Primitív Lucille-manifesztátum 2016 utolsó napján.

Minden kedves olvasónak ez úton kívánok egy igazán izgalmas 2017-et.

És hogy miért pont Lucille? TWD-rajongók: rontócveszély!

Ma mindenhol az interneten 2016 nagy halottai jönnek szembe. Híres emberek gyűjteményes halála, amitől herótom van, mert egyrészt ott van Kosztolányitól a Halotti beszéd - minden temetésen ezt kellene felolvasni, csak ezt, semmi mást -, másrészt az ilyen jellegű összegzések bulvárosítják a valóban rémes veszteségeket, és degradálják a halott emlékét is visszamenőleg. Mondom ezt úgy, hogy Esterházy halála után napokig nem hittem el a dolgot, azt éreztem, egy rossz álomban vagyok, mert nem erről volt szó, nem ezt ígérték (hanem azt hogy rocksztárok leszünk és híres színészek...), hanem azt, hogy ő mindig élni fog, vagy legalábbis örökké. És akkor ez így, hirtelen és otrombán a nyár közepén...

De most máris ugyanazt csinálom, amit az internet egésze.

Ezért inkább vissza a képhez, és a saját kis világunkhoz, melyben akárhogy nézzük is, egy szögesdróttal körbetekert baseball ütő pusztulása az egyik legnagyobb tragédia 2016-ban.

R.I.P. Lucille.

 A végére persze ez is valamiféle ars poeticává érik, lásd még erről az előző bejegyzés elejét. Ugyanakkor egy álom- és meseszerű magyarázattal akartam kifuttatni e véget. A Birodalom még megérdemelne egy bővebb kifejtést, talán majd egy másik történetben. A gif Halloweenkor készült, az Erdőben. Meg kell jegyeznem, hogy igen nehéz hosszú ideig égő fáklyát készíteni.

Előzmények: 1. rész, 2. rész, 3. rész

A küldött

Időn kívül

A hangok mind beljebb és beljebb csak csalogatták őket a rengetegbe, közben észre se vették, hogy mennyire megváltozik köröttük minden, csak mikor K. meggyújtotta ismét a fáklyát, és egy keresztútnál fülelve körbefordult, akkor figyelt fel rá, hogy ez már nem ugyanaz az erdő, amibe belevették magukat. A furcsa, tenyérnyi levelek sárgultan lógtak az ágak végén, és ahogy egy újabb gallyroppanást követve egy újabb ösvényre léptek, itt már a földet is elborította szőnyegük. – Fázom – súgta Mariann, és összébb húzta magán a nagy, vállára borított kendőt, de konokul ment előre, ezúttal ő húzva maga után a férfit. Talán észre se vette, amikor kisvártatva már bokáig gázoltak az avarban, de ez a segítségükre is volt, mert amikor K. megállította a nőt, hallották, hogy a távolban valaki neszez az avarban.

– Arra – mutatta az irányt a nő, majd ingerülten kirántotta magát a férfi szorításából, és a lámpát feje fölé emelve előre sietett. – Várjon! – kiáltott rá K., aki ámulva figyelte a különös alakzatokba csavarodó törzseket és ágakat köröttük. A bokrok mostanra teljesen eltűntek az útjukból, csak a mind vastagabb fák rengetegje kísérte útjukat elölről, hátulról és oldalról. – Van itt valami…– kezdte, de nem fejezte be, mert nem tudta volna pontosan megfogalmazni, mi olyan rémisztően ismerős ebben a helyben.

Kiértek egy kis tisztásra, melynek a közepén egy gondos kéz félresöpörte az avart. A tiszta földön ott feküdt a gyermek. Mariann odarohant hozzá, felkapta és magához szorította: – Megvagy, drágám – suttogta elfúló hangon. K. a nő válla felett látta a baba arcocskáját. A kék ruha, a fekete haj és a kerek, pufók orca stimmelt. Valami azonban furcsa volt a gyereken. Mariann is megérezhette, mert eltartotta magától, és hosszan bámult az arcába, de aztán bizonytalanul, tétován ismét magához szorította: – Hazamegyünk drágám, ígérem, hazaviszlek.

– Talán át kellene ezt gondolnunk – jegyezte meg torkát köszörülve K.

– Magának meg mi a baja? – fordult felé ingerülten a nő, védelmezően ölelve a gyereke. – Mit akar mondani?

– Semmit, csak... – K. körbefordult. – Nem furcsa, hogy csak így letette ide? – kérdezte a másiktól halkan. A nő nem felelt, csak nézett rá, majd határozott mozdulattal felemelte a lámpát és elindult. – Nem. Nem ez a furcsa – jegyezte még meg félig visszafordulva, de nem állt meg, nem várta be K.-t. A férfi szólni akart, mondani valami engesztelőt, ám ekkor a szeme sarkából ismét látta azt a mozgást, ami végigkísérte az egész délutánjukat, és meghallotta a halk kis nyiffanást, ami jöhetett volna egy kölyökkutyából is.

A hang irányába lépett, eltartva, előre nyújtva a fáklyát.

És ekkor a tisztás szélén, egy fatörzs mellől kilépett az apja. Halovány és fehér volt, mint egy kísértet, és a karjaiban kis csomagot tartott. Pár pillanatig nézték egymást, míg K. rá nem ébredt, hogy a férfi nem lehet az apja, csak nagyon hasonlít rá. Megpördült, és a nő lámpájának sárgáját kutatta a fák közt, de az már csak halovány visszfény volt. Mikor visszafordult, még látta, hogy az idegen elindul. K. a nyomába szegődött.

– Ki vagy te? – kérdezte tőle remegő hangon, de a másik nem válaszolt, meg se torpant, csak ment előre, olyan magabiztosan, mint aki lát a sötétben. Itt már dér borította a talajt, és nagyon hideg lett. A fák közt rózsaszín fény kélt, hajnal ragyogása, pedig K. tudta, és óráján ellenőrizte is, hogy még bőven benne járnak az éjszakában. – Mi van nálad? – kérdezte a másiktól, de az csak ment, fel egy kis dombra, melynek tetején sötét fából ácsolt házikó tűnt eléjük a reggeli derengésben. Elkezdett szállingózni a hó, és a fejük felett nagy suhogással elszállt a holló, egyenesen a kunyhó ajtajáig, ahol megrázta magát, mire egy öregasszony fekete ruhás alakjává változott. A férfi egyenesen a vénasszonyhoz ment, és átadta neki az ölében tartott dolgot, majd mindketten bementek a házba. Az ajtót nyitva hagyták.

K.megtorpant a küszöbön. A kiáramló gyógynövényillat, zöldségleves párája és furcsa ásványi anyagok szaga ismét olyan ismerősnek tűnt számára, hogy beleremegett.

– Gyere csak beljebb – hallatszott bentről az öregasszony türelmetlen hangja. – Kihűtöd a házat.

A férfi pár másodpercig tétovázott, mert érezte, az, amit odabent talál, sorsfordító lesz számára, de végül előre lépett, és bement. Hisz nem tehetett mást.

A kunyhó belülről sokkal tágasabbnak tűnt. Oldalt lócák, egy búbos kemence, asztalok, székek sorakoztak, a mennyezetről szárított gyógynövények csokrai lógtak, a falon mindenféle üvegekben porok és párlatok csillogtak. A helyiség közepén egy bölcső volt, az öregasszony abba fektette a gyermeket.

– Ő nem a magáé – jegyezte meg vádlón K., és előre lépett.

– Most már igen, fiam – fordult felé az nő, és hangja rezgésébe, mely egyszerre volt lágy és erőszakos, K. beleremegett. – Most már az enyém. Elcseréltem.

– Mi volt az, amit odaadtak Mariannak? – kérdezte K. vádlón, még egyet lépve. Az öregasszony felkapta fejét, majd a férfihoz sietett. Hosszú, ráncos arcából kiállt horgas orra. Bozontos, sűrű szemöldökét összevonva vizsgálgatta K. arcát, majd még közelebb lépve, felnyúlt, és durva, karmos ujjaival végigsimította férfi fejét, aki megfeszítette magát, hogy ne kapja el arcát az érintés alól.

– Az én gyermekem volt. Akit majd az a nő felnevel, és kiküld a világba, ahogy tette veled is az anyád – mondta ki a vénség, és K. tudta, hogy igaz. A holtsápadt férfira pillantott, aki még mindig a bölcső mellett állt, és üres tekintettel bámulta az izgő-mozgó gyermeket. Az öregasszony követte K. tekintetét és bólintott: – Igen, ő a mostohatestvéred. Anyád igazi fia, akit egész életében keresett és várt. – A vénasszony az egyik fal melletti asztalhoz lépett, melyen egy gőzölgő üst állt, mert belőle egy csorba csészébe, majd a csészét kezei közé szította, úgy melengette a tenyerét. – Nincs itt hideg? – kérdezte halkan és fáradtan, majd vállat vont és így folytatta: – Az anya egész végig sejteni fogja, hogy valami nincs rendben, de felneveli őt, megteszi, amit meg lehet. Van, amikor kevesebbet tesz, mint a te esetedben, mert van, hogy a gyanú váddá érik. Sajnálom, fiam. Bárcsak segíthettem volna. – felemelte girbe-görbe ujját, mintegy emlékeztetve önmagát: – Bár elég nagy segítség volt számodra, hogy az én gyerekem vagy, egy bűbájos, egy igazi fenomén, aki előtt nem volt akadály. Jól sejtem, ugye?

K. kiszakította magát a dermedt révületéből, és a bölcsőhöz lépett: – Vissza kell adni őt az anyjának – mondta avagy inkább kérte félig a mozdulatlan férfinak, félig az öregasszonynak címezve szavat.

– Azt nem lehet – csóválta fejét a vénasszony. Ő is odament hármójukhoz, majd kézen fogta K. féltestvérét, és az egyik fal melletti priccshez vezette. A férfi engedelmesen leült, aztán lefeküdt az ágyra, lágyan, mint egy éjszaki álomba szenderülő gyerek. Az öregasszony kissé megemelte a fejét, és megitatta vele a bögre tartalmát. Közben fel-felnézett K.-ra, aki még mindig a bölcső felett állt. – Ha elviszed, akkor beláthatatlan következményei lesznek, fiam.

– Milyen következmények? – kérdezte K., és megfogta a bölcső szélét, mint aki nem akarja elengedni a lehetőséget, hogy megmentse Mariann lányát.

A fekvő közben lenyelte az utolsó kortyot, majd hátrahanyatlott, és lehunyta szemét. Az öregasszony gyengéden végigsimította arcát, aztán felegyenesedett. – Ő már túl öreg. Nem bírja, és a képzelete se a régi. A világnak szüksége van egy új álmodóra.

– Nem értem – rázta fejér K., és ellépet a bölcsőtől, az öregasszonyhoz ment, megállt felette, fenyegetően, kérdőn: – Miről beszél maga?

– Miért magázod az anyád? – kérdezte az szelíden, majd kitért K. útjából, és a szoba másik végben lévő székhez csoszogott, aztán lerogyott rá. – Lehetnél kedvesebb is velem.

– Ha valóban úgy van, ahogy mondja, akkor miért legyek kedves azzal, aki ellökött magától, és egy idegen gondjaira bízott? – morogta K., és lehajolt az alvó fölé. Sokáig vizsgálta arcát, hallgatta szuszogását. – Miért tette ezt? – egyenesedett fel, ismét az öregasszonyra nézve, ami úgy tűnt, elszundított, mert most riadtan összerezzent.

– Minden csere áldozattal jár. Ha elveszünk valamit, pótolni kell a hiányát – jelentette ki komoran a vénség. – Ez az erdő törvénye – bólogatott. – Elvettem anyád fiát – intett fejével az alvó irányába –, ezért odaadtam neki a sajátomat, téged.

– Hogy tudott maga megszülni egy gyereket? – hitetlenkedett K. miközben visszasietett a bölcsőhöz.

– Ó, fiam, ne a mostani alakom alapján ítélj meg – mosolygott rá az öregasszony kétértelműen. Ujjai az ölében egymásba gabalyodtak, akaszkodtak és harcoltak, miközben a szavakkal küszködve így folytatta: – Nem tudod, milyen nehéz volt odaadnom téged. Mennyire fájt elveszítenem egy ilyen tökéletes fiút, mint te. Persze mindig fáj, de a te esetedben éreztem, hogy túl nagy az ár. De azt is tudtam, hogy neked ott, odakinn – az apró, sárga üvegű ablak felé fordult – is jó dolgod lesz, boldogulni fogsz, mert megkaptad tőlem a képességet erre. Csak tudod, ahhoz, hogy legyen odakinn, hogy legyen Birodalom, szükségünk van valakire, aki ezt az egészet elképzeli és megálmodja.

K.megfordult és lenézett a fekvő férfira: – Azt akarja mondani, hogy maga, innen…–körbefordult és hitetlenkedve széttárta karját –….mit is csinál?

– Működtetem a Birodalmat, mely nem is létezik – adta meg a választ az öregasszony. – Évszázadokkal ezelőtt kezdődött, mikor az emberek elűztek a saját világomból. Loptam magamnak egy gyereket, mert csak embergyerek képes rá, a sajátom nem, és megteremtettem az álmaiban azt a világot, amit te ismersz. Ahol Corvin Mátyás egy birodalmat épített, ahol a gőz az úr, ahol a nemesség és a lovagiasság még érték, és ahol a háborúkat mindig a jók nyerik. Létrehoztam nektek egy világot, mely annyira de annyira más attól, amit odakint találnál – az öregasszony felállt, és a fiához botorkált, megfogta  a karját és a vállát, és lentről bámult az arcába, mint aki először látja: – De ehhez áldozatra van szükség. Ahhoz, hogy ez a rendezett és csodaszép világ működjön, kell egy álmodó, itt, az erdő közepén, akinek az energiái táplálják a világot, aki éltben tartja a dolgokat. – Az alvó férfi felé fordult: – Ő már kifáradt, látod, milyen sápadt. Egyre többet kóborol az erdőben, félek, hamarosan bele fog veszni a rengetegbe. Ezért kellett az új gyermek.

K. elhúzta magát anyja fogásából, és az ablakhoz ment. Odakint vastag, nagy pelyhekben hullt a hó, lassan belepte a tájat. Sokáig hallgatott, mielőtt megszólalt: – Még ha el is hinném mindezt, van itt még valami, amiről nem beszéltél, anyám – az utolsó szónál oldalra fordult, és élesen a nőre nézett, aki várakozóan, mosolyogva fogadta a pillantást. K. folytatta: – Szeretném tudni, ki az apám.

A vénasszony megfordult, és torkát köszörülve megindult, mire K. teste akaratlanul is megfeszült. – Sejtettem, hogy ezt fogod tőlem végül kérdezni. Már akkor tudtam, mikor először megláttalak a tisztáson. Ezért üzentem apádnak, hogy jöjjön ide. Azt hiszem, már meg is érkezett – mondta K. anyja, és átcsoszogott a helyiségen, majd egy pillanatra megtorpant, mielőtt kinyitotta a kunyhó ajtaját. – Kérlek, ne ijedj meg tőle.

Úgy tűnt, választ vár, vagy elbizonytalanodik, és nem fogja lenyomni a kilincset, de végül megtette, és akkor bejött közéjük az Erdő.

Epilógus

Évszázadokkal később már senki nem tudta, miért nevezték el azt a helyet az Özvegy mezejének. Senki nem emlékezett rá, hogy korábban Tavasnak hívták, azelőtt pedig Szomorú legelőnek.

Az Özvegy először csak tétován, a betolakodó bizonytalanságával járt ki oda, leült az egyik fa alá, és nézte a napon játszó lányát, összehúzott, gyanakvó pillantással figyelte minden mozdulatát. A nő és a gyermek fent lakott a régi erdészházban, és hetekig nem mentek le a faluba, hónapokig nem jártak a városban. Idővel minden mulatságuk az lett, hogy délutánonként lementek a Tavasba, és az özvegy engedte a gyereket játszani, futkározni, engedte, hogy elkóboroljon, a környező fák törzsei mögé bújjon, vagy fészkeket keressen a bokrok alján. Ilyenkor szemét félig lehunyva szendergett az árnyékban, és a falusiak, ha arra jártak, láthatták, hogy teste néha megfeszül a várakozástól, attól a reménytől, hogy hirtelen történik valami, hogy a gyermekkel valami fontos és furcsa dolog esik majd meg odakinn, az erdő szélén.

Mesélték később, hogy elvétve járt hozzájuk egy elegáns úr. Bérelt gőzkocsin jött, és soha nem maradt estére, tehát nem lehetett az özvegy szeretője. Igaz is, barátokként sétáltak kart karba öltve az erdei ösvényeken, bár a barátságnak némiképp ellent mondott, hogy az asszony sokszor hisztérikusan magyarázott, míg a másik halk szóval igyekezett csillapítani őt. A kislány ilyenkor ott totyogott, később sétált, még később futott a nyomukban vagy mellettük. Ahogy a férfi halántéka mind őszebb lett, az özvegy arca  pedig a ráncoktól egyre inkább csalódott maszkká vált, úgy nőtt a lány szépsége és vidámsága. A falusiak elbűvölőnek tartották, még úgy is, hogy csak elvétve és véletlenül találkoztak vele.

Aztán egy szép napon a lány eltűnt a házból, és a férfi se jött többet látogatóba. Senki nem tudta, mi történt azon a délutánon. Egy favágó – nem túl szavahihető személy – később azt mesélte a kocsmában, hogy veszekedés, sőt sikoltozás hangja szűrődött ki az erdészházból. Mások látták a férfit és a már kamasz lányt távozni egy autóban, a lány haja lobogott a szélben, és mosolytalanul bámult maga elé. Többet nem tért vissza a környékre.

A falusiak nem tudhatták, hogy a férfi magával vitte a lányt az indiai kiküldetésbe, ahova cége vezényelte őt. A kereskedelmi központ vezetőjeként bejáratos lett a radzsok palotáiba, ahol tucatnyi szívet megbolondított a lány mind káprázatosabb szépsége, ami akkor már nem is annyira csak a külsejéből, hanem inkább titokzatos személyiségének ragyogásából fakadt. Egy kormányzó fia sokáig és hevesen udvarolt neki, de végül, ahogy az összes több próbálkozó, a francia diplomata, az angol házitanító, a német kereskