen megteszem, már csak apám iránti tiszteletből is. Ő azt akarta, sportoló legyek. Hitt abban, hogy vinnem kell valamire. Anyám megelégedett volna a boldogságommal. Hogy kényelmes és nyugodt életet éljek. Nekem pedig nem kell egyik sem. Lépek kettőt, és a víz már mellemig ér. És aztán még egyet, hogy a sodrás atyai szigorral kikapja lábam alól az iszapos talajt. Nem küzdök, nem úszom, nem harcolok. Ó, apám, minden tanításod hiábavaló volt, az ösztönös lebegés helyett a mélységet választom. Ó, anyám, bocsáss meg, hogy nem búcsúztam el tőled rendesen, nem fogtam két kezembe törékeny, fáradt arcod, és nem csókoltam meg homlokod, úgy, ahogy kellett volna, csak azért, mert szégyelltem és egyszerre féltettem a tettet, mire készültem.

A törvényszerű és elkerülhetetlen merülés előtt arcom még egyszer felfelé fordul majd, fel, a fekete égre, és ekkor végre megértem, hogy a feketeséget nem pernye, nem az írásaim hamuja és füstje alkotja, hanem repülő testek garmadája, madarak hatalmas tömege, millió apró pont van odafenn a légben, a sztratoszférában, a keserű, megaláztatás néma jelei ők, hollók, melyek most némán és szenvtelenül figyelik halálom.

Egy fehér boríték várta asztalán. A nevére címezték. Feladó nem volt rajta. A tanár kibontatta, és érdeklődve kivette belőle a lapokat, melyeken nyomtatott szöveg volt. Becsöngetésig átfutotta, egyre lassuló olvasással, aztán leengedte maga elé az írást, és bámulta a szeme előtt szétfolyó betűket, nem törölte le könnyeit, és nem hallotta a portás megilletődött, óvatos hangját se, aki a tanári ajtajából szólt neki, hogy a rendőrségtől keresik. 

2018