Hatodikosok voltunk, amikor Csernobil elszállt, és tényleg kivezényeltek minket ugyanúgy május elsején, mintha mi sem történt volna, és tényleg csepergett ránk a langyos eső. Alsó tagozatban apám gyakran elkért az iskolából ezen a napon, és akkor a cégével vonultunk fel, azt nagyon szerettem, egyfajta privilégium volt, a színes kép erről szól, az egyik kis tökfej én vagyok. Aztán a felső tagozatban ez már nem működött, nagyon szigorúan vették a dolgot, kötelezően ott kellett lenni, meg a szüleim sem voltak lázadó típusok - csak én rühelltem az egészet, ugyanúgy, mint a kötelező tömegsportot. Soha nem tudtam, kik állnak a város közepére épített vörös tribünön, nem is érdekelt. Ez a történet elemelkedik a késő kádári kor piszkos kis realitásától, és elmeséli, milyen gonosz dolog állhat azon a tribünön, mi a maximuma ennek a gonoszságnak. Valamennyire kapcsolódik hozzá, felvezeti a dögkútról szóló írás. A sztori sokáig érlelődött bennem, és aztán a születésnapomon leültem, és sietve megírtam egyben, direkt kapkodósra véve a hangvételt.  A másik képről annyit, hogy ez is a városban, egy május elsejei felvonuláson készült, de nem tudom mikor, még talán a születésem előtt, a távolban népi táncosok, és a mozgó, futó alakok miatt nagyon érdekesnek találom a kompozíciót, illik a novellához, kicsit olyan, mintha a Kennedy-gyilkosság egy kiragadott pillanata lenne.

Tükrök árulása

Ahogy ott várakoztunk a litkei csomópontban, szép, hármas sorokban, elkezdett permetezni ránk a lágy májusi eső, sok millió kínai porát mosva szét a bőrünkön. A fehér ingjeinken látszódtak a holtak pöttyei, azoké, akik a bombafelhőkből kerültek a légkörbe, majd átúsztak a kietlen orosz sztyeppék felett, hogy elhozzák fölénk a hiábavaló lázadás üzenetét. Anna hátrébb állt, mert ő már nyolcadikos volt, de előrefurakodott hozzám, megszorította a kezem, majd odasúgta: – Megölöm – és azzal elővette szoknyája zsebéből azt a dolgot. Azt mondta, az iskola pincéjében találta papírgyűjtéskor, és már hetek óta rejtegeti a szobájában. Nem tudtam kimondani a dolog nevét, de le tudom írni: két feketére lakkozott kis farúd volt, egymásba illesztve merőlegesen, az egyik, a rövidebb a hosszabb egyharmadánál metszette a másikat, a hosszabb végét Anna egy késsel kifaragta, élesre, hegyesre, a rövidebb felét pedig alumínium fóliába csavarta, mert egyébként nem tudta megfogni. Senki nem tudta volna már megfogni.

– Amikor elmegyünk a tribün előtt, felmegyek az oldallépcsőn, mintha valami dolgom lenne odafenn, majd odafutok hozzá, és a szívébe döföm – suttogta komor arccal Anna. – Azt hiszem, ezt meg kell tennem. Anyáért.

Anya akkor már rég halott volt, azután kötötte fel magát, hogy hivatalosan is megerősítették a megtestesülését, azután, hogy Ő előjött a városunk melletti kútból, ami nem is kút volt, hanem egy nyílás a föld mélyébe, egy kürtő, melyet a dinoszauruszok kora előtt még Ő maga vágott ebbe a földbe, miután kidobták a Mennyből.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – suttogtam vissza, és körbenéztem. A többiek lehajtott fejjel álltak köröttünk, vagy a ruhájukon lévő foltokat piszkálták. A távolból a Kék duna keringő szólt, és egy nagyobb csapat, talán az újraindult acélgyárban dolgozó munkások küldöttsége elvonult előttünk az úton. Nagy, fekete zászlókat lengettek, rajta sárga, hímzett latin felirattal, a kezükben pedig táblákat hurcoltak, melyeken az ugyancsak sárga, kézzel mázolt szöveg Őt dicsőítette. – Meg fognak ölni. Vagy ami rosszabb, el fognak kapni – bólogattam, és próbáltam elvenni tőle azt a dolgot, de ő visszadugta a szoknyája zsebébe. Kis, sovány lány volt a nővérem, arca apáéra emlékeztetett, akinek persze már nem ilyen volt az arca, mert megégett a tűzben. Apa részt vett a templomok lerombolásában, ő volt a Tűzbrigádok egyik vezetője, elégették azokat a könyveket, melyeknek a neve már nem jut eszembe. Amikor romboltak vagy máglyáztak, a városiak csak állták körben, és nézték, hogy mit csinálnak, aztán a hazamentek. Apa egy ízben óvatlan volt a benzinnel, a láng az arcába csapott. Még mindig jobban járt, mint mások. Mint a lázadó kínaiak, akik sosem értették meg, ki Ő, mert az ő vallásuk nem is ismerte Őt, az Ő hatalmát, azért amikor megtestesült, amikor kimászott abból a kútból a városunk egyik telkén, amikor elindult világhódító körútjára, hadat üzentek neki.

– Nem fog arra számítani, hogy egy gyerek támad rá – csóválta fejét Anna, és elnézett a távolba. – Pont akkor, amikor mindenki őt dicsőíti. – Egy kiégett autó állt az út mellett, a korai idők harcaiban robbant fel, oldalán még el tudtam olvasni a felirat egy részét: dőrsé. Kormos ablaküvegén megcsillant a fény, ami a felhők közt kibukkanó napból tűzött le elátkozott világunkra. – Olvas a gondolataidban. Előre látja a jövőt – bizonygattam elkeseredetten nővéremnek, de láttam rajta, nem tudom meggyőzni, láttam rajta a halál jelét, és elfogadtam ezt. Elfogadtunk már mindent, mert az Ő megtestesülés után nem volt olyan dolog, amit lehetetlennek tűnt.

A tükrökkel kezdődött, amikor elkezdtek mást mutatni, mint ami a valóság. Balesetek ezrei, milliói történtek. Azután a monitorok, a képernyők. Mindegyiken furcsa, érhetetlen dolgok jelentek meg. Összeomlott az internet, a bankok, a gazdaság – hasznavehetetlen limlom lett minden technikai dolog, ami az Ő előtti időkből származott. Vissza kellett térnünk a papírhoz, a ceruzához és a kétkezi munkához. A híreket a tanárok és szüleink bizonytalanul mormogták el, mint aki szégyell beszélni arról, hogy Európa behódolt neki, aztán amikor átutazott Amerikába, a Szenátus térdre ereszkedett előtte, délen tomboló örömtáncot jártak a brazilok a tiszteletére, a pápa öngyilkos lett, a papok világszerte meztelenül rohantak az utcákra és felgyújtották magukat, az oroszok pedig engedelmesen lebombázták atommal a lázadó Kínát, amiből a világ végérvényesen megtanulta, hogy új korszak kezdődött. A tükrök pedig folyton mást mutattak a valóság helyett.

– Van nálam por. A paplakban találtam ilyen ostyát – suttogta a nővérem, és egy kis papírtasakot vett elő. – Abból csináltam. Porrá törtem. Ha elkapnak, megeszem. – Ezt még én is megértettem, noha közben minden, ami a vallással kapcsolatos volt, vagy kiment a fejünkből, vagy égetett és megölt, ha hozzáértünk. Óvatosan kinyitottam a tasakot, beleszagoltam. Az ostya szemcséinek dögszaga volt. Anna egy másik tasakot nyújtott felém. – Tessék, vedd el. Ha nem sikerül, és megtudják, hogy a testvérem vagy, széttépnek. Vedd be, ha eljön az ideje – kérte szelíden.

Elöl sípszó harsant, mire a csoportunk mozgolódni kezdett. Mi voltunk az acélgyári iskola hatodik számú egysége, az Ő dicsőségére létrejött mozgalom hithű kis katonái. Fekete szoknyát, fekete inget hordtunk, a fiúk pedig fekete rövidnadrágot. Mindenkin fekete cipő volt. A hajunk levágtuk rövidre az elszaporodó tetvek miatt. A jelképünk a patkány volt, az Ő egyik kedvenc állata, alakját sárga cérnával varrtuk ingükbe, a szívünk fölé. – Indulunk – mondta Anna, majd kapkodva megölelt. – A régi hit legyen veled, bírlak – motyogta, mert nem tudta kimondani a korábbi dolog nevét, mely égette a száját, és igazából nem tudta kimutatni azt se, hogy szeret, mert ezek az érzések is eltűntek a tükörképeinkkel együtt. Az életünket a gyűlölködés, az utálat, a harag és a düh uralta. Meg az Ő dicsőítése.

Lassan, nehézkesen indult meg az oszlopunk, mert elgyötört, fáradt gyerekek vánszorogtak benne, akik nagy része éjjelente a fegyvergyárban dolgozott, hiszen a mi vékony kezeink kellettek a bombák gyutacsainak a beállításához. A régi üveggyárban alapították a hadiüzemet, és senki nem tudta, ki ellen készítjük a bombákat, mert mindenki behódolt már neki a Földön, aki nem, az pedig már nem élt. Mégis, a gyárak nálunk, az országban, Európában és szerte a világon ontották a fegyvereket, ez volt az egyetlen diadalmas tény, ami elterjedt a világ állapotáról, minden más hír érdektelen volt.

A sor szélén álltam, a kiégett rendőrautó mellett elhaladva egyszerre láttam torz tükörképem az ablakán, és az odabenn kushadó halottat – kényelmetlen érzésem támadt, felnéztem az égre, mert az eső elállt, és a felszakadoztak a felhők. A kibukkanó nap sugarai végigcirógatták arcom, furcsa érzés volt ez a kedvesség.

Ahogy lassú meneteléssel beértünk a városközpontba, az út mentén felgyűlt a tömeg. Kis, fekete, háromszögletű zászlókat lengettek, de nem éljeneztek, csöndben figyelték a mozgásunkat, szürke, tompa vagy sötét, haragos tekintetű felnőttek, anyukák, karon ülő csecsemők, vénemberek. Jobbra volt a tribün, egy nagy, fekte drapériával bevont magaslat, amin csak pár ember, a város polgármestere, tábornokok, az ENSZ elnöke, meg talán a japán császár és a német kancellár állt Őmellette.

A megtestesülés után a világ összes országa megismerte a városunk nevét. Minden évben, a megtestesülés napján megtartottuk a tiszteletére ezt a felvonulást, és ilyenkor vezetők és hírességek jelentek meg a mi vidéki, poros kisvárosunkban – olyanok, akik nem lettek öngyilkosok avagy nem mondtak le, és nem bujdostak el. Valahol, a szívem mélyén büszke voltam, hogy pont nálunk történt meg a dolog, hogy az a nyílás pont a mi városunkba volt, és hogy annyi évmillió után pont itt és most, az én időmben jött a felszínre Ő. Felnéztem a tribünre, és megdobbant  a szívem, mikor megpillantottam.

Most Marilyn Monroe alakját vette fel. Szokása volt, hogy ötletszerűen változtatja a külsejét, a mai különösen jól állt neki. Fehér ruhát viselt, nyakpántosat, és a mellvédtől ugyan nem láttam, de sejtettem, olyan szoknya van rajta, amit a májusi szellő könnyedén fellebbenthet. Hátranéztem, Annát kerestem a tömegben, és arra gondoltam, elárulom őt. Az nem lehet, hogy ezt a szépséget odafenn, a tribünön bántsa valaki. Kiléptem a soromból, egy tanár rosszindulatúan rám pisszegett, de nem törődtem vele, és megint megfordultam, a gyerekek közt cikáztam, aztán a tribün alja felé indultam, és még láttam Annát eltűnni egy kis oldallépcsőn. Utána siettem, szívem a torkomban dobogott, mert tudtam, hogyha felmegyek, én is a közelébe kerülök, életemben először fogom testközelből, és nem innen lentről, a betonútról látni Őt. Felszaladtam a lépcsőn, és megkerültem egy öltönyös férfit, így láttam, ahogy Anna lassan közeledik a Marilyn alak felé, aki megérezte, hogy a körötte, mellette állók a nővérem felé fordulnak, megfordult Ő maga is, és kedvesen átalakult egy jóságos öreganyóvá, egy régi Grimm-mesekönyvből vette ezt az arcot, vagyis Anna agyából vette a képet, mert az én agyamban is benne volt, a mi könyvünkben volt ez a nagy, horgas orrú, mosolygó szemű anyóka. Anna előhúzta azt a dolgot, és ekkor – a remény, a lehetőség tünékeny varázsa miatt – eszembe jutott a neve, a keresztet, igen, kihegyezett szárú keresztet vett elő, és nekiugrott az anyókának, aki erre torz, őrült, gonosz arcú vénasszonnyá vált, felrikoltott, a zene, az idióta Strauss-keringő elhallgatott, mintha elvágták volna, majd fény villant, nem tudom, a banya kezéből vagy szeméből jött-e, csak azt láttam, a nővérem porrá válik, a kereszt pedig, vagyis az a valami a földre koppant, valaki gyorsan odaugrott, lehajolt, papírzsebkendővel felvette, és elvitte, míg a szellő, mint egy tűnő árnyékot, elsodorta Anna maradványait a tribün korlátja felett.

Vasmarkú felnőttek fogtak, rángattak el, de a vénasszony rám mutatott, és halkan megszólalt, igaz, a fejünkben mind hallottuk kérést: – Vigyétek a szobámba.

Úgy is lett, lerángattak az emelvényről, két marcona rendőr a szállodához kísért, a tér túloldalán lévő otromba Karancs hotel tömbjéhez, majd fellifteztek velem a legfelső emeletre. Végiglökdöstek egy porszagú folyosón, aztán belöktek egy ajtón.

Ő már ott állt, a nagy, tágas helyiség túlsó végében, egy padlótól mennyezetig feszülő ablak előtt, és a lenti forgatagot nézte.

Ezúttal az anyám alakját vette fel. Ahogy megpillantottam, belerezdült a szívem, és indultam volna, hogy átöleljem, hogy átöleljen – aztán eszembe jutott anya hideg keze, amit megfogtam, miután levágták a fészerben, és erőt vettem magamon, megálltam, csak néztem a vaskos, virágos otthonkát viselő alakot, és nem szóltam, direkt néma maradtam. Kutattam magamban a fájdalmat, az Anna halála miatti megrendülést, de nem találtam semmit, persze ez is miatta volt, hogy képtelenek voltunk a szeretetre, a gyászra, bármire, ami korábban emberré tett minket.

– Mit gondoltatok? – kérdezte csöndesen anya lágy hangján. – Hogy gondoltátok ezt?

Tűnődtem mit mondhatnék, közben persze homályosan motoszkált bennem a szorongás, a riadalom a haláltól, nem akartam menteni magam, mégis úgy válaszoltam, mint aki ragaszkodik ehhez a semmi életéhez: – Nem tudom. Én csak ma tudtam meg, mit akar tenni.

– Bolond kislányok – csóválta fejét, majd megfordult, odajött elém. – Azt hittétek, nem próbálták már meg ezt mások, nagy, erős, okos férfiak, ravasz és gyönyörű nők, elszánt papok és fanatikusok? Azt hiszitek, van értelme itt – karjával szélesen körbemutatott – tenni bármit is ellenem? Hogy megváltoznának a dolgok, ha én nem lennék?

Megvontam vállam, mint aki nem tudja, de tényleg nem tudtam, mert nem lehetett már visszaemlékezni az Ő előtti időkre, és nem lehetett elképzelni mást, mint ami most van. Ez is az ő hatása volt. Ahogy az is, hogy nem érhettünk vallási dolgokhoz, mert a korábbi, Hamis Istenre utaló dolgok fájdalmat okoztak, hogy nem maradtak szép és jó érzések, hogy nem bíztunk egymásban, hogy nem szerettük a virágokat, a madarakat vagy a kiskutyákat.

– Nem tudom – vallottam be, mert éreztem, választ vár.

A fal melletti szekrénykéhez lépett, és egy nagyon réginek tűnő borospalackból bort töltött egy pohárba. Vele szemben a falon egy fekete selyemmel letakart kép függött.

– Azt hiszitek, még mindig van visszaút, ugye? – kérdezte sajnálkozva, vagy valódi kíváncsisággal a hangjában. Megforgatta a pohárban a bort maga előtt, majd letette a tálcára, és odaintett. Akaratlanul is mozdult a lábam, mentem, míg meg nem éreztem, hűvös, súlyos karját vállamon. Felnéztem rá – már nem anya volt, hanem egy negyven év körüli, őszülő, sovány férfi, egy unalmas hivatalnokarc, testén szürke, levendulaillatú öltöny. Átkarolt szorosan, magáéhoz ölelt, majd kinyúlt a képet takaró selyemhez.

– Ha meglátod ezt, elsőként te e földön, ha szembesülsz ezzel, akkor meg fogod érteni, hogy számotokra már nincs megváltás. Nincs kiút és visszatérés. Az enyéim vagytok, mert olyanok vagytok mint én, csak eddig nem volt, aki ezt megmutassa. De a tükrök nem hazudnak – azzal lerántotta a leplet, és én megpillantottam magunkat, először őt, egy tekergődző farkú, pikkelyes, vörös szörnyeteget, és mellette az én igazi énemet a tükörben – egy szörnyűséget, ami rosszabb volt a mellettem álló Sátánnál is, de csak egy pillanatra néztem rá, mert sikoltva elfordultam, eltakartam az arcom.

– Kérem, ne! – könyörögtem, és már tudtam, igaza van: nem érdemlünk jobbat nála. Fél szemmel láttam, mozdul, visszaigazítja a selymet. Zihálva a tálalónak támaszkodtam, és éreztem, hogy hónapok óta elsőször ismét tudok sírni, a melegség végigfolyt arcomon.

– Igyál a boromból – kérte lágyan, majd ellépett mellőlem, visszament az ablakhoz. –Megnyugtat.

Engedelmeskedtem. Mintha bársony folyt volna le a torkomon. Visszatettem a poharat a tálcára, félig maradt benne, majd hátranéztem rá. Nem figyelt. Ez pont elég volt. Anyára gondoltam, akarattal, erőszakkal – a hideg kezére, semmi másra.

– Tat tvam aszi. Ez vagy te – bólogatott a lenti, ünnepelt nélküli ünneplő tömeget bámulva. – Ezek vagytok ti. És most menj, és törődj bele.

Engedelmeskedtem, kisiettem a szobából, odakint már várt rám egy férfi, ugyanúgy nézett ki, mint Ő, szürke öltönyös, lárvaarcú hivatalnok. Lekísért a szálloda aljába, majd kilökött az ajtón. – Eredj – szólt rám.

Megálltam a májusi szélben a tömeg szélén, és mélyet sóhajtottam. Nem éreztem mást, csak elégedettséget. Kezemben ott volt az üres tasak, a tasak, amit Anna adott. A por már nem volt benne. A maradék borba öntöttem, odafenn a szobában. Összegyűrtem a papírt, eldobtam. És vártam.

vége

Ez a történet az előző párja, verziója. A helyszín most a másik nagy gyárkomplexum, az Acélgyár, mely hajdan uralta a város köré épült mitológiát. A kép esős délelőtt készült, pár hete, és az épület és környéke rajta pont olyan, mint bármelyik gyártorzó Ózdon, Miskolcon, Kazincbarcikán. Ezt minden hamis nosztalgia nélkül mondom - esztétikailag persze borzalmas a helyzet, de gazdaságilag nem tudom, mit lehetett volna tenni, lett volna-e más út. A Városi Gorillákról már régebben is hallottam, de a Lipótmezőről szóló anyaguk nagyon megfogott, nagyon erős hangulata van annak a helynek most, ami átszüremlik a felvételeken - micsoda horrort lehetne ott forgatni! -, meg persze a fejemben volt, hogy a betörés tényén túl azért van valami bátorság abban is, hogy egy ilyen elhagyott helyre mennek, ahol ennyi őrület és szenvedés ivódott a falakba. És mindez elmozgatott a történet fő szála felé, hogy talán ezekben a nagy gyármonstrumokban is maradt valami az 50-es évek munkaversenyeiből, azokból az emberekből, akik a kádári ügyeskedő szakik korszaka előtt valóban a belüket is kidolgozva hittek egy magasztosabb célban.    

Sztahanov

– Az apád egy tróger, mi? – mondta a Srác a gyereknek, aki odasodródott a pad mellé, a buszpályaudvaron, ahol a Srác ült a hátizsákja mellett. A gyerek a hátizsák oldalába tűzött mászókötelet és kampót bámulta, és nem is értette a kérdést. A Srác a férfi felé intett, aki tőlük pár méterre egy kisebb gyereket leckéztetett, mert az leejtette a téli fagyiját. A férfi melegítőben volt, oldalán övtáska, bő, koszlott pólójára sárgás gallérú márványfarmer dzsekit húzott, zsíros, ritkás haját hátrafésülte keskeny, örökké borostás rókaarca felett. – Soha nem dolgozott rendes helyen, soha nem dolgozott igazán keményen – méregette szúrós szemmel a Srác a részeg taglejtésekkel magyarázó férfit. A kisebbik fiú sírásra görbülő arccal bámult fel apja Isten-arcába. – De persze mindenről megvan a biztos véleménye, mindent mindenkinél jobban tud, mindenki hülye ebben az országban, a főnökei is mind hülyék és kontárok, a gyárat vagy az üzemet, ahol melózott, szétlopták ezek a főnökök, aztán jöttek a multik, akik kizsigerelték a jó magyar embereket, az olyanokat, mint ő, majd kirúgták őket, mert továbbvitték a munkát a románokhoz. És ezek miatt nem vitte semmire, ezek miatt maradt egy csóró egész életében, mi? – faggatta a bámuló fiút a Srác, majd kivette szájából, és elpattintotta rágógumiját az utasellátó fala felé, mielőtt még hozzátette: – Az én apám is ilyen volt. – Felállt, hátára kapta a hátizsákját, és ahogy elment a fiú mellett, megveregette a vállát: – Tűnj el ebből a városból, én is ezt csináltam. – Az utolsó padon, a buszra várakozók mellett egy idős, szakállas férfi sírt, a Srác megbámulta, kíváncsi volt a történetére, de nem volt ideje letelepedni mellé, hogy kikérdezze, mi a baj, nem ezért jött vissza a városba, hanem a Gyár miatt. Átvágott az aluljárón, de gondosan elkerülte a fő utcát és a teret, nem akart régi ismerőssel, volt osztálytárssal összefutni, a feladatra akart koncentrálni. A patak mentén, egy rozzant járdán haladt végig, míg elért az egykori vasúti átjáróba, ahol hajdan csillék ezrei vitték az anyagot a Gyárba, és hozták onnan a készárut, itt bukkant tehát elő, aztán elindult a rettentően hosszú és egyenes utcán, mely korábban egy orosz marsall nevét viselte, most nem tudta, már mi az új neve, csak ment, ment bele a nyomorúságos épületek, egykori munkáslakások rengetegébe, míg el nem ért a Gyár bezárt kapujáig.

Alkonyból lassan sötétségbe fordult. Pont alkalmas idő volt a mászáshoz.

A kerítéshez sétált, felnézett, megvizsgálta a falakat, az épület ablakait, az oszlopokat, de sehol nem látott kamerát. Valószínűleg portaszolgálat volt csak, biztosan egy kövér, cigarettázó portás járja be óránként az épületet, valami rövidített útvonalon, az unalomtól bágyadt figyelmetlenséggel.

Ott, a fal tövében öltözött fel, magára húzta a térdvédőt, a könyökvédőt, a kesztyűt, a kis hátizsákba vizet, elemet, kötelet rakott, egy másik kötelet a kampóval az övébe tűzött, végül körbenézett, de mivel senkit nem látott a rendezetlen tájban, egy bokorba rejtette a nagy hátizsákot, majd felhúzta a maszkot is, bekapcsolta a sportkamerát, és az arca elé tartotta: – Sziasztok, a Betongerillák speciális kiadását látjátok. Ezúttal S.-be, szülővárosomba látogattam, a szocialista ipar volt fellegvárába, ahol is az egykori vas- és acélgyár elhagyatott, leromlott épületébe fogok ma este behatolni. Hajdan ez a gyár látta el vasáruval az országot, ma egy üres csontváz, melynek a kísérteties belsejében izgalmas sétára nyílik kilátás – lekapcsolta a kamerát, eltűnődött: – Nyílik kilátás a sétára? – morfondírozott. –  Milyen idióta megfogalmazás ez? Mindegy, majd kivágom – felrakta a fejére a kamerát, majd hátrált, és aztán nekifutásból felrugaszkodott a falra, megkapaszkodott, átlendült, leugrott a túlsó oldalon – így már a Gyár területén volt. Mobiljával ismét elindította a kamerát. – Az első lépések idebenn. Ez a legizgalmasabb rész mindig.

Körbefordult, a fal és az épület közti senkiföldjén állt. Elindult hátrafelé. – Tanulmányoztam az épület tervrajzait. Itt hátul van egy gazdasági bejárat, ahonnan be lehet jutni az egyes és a kettes csarnokba. Főképp az egyes csarnokban folyt a termelés, nagycsarnoknak hívták, mert a fénykorban száz fölötti létszámban dolgoztak itt a proletárok. Az a célpontom. – Egy korhadt ajtóhoz ért, zárva volt. – Ez zárva – kommentálta, majd felnézett. Odafenn, a második emeleten egy ablak résnyire nyitott szárnyait pillantotta meg. – De ott bejutunk. – Az ereszcsatornán kapaszkodott fel, majd az ablakpárkányokon, és a homlokzati díszkitüremkedéseken egyensúlyozva eljutott a nyitott ablakig. Háta mögött rebbenve életre keltek az utcai lámpák. – Mint pók a falon – suttogta megdermedve a hirtelen fénytől, majd óvatosan, félig hátrafordulva kilesett az utcára, de továbbra se járt senki a Gyár környékén. Belökte az ablakot, és beugrott a helyiségbe. Port kavart érkezése. Rozzant székek és íróasztalok álltak feltornyozva a szoba végében. – Valamiféle iroda lehetett – suttogta maga elé, míg az ajtóhoz osont. Csikorogva nyílt. – Akár egy rémfilmben – jegyezte meg. Végigsietett egy sötét folyosón, egy másik ajtóhoz ért, ami egy lépcsőházba vezette. Itt zöld vészvilágítás sugárzott némi fényt. – Az emlékeim szerint felfelé kell mennünk – jelentette ki határozottan. Futva nekivágott, aztán a harmadik lépcsőfordulóban megtorpant, egy pillanatra egyensúlyozott a semmi felett, majd visszatántorgott. – Hú! – nyögte – Ez hirtelen jött.

A lépcsőház felső részét lebontották, a romlás belemart a tetőrészbe is, a nyílásból derengő fény áradt a lenti mélységbe. – Azt hiszem, ez már itt a nagycsarnok – suttogta, miközben a szemközti vas tetőszerkezet kuszaságát méregette. – Na, nézzük – biztatta magát, hátralépett párat, majd nekiiramodott, és átugrott a mélység felett. A vasgerendák ridegen fogadták érkezését. Fém és olajszag nyomult orrába. Lenézett, és megborzongott, mert baljós előérzet, kényelmetlen déja vu suhant át rajta a látványtól. A derengő félhomályban földre kushadó hatalmas állatoknak tűntek a rég működésképtelen gépek. Oldalt valami bonyolult kezelőpult húzódott a fal mellett. A terem másik végében üveggel leválasztott irodasor látszódott az utcai lámpák gyér fényében, ami körben, a felső részen elhelyezett koszlott ablaksorból szűrődött be.

– Igen, ez a nagycsarnok – suttogta, miközben elindult a helyiség belseje felé, a húszméteres mélység felett egyensúlyozva. – Annak idején itt szorgoskodtak a munkások, itt élték le az életüket, innen mentek a szakszervezeti üdülőbe, itt beszélték meg a politikai helyzetet, az otthoni dolgokat, vagyis itt melóztak, ebbe haltak bele – magyarázta lelkesen, miközben elérte a túloldali ablaksort. Keskeny perem húzódott a hatalmas ablaktáblák alatt, leereszkedett, és belekapaszkodott, majd még tovább engedte magát, miközben lábával kereste a támasztékot. – Lemegyek a csarnok szintjére, megnézem közelebbről is a…– mondta volna, de ekkor olyasmi történt, ami nagyon rég esett meg vele: a perem elengedett, mert egy rozsdás fémcsík volt csak, ami most elvált a faltól, és ő hiába kapott a fal után, már hátra is bukott, egyenesen a mélybe, a lenti kezelőpultra, annyi ideje maradt, hogy kimondja – Basszus – és már be is csapódott a fém-fa felületbe. Hátizsákjára zuhant, ami felfogta az ütés keménységét, de így is kiszakadt tüdejéből a levegő, és vele együtt távozott eszmélete is.

Arra riadt, hogy fájnak a bordái, és hogy valaki húzza a lábánál fogva. A hátán vizet érzett, először azt hitte, vér, aztán arra gondolt, azzal nyugtatta magát, hogy az eséstől szétnyílhatott a vizes palackja. Fókuszált, így már azt is látta, hogy egy alacsony, mokány, kék vagy szürke ruhába öltözött alak húzza, a fején micisapkával. – Hé – krákogta, és nyelve alá valami éles, talán egy letört fogdarab akadt, kiköpte, nyálat gyűjtött szájában, és megismételte: – Hé! – mire a másik megállt, épp egy nagy, zümmögő fémtömeg előtt, elengedte a lábát, és megfordult. Barna, kerek képű, ötven körüli emberke volt, arca csupa ránc és aggodalom. Durva, olajfoltos munkáskabátot, -nadrágot viselt, lábán ormótlan bakancs sötétlett. Idétlen sapkája és elálló kis fülei közé egyik oldalt talpas cigaretta, a másik oldalt ceruza volt betűzve. – Megmutatom, hogy működik, jól figyelj! – mondta meglepően mély hangon. A géphez fordult, ami előttük tornyosult, meghúzott egy kart, mire a gépben rés nyílt, ekkor a férfi a gép mellett szépen feltornyozott vaslapokból kivett egyet, jó nehéz lehetett, mert nekifeszült, ahogy emelte, becsúsztatta a résbe, majd újabb kart húzott meg, egy kerékhez fordult, megforgatta, megfeszítette, a rés összezárult, végül egy harmadik kar hatására sziszegő, sivító hang hallatszott, és oldalt, a gép melletti tartályba valami fémes dolog, nem is egy, hanem tucatnyi zuhogott le csörömpölve. A férfi odalépett a tartályhoz, kivett egy fényes korongot, felmutatta: – A csapágygyári elvtársaknak készül – bólintott, majd visszadobta a vasat a többi közé, a Sráchoz lépett, megragadta, és talpra állította. – Ah – szakadt ki a fiúból a nyögés. Fájt a háta, a combja, a jobb alkarja, és a tarkójából alattomos zsibbadás kúszott szét koponyájába, de eszméleténél maradt. A férfi odatuszkolta őt a géphez, a legelsőként meghúzott karra tette a Srác kezét, majd bólintott: – Csináld! – mondta határozottan, és a fiú kábultan engedelmeskedett, a gép már átvette az irányítást, a gép, és az idegen férfi együttesen arra késztette, hogy a feladatra koncentráljon, tehát meghúzta a kart, felemelt egy vaslemezt – annyira nem is volt nehéz – és becsúsztatta a résbe, majd a kerékhez nyúlt, de ekkor a figyelő munkás rászólt: – Előbb a prés! – és mutatta a kart, amit kihagyott, mire a Srác bólintott, meghúzta a kart, most a kereket pörgette, szorította, jöhet a harmadik kar, sivítás, sziszegés, és a kész lemezek örömteli csilingelése. – Ismét! – szólt rá a férfi, de a Srácot nem kellett biztatni, mint aki álomban cselekszik, meghúzta a kart, majd jött a lemez, kar, kerék, kar, és csilingelés. – Ez az, ez jó tempó, így meglesz – bátorította a férfi mellette, mire egy harmadik hang is beleszólt: – Milyen a tanonc? – nagy, öblös hang volt, a Srác nem ért rá odanézni, ki beszél, csak azt érzékelte, hogy fények gyúlnak körötte. – Nem rossz, hozza majd a száz százalékot, de benne van a százhúsz százalék is, művezető elvtárs – magyarázta elégedetten a mestere, és a Srácot ezektől a szavaktól melegség és lelkesedés öntötte el, pedig csak a tarkójáról csorgott be vére a nyakába. – Az jó, mivel az e havi termelési versenyt meg kell nyernie a  brigádnak – morogta a másik, és az alak, aki hozzá tartozott, odébbállt, elsétált máshoz, mert már a többi gép is működött, sziszegett és zakatolt és csattogott, és a terem megtelt pokoli de mégis jóleső zajjal, és fények gyúltak körben mindenhol, meleg, sárga fények, és testek töltötték be a teret, olajos, mocskos férfitestek, inas alakok mozgolódtak mindenfelé, izmok feszültek, lábikra és váll dolgozott, ahogy a munkások a gépeik ölelésében iparkodtak.

– Tovább, ne lankadj! – szólt rá a tanítója, mivel a Srác a tudata mélyén mégiscsak elcsodálkozott ezen a hirtelen változáson, de csak egy pillanatra, mert ahogy lenézett magára, a testére, látta, hogy ugyanolyan ruhát visel, mint a másik, mint az összes többi, és nemcsak a ruhája, hanem a célja is ugyanaz, hogy a brigád túlteljesítse a tervet, hogy túlszárnyalják a tervszámokat, ha kell, az egészségük árán is, ha kell, bele is szakadnak, de meg kell lennie annak a százhúsz vagy százötven százaléknak. Mindenki ezért küzdött, harcolt a teremben, fogcsikorgatva, éhséggel, szomjúsággal nem törődve dolgoztak a kései órán, ezen az éjfélen, hogy bebizonyítsák, mire képes az emberi akarat, a hit és a lelkesedés, ha a termelésről, a munkáról, az ország jövőjéről van szó. A Srác egybeolvadt ezzel a lendülettel, vitte, sodorta őt a gyár ereje, és húzta a kart, emelte a lemezt, tekerte a kereket, várta a csilingelést órákon át, közben érezte, hogy mind melegebb lesz a teste, főképp a háta, míg tagjai mind hidegebbek, és torka kiszáradt, a tüdeje égett, az ujjai zsibbadtak, a szeméből pedig a megterheléstől könny folyt. Ha több ideje lett volna a gépen, valószínűleg a nyirokcsomói is megduzzadtak volna, vagy belső szervei lázadtak volna fel, avagy aranyér türemkedett volna ki végbelén, de így csak a kiszáradás és a vérzés okozott gondot, és az a fojtó kábulat, ami tulajdonképp az agyrázkódás következménye volt. Hajnalra ez a kábulat tátongó sötétséggé szélesedett fejében, és ő annak peremén egyensúlyozott, míg teste a kart húzta, vagy a kereket tekerte. Minden falmászó ügyességére szüksége volt, hogy kitartson, mert sejtette, lesz majd valami vég, valami pihenő vagy ilyesmi, amikor ihat vizet, és egy kicsit leülhet, hogy reszkető lábizmai, és ólmosan nehéz karjai megnyugodjanak – de előbb érkezett el a bukás, ugyanaz, ami tulajdonképp ide sodorta: megbotlott a mélység felett, és belezuhant valami időtlen és isten nélküli szakadékba.

Hátrahagyott testét a kövér, cigarettázó portás találta meg, aki még alkonyatkor elaludt, és ezért éjjel nem, csak reggel ötkor járt körbe. Fél percig bámulta a poros gépre roskadt fiút, kinek hátizsákját vér itatta át, és fehér kezei a szerkezet egy-egy karjára fonódtak. Aztán visszarohant fülkéjébe, hívta mentőket és a rendőrséget. Feje fölött, míg beszélt, fekete-fehér férfiarcok néztek le megértően a falról. Valaki megtalálta pár éve a pincében ezt a tablót, és viccből kiakasztotta ide, mondván, nézd a hülyéket, ezek gürcöltek annyit a komcsikért, mert a tabló – a címe szerint – a Gyár élmunkásait mutatta be negyvenhattól egészen hatvankettőig. Központi helyen volt a Srácot betanító munkás fényképe, aki ez idő alatt egyedül nyerte el a Sztahanov-érdemrendet, mivel egymaga százötven százalékos teljesítményt nyújtott hat héten át. Mellette pedig a Srácra nagyon is hasonlító fiatalember sápadt képe volt látható, kis kereszttel, külön képaláírással: „a szocialista munkaverseny hősi halottja”.

vége

Vas, szén, üveg - ez a három dolog emelte fel S.-t, és ezek is okozták a bukását. Az Üveggyárat, amiről a történet szól, a városiak csak Öblösként emlegették, mert ez ugye benne volt a nevében: Öblösüveg gyár. És persze volt Síküveggyár is...Nekem sok közöm nem volt hozzájuk, az Öblösnél volt egy diszkó a kilencvenes években, ott voltam egyszer vagy kétszer, egy ismerősöm apja pedig üvegfúvó volt, de erről vele soha nem beszéltem. A történet alapja E.T.A. Hoffmantól jött, jobban mondva, saját, homályos Hoffman-emlékeimből. Azt hiszem, "Az arany virágcserép" messze nem annyira jó könyv, mint ahogy a középiskolás tananyag áradozik róla, Szerb Antal leírása Hoffmanról "A világirodalom történeté"-ben sokkal érdekesebb, mint az életmű maga. Most újraolvasva, találtam nála egy idézetet, Heinétől veszi, ő mondja Hoffmanról, én meg szeretném kisajátítani: "Egész műve nem más, mint egy rémült sikoly húsz kötetben."  

A képen az üvegfúvóknak emléket állító szobor látható, a jobb szélén, a távolban a hajdani üveggyár romos épülete, közepén az a nyílás olyan, mint egy aknavető nyoma. A romantikusok imádták volna a látványát.

Szellem a palackban

Szabados akkoriban Miskolcra járt, egy telemarketinges cégnél dolgozott, és naphosszat masszázshengereket, intelligens felmosófejet vagy mindent elvágó kerámiakést próbált eladni nyugdíjasoknak és gyesen lévő anyukáknak a telefonban. Hazafelé mindig a McDonald’s-ban evett, nagyobb menüt, így a fél liter Sprite próbára tette hólyagját a kanyargós, hosszú hegyi úton, ezért mikor a busz beért a városbéli pályaudvarra, szinte rohant a vécébe. Miután könnyített magán, rendszerint álmos fáradtság lett úrrá rajta, ezért az utasellátóban vett egy meglepően finom és erős presszókávét, majd behúzódott a sarokba, rágyújtott, és belebámult a levegőbe.

Egy ilyen esti órán idős, nagydarab férfi közelített hozzá, biccentett, mutatta a pult túloldalát, és kérdezte is, hogy szabad-e. Persze, mondta Szabados bágyadtan, csak nyugodtan.  A férfi letette korsó sörét, mellé egy áttetsző palackot, amelyben fehér füst gomolygott, aztán cigarettapapírt vet elő, dohányt, ügyesen megsodorta, és első két foga helyén lévő résbe dugva a szálat rágyújtott. A szakáll fölötti arca ráncos és sebhelyes volt, némelyik vörös forradás közepén apró szilánkok, üvegszemcsék csillogtak a sárgás fényben. A férfi megérezte, hogy Szabados bámulja, ezért kifújta a füstöt, majd azt mondta, üveggyári emlék, az öblösben dolgozott harminckilenc évet, és tíz éve, az első leépítésnél küldték el, mert neki már kivolt a nyugdíja, így a fiatalok legalább maradhattak munkában. Szabados kezet nyújtott, bemutatkozott, mondta, hogy ő meg a BRG-ben volt, és bár csak pár éve dolgozott, de mégis elküldték az első hullámban. Aztán kis csönd következett, végül Szabados megkérdezte, mi van a palackban, és a füsttel teli üvegre sandított.

Az öregember hümmögött egy sort, majd azt válaszolta, ennek hosszú sora van, de ha Szabadosnak van némi ideje, szívesen elmeséli neki, bár nem biztos, hogy minden részletét el fogja hinni. Szabados biztatta, hogy mondja csak, nincs semmi dolga, nem várja senki otthon, se kutyája se macskája, azért is időz itt ilyenkor, hogy egy kicsit emberek közt legyen.

Az idős férfi erre mélyet sóhajtott, maga elé vette a palackot, melynek nyaka mint akaratos gyerekkéz nyúlt fel a szakálla aljáig, végigsimította az üveg oldalát nagy, vaskos ujjaival, majd így szólt:

– Akkoriban más volt a világ. A hatvanas évek elején. Más volt az íze a levegőnek, a ciginek, meg a sörnek. Azt gondoltuk, az a világ mindig tartani fog, hogy az oroszok mindig itt lesznek, és hogy Kádár apánk örökké élni fog. Fiatalok voltunk, szerettünk dolgozni. és akartunk is. Én egyből a szakmunkásképző után bekerültem az Öblösbe. Először rakodónak, de aztán valaki kiesett a kemencesorról, így átraktak fúvótanoncnak. Fél évig csak adogattam a pipát a nagy öregeknek, előmelegítettem őket azoknál a pokoli kemencéknél, vagy pakoltam a hűtőbe a kész dolgokat. Később aztán engedték, hogy belenyúljak a formázásba is, az ollóval én nyírtam le a felesleget, a sapkát a már kész tárgyról, vagy segítettem a lerepesztésben. Eltelt egy év is, mire az első pipát kézbe vehettem, és belefújhattam. El nem tudja képzelni, milyen nehéz dolog az. Az üvegfúvás. Biztos látott már tévében róla filmet, ott olyan, mintha az ember csak egy lufit fújna fel, de a valóságban nem úgy van az, hanem oda kell durálnia magát, az anyag ellenáll, kell neki a jó erős tüdő és száj. Nem csoda, hogy minden jó fújónak kiesnek az első fogai, ahogy az enyéim is. Meg aztán az volt, hogy abban az időben nem annyira a szépség, hanem a mennyiség volt a fontos. Már nem voltak olyan nagy termelési versenyek, meg olyan bolondok, mint az a férfi az acélgyárban, aki Sztahanovnak képzelte magát, bele is halt, de meg voltak adva a tervszámok, hogy ezen a héten meg kell lennie ötszáz vizeskancsónak, vagy kétezer müncheni sörösnek. Kis csapatban dolgoztunk, alig voltunk hatan vagy heten, állandóra sokan nem bírták ezt a melót, beletanultak, de nem bírták, elmentek, otthagyták, visszamentek csomagolónak vagy mást csináltak inkább. Emlékszem, nagyjából egy időben kezdtünk a Gyurival, és azonnal jó barátok lettünk. Ő fent lakott a Rokkanton, az idős anyjával, és én, ahogy jöttem a Somlyóról, mert nekünk ott volt akkor ilyen kis szükséglakásunk, reggel mindig találkoztam vele, és együtt mentünk be, együtt is jöttünk el. Magas, sovány fiú volt, el se hitte volna róla az ember, hogy ilyen ügyes a fújásban, de nagyon is az volt, sőt, igazi művésze volt az üvegnek. Én mindig megcsináltam, amit kellett, miután beletanultam, nem pocsékoltam az anyagot, minden századik, ha kárba ment, a többi szépen sikerült, de Gyuri, ő aztán tényleg száz százalékra csinált meg mindent, és közben ördögi ügyességgel formált. Már a bankái is – az az első kis gömb, amikor először belefújunk –, azok is tökéletesen alakultak, aztán a lengetése csak javított a képen, öröm volt nézni, ahogy mozgatja az üveget, majd merít, majd lengeti, hogy aztán ügyes, takarékos kis mozdulatokkal előformázza. Sokszor, mikor megálltam pihenni, csak bámultam, mit tud ez a Gyuri, akkor még nem volt verseny köztünk, ezt jó tudni, elfogadtam, ő volt az ügyesebb. A vezetés is látta ezt, de engem is honoráltak, mert hoztam a normát, ha rám bíztak valamit, az határidőre kész lett, mondták, Lacikám, jövő keddre le kell szállítani a cseheknek ezer darab burgundit, és tudták, hogy ha rajtam áll, az meg is lesz keddig. Így is lettünk volna az idők végezetéig, barátságban, békességben, ha nincs az a lány. Már régebb óta nézegettem, mert láttam néha a csomagolóba is, de aztán felkerült festőnek, akik egy üvegfallal elválasztva ott voltak a szomszédos helyiségben, onnantól kezdve csak őt bámultam. Editkének hívták, kis, törékeny nőcske volt, mindig olyan szelíden mosolygott, csendesen, illemtudóan válaszolt, ha szóltunk hozzá, és amikor kezdtem vele komolyabban foglalkozni, akkor se nagyon engedett fel. Eltelt fél év, mire jutottunk valamire, de akkor meg azt láttam, hogy a Gyuri is találkozgat vele, visz neki egy-egy szépen formált üvegrózsát, kísérgeti a menzán, vagy a kapuban vált vele pár szót. Először az Editkével beszéltem a dologról, ő csak hebegett-habogott, hogy hát nem tudja, a Gyuri is meg én is, mind a ketten most kezdtünk el udvarolni, és ő nem tudja, mi legyen, ilyet még nem élt meg, ő nem akar dönteni. Láttam rajta, bántja a dolog, és azt is éreztem, hiába, hogy én voltam az első, mégis, valahogy jobban vonzódik a másikhoz, csak nem meri mondani, nem akar megsérteni, vagy maga se biztos a dolgában. Addig-addig tartott ez, hogy felhergeltem magam ezen a helyzeten, és egyszer, sikta után kérdőre vontam a Gyurit, hogy mit akar ő ettől a nőtől, akit én néztem ki magamnak. Mind a ketten fiatal emberek voltunk, az életünk legelején, el lehet képzelni, hogy hogy állt köztünk a dolog. A Gyurinak se kellett sok, mert bár szelíd és csöndes, jóravaló fiú volt, de ez, hogy így nekiestem, ez előhozta belőle kakast. Hogy az Editke azt mondta neki, hogy jobban kedveli az ő társaságát, meg hogy nincs nekem jogom valakit eltiltani a másiktól, az emberek már nem tárgyak, meg nem tulajdonok, mindenki azt csinál, amit akar. Erre egy kicsit visszakoztam, mert éreztem, nem jó felé megy a dolog, ezért inkább azt mondtam, Editke nem tud dönteni, az ő szájából hallottam, így hát nekünk kell ezt dűlőre vinni. Mármost, nem akartam verekedni, a földön hemperegni a legjobb barátommal, amúgy is én lettem volna a győztes, nem lett volna igazságos. Inkább az ötlött ott a fejembe, hogy legjobb volna más, békésebb úton elrendezni az ügyet, hirtelen belém villant, hogy mindjárt itt a nőnap, meg hogy van egy nagy rendelés pezsgőspohárra, és akkor már össze is kapcsoltam a kettőt, mert mondtam neki, te, Gyuri, oldjuk meg ezt okosan, versenyezzünk nőnap alkalmából, a hölgyek, Editke tiszteletére. Munka után kezdjünk el pezsgősöket gyártani, és aki tovább bírja, aki többet bír, az maradhat a lány körül, a másik eltűnik, lekopik, mint a festék. Gondolkozott ezen egy kicsit, láttam, latolgatja magában az esélyeit, de azt is, hogy tudja, ő a rosszabb fizikumú, vagyis ő az esélytelenebb, de ezt nem akarta belátni, elismerni, elvörösödött, és bólintott, belecsapott a tenyerembe, hogy legyen így. Most, visszagondolva, nem vagyok biztos bene, hogy hátul, az agyam egy zugában nem fordult az meg, nem számítottam arra, hogy hiúságból is elvállalja, noha tudván tudta, kisebb az esélye, ha nem a szépségről vagy az ügyességről szól egy ilyen verseny – de fiatalok voltunk, nagyon akartuk azt a nőt, és szerelemben meg háborúban ugye minden eszköz megengedett. A nőnapozás után megkértük a részlegvezetőt, kérjen túlórát nekünk kettőnknek. Azt is elmondtuk, hogy egy nemes verseny lebonyolításban is kérjük a segítségét, ő pedig, egy bajuszos, idős szaki, Pista bá, belement, de el is terjesztette a hírét, úgyhogy jó páran maradtak, és körbe leültek székekre, mint valami nézősereg. Editke persze nem maradt, amikor megtudta, mi készül, azonnal elértette, és sírva rohant haza az anyjához, de ezzel akkor már nem törődtünk, a Pista bá sípszójára megmerítettük a pipákat az olvadt üvegbe, meghengergettük a masszát a fémlapon, aztán forgattuk és lengettük, kialakítottuk a kelyhet, majd hozzátoldottuk a szárat és a talpát, és aztán kezdtük elölről az egészet. Telt az idő, fél szemmel néha a nézőkre néztem, egy idő után kezdtek elszállingózni, a fenti ablakokon meg láttam, sötétedik, Pista bá is mind többet pislogott az órájára. Egyszer csak azon kaptam magunk, hogy a fali nagy óra szerint már nyolc van, vagyis tizenkét órája dolgoztunk, ha az egész munkanapot összeadom. Tíz felé járhatott, amikor már én is éreztem a tagjaimban, hogy lassan itt a vég. A padlón, egy szöveten ott sorakoztak a kész poharak, egy négyzetben az enyém, másik, valamivel nagyobb négyzetben Gyurié. Nem tudom, mi történt, de az a fiú úgy dolgozott, mint az őrült. Nem volt időm őt nézni, de amikor néha rápillantottam, láttam, csorog az arcán a veríték, és nem csak a kemence melege miatt – a lába remegett a fáradtságtól, az arca kipirosodott, a nagy, elálló fülei is lángoltak. Mondani akartam, lassítson, mert nem lesz jó vége, de akkor meg úgy hatott volna, hogy azért csinálom, hogy én nyerjek. Nem nagyon izgattam egyébként magam, mert tudtam, hogy ezt a tempót ember tüdővel már nem bírhatja sokáig, és akkor majd én fogom szépen behoznia lemaradásom, sőt, meg is előzöm őt. Tizenegyre már csak hárman maradtunk Pista bával, aki néha elkrákogta magát, és azt morogta, hogy ez már szabályellenes, a porta fel fog jönni, hogy mi folyik itt, de mi nem törődtek vele, csak formáztunk és hűtöttünk, a fogótól már kipirosodott a tenyerem, és apró hólyagok jelentek meg a hüvelykujjam dombján, noha elképzelheti, hozzá volt szokva a dologhoz a bőröm. Aztán hirtelen beütött a krach. Fél tizenkettő felé járhatott, amikor egyszerre csak a szemem sarkából észleltem, hogy mellettem megszűnt a mozgás. Odanézek, hát Gyuri csak áll, szája még a pipán, de az egyik kezével a mellkasát markolja. Körbenézek, az öreg sehol, gondolom vécére ment, vagy beszélni a portással. Leraktam a pipát, nem is törődtem vele, hogy a végén még ott az anyag, és megindultam Gyuri felé, aki közbe tántorogni kezdett, előre-hátra, az arca elsápadt, és az a sovány kis csirkemelle úgy járt fel-alá, hogy rossz volt nézni. Felkaptam egy vizesvödröt, amiből meríteni szoktunk, ha szomjasak voltunk – márpedig folyton ihatnékunk volt abban a melegben –, és gyorsan odaléptem hozzá, de ekkor megtörtént a baj, mert a kimerültségtől már én sem figyeltem, megbotlottam, összeakadt a lábam, és ahogy elzuhantam, a kezemben lévő vödörből a víz a kemence nyílásába löttyent. Nem sok, de pont elég, hogy a kicsapó robbanás, az a forró, olvadt üveg ezt csinálja az arcommal. Megvakultam egy jó fél percre a vízgőztől, ott feküdtem a földön, hallottam, hogy megjön Pista bá, felkarol, aztán kiabálja, hogy Gyuri, ekkor nyitottam ki a szemem, és láttam, hogy mi van vele. Ő is a földön hevert. A pipa vége még mindig a szájában, de arca már fehér volt, és nem lélegzett, a keze csak szorította a csövet, még akkor is azon volt, hogy ne engedje le, még akkor is le akart győzni. Pista bá a mellkasára hajolt, majd a pulzusát nézte, aztán megrázta fejét, és hozzám rohant, letámogatott a portára, ahol volt elsősegély felszerelés, ellátták a sebeimet, és hívták a mentőket. Már akkor annyira összeszedtem magam, hogy visszamentem velük, fel Gyurihoz. Kérték, segítsek, így én voltam, aki elvette a szájától a pipát, kioldottam az ujjai közül a rudat, majd a sarokba vittem. Az utolsó műve nem pohár lett, túl nagyra fújta, talán már elvesztette félig az öntudatát, és azt hitte, kancsót vagy palackot csinálunk, mindenesetre fogtam az üveget, és leválasztottam a cső végéről, és akkor pillantottam meg benne ezt a fehérséget. Olyan volt, mint a füst, olyan, mint most, ugyanígy gomolygott. Azonnal eszembe jutott a mese Aladdinról, és ösztönösen fogtam egy rongyot, azzal bedugaszoltam, majd leraktam az üveget a földre, később meg szekrényembe. A többiek észre se vették ezt, mert a halottal foglalkoztak, megjöttek a mentők, hordágyra tették, és kivitték azon a szűk ajtón, majd az egyik visszajött, mondta, bevisznek engem is a kórházba, megnézik, mit lehet kezdeni az arcommal. Sok mindent nem lehetett kezdeni, a szilánkok beágyazódtak a húsomba, és akkor még nem volt olyan szinten a technika, hogy szépen el lehetett volna őket távolítani. Másnap délután már ki is jöttem, gondolhatja, első utam Editkéhez vezette, vagyis hát megvártam műszak után a gyárkapuban, elé álltam, és mondtam neki, hogy sajnálom, mert láttam rajta, tud már mindent, a szeme ki volt sírva. És akkor ott, mindenki előtt nekem esett, a mellkasomat verte, hogy miért csináltam ezt, miért vettem el a szerelmét tőle, mert hogy ő csak a Gyurit szerette, csak nem merte mondani, nem akart megbántani, azt hitte, majd szép lassan megértem, erre kitaláltam ezt a hülye versenyt, amibe a Gyuri belehalt. Ott hagytam őt, szó nélkül, vissza se nézve, és később is, még együtt dolgoztunk, éveken, évtizedeken át, csak köszöntem neki. Nemcsak a bűntudat miatt, hanem aztán már az arcom is szégyelltem előtte, és mindenki előtt, mert az folyton felidézte, ami történt, amit tettem, az emberek összesúgtak az utcán a hátam mögött, mindenki gyilkosnak tartott. Később persze lekopott a dolog, de én nem feledtem, minden reggel emlékeztetett rá a tükör. A boncolás után azt mondták, hogy Gyuri szívinfarktusban halt meg, és hogy vele született szervi baja is volt, nem kellett volna ilyen munkát végeznie, de akkor ugye még nem volt alkalmassági vizsgálat, senki nem figyelt erre. Egy ideig azzal nyugtattam magam, hogy talán egyébként is meghalt volna, de ez nem igaz, én hajszoltam bele a halálba a bolond versenyemmel.

Elhallgatott, és Szabados, hogy megtörje a csendet a palackra mutatott, hogy ezt akkor azóta magánál tartja. Az öregember bólintott, elnyomta cigarettáját, és maga elé húzta az üveget. Torz volt a formája, a nyaka egy kicsit megcsavarodott, és az egyik oldala belapult. A füst lágyan tekergődzött benne. A szekrényében tartotta egy ideig, majd hazavitte, elrakta jó helyre, magyarázta az idős férfi keserűen. És aztán elővette minden évfordulón, Gyuri halálának minden évfordulóján. Tulajdonképpen ez a palack volt azóta a társa, senki más. Asszony, gyerek, kérdezte Szabados csöndesen, mire a férfi csak a fejét rázta. Végül Szabados megköszörülte a torkát, és megkérdezte, hogy mi lehet a palackban?

Az öregember ránézett, majd értetlenkedve felhorkant, hogy az nyilvánvaló nem? Gyuri van benne. Gyuri lelke. Az utolsó leheletig fújta ezt az átkozott üveget, és ahogy meghalt, kifújta belé a lelkét is. Én pedig bezártam oda, később be is viaszoltam, mutatta a nagy piros viaszpecsétet, mely az üveg nyakát borította. De mit akar vele kezdeni, faggatózott tovább Szabados. Az öreg egy ideig nem válaszolt, aztán kibökte, hogy úgy véli, megissza, közben Szabadosra pillantott, elpirult, majd még jobban magához ölelte a palackot, mert hogy ennyivel tartozik neki, Gyurinak. Ma este van ötven éve, hogy a palackban van, azóta vár, azóta raboskodik odabenn, ideje egy kicsit kiengedi, hogy éljen még, már amennyi idő adódik még neki ebben a rozoga testben. Az a terve, elmegy Editke házához, kinyomozta, hol lakik most, valahol a város szélén, már özvegy, elmegy, és ott, az ajtóban megissza ezt a füstöt, aztán lesz, ami lesz. Indul is, most azonnal, mielőtt nagyon besötétedik, mondta határozottan, azzal fordult, el a pulttól, és ölben vitte volna a palackot, de az kicsúszott a kezei közül, utána kapott, hatalmasat bődülve, az az öreg test minden erejét beleadta az ordításba, és a vendégek és a pultos is megdermedt, de Szabados is, aki talán elkaphatta volna a zuhanó üveget, de nem tette, így az a sárga keramitkockáknak csapódott és millió darabra robbant. A füst azonnal kiáramlott belőle, először megült a lábuknál, mire az öregember lekushadt, leguggolt, és mohón lélegezni kezdett, de a fehérség hirtelen kihalványodott, és már nem volt ott semmi, nem maradt a padlószinten semmi más, csak levegő. Hagyja csak, majd feltakarítom, kiabálta a pultos asszony, és seprűt, lapátot hozott, összerántotta a szilánkokat, miközben Szabados felemelte a vénembert, és kitámogatta az utasellátóból. A lelke, dadogta az öreg, minden súlyával Szabadosra roskadva, a lelke, elveszett, másodszor is megöltem őt, nyögdécselte, és az üveggyöngyök közt könnycseppek kanyarogtak arcán. Szabados egy padhoz kísérte, leültette, mellettük nagy kupacban emberek tolakodtak egy busz ajtajánál, mind fel akartak szállni mielőbb, hogy legyen ülőhelyük, de közben az is foglalkoztatta őket, hogy venni kellett volna tápot a kutyának, remélem a gyerek ma nem hoz haza matekból rossz jegyet, jaj de jó lenne az kis lila cipő, anyámat meg kell látogatni hazafelé, harmadnapja fekszik, a hónapra már csak nyolcezer forint maradt, az kenyérre és parizerre elég, ha a kutya megint kiszökött akkor agyonütöm, viszket a hónom alja, remélem nem megint az kiütés, hova megy a Juci, mindig szédeleg, biztos a férjét csalja, és ezek a gondolatok, melyekből összeállt a lelkük, ezek a röpke egyéniség töredékek nem engedték, hogy figyeljenek másra is, így senki nem foglakozott a síró öregemberrel, akit Szabados egy idő után otthagyott, mert eszébe jutott, hogy még mosnia kell otthon.

vége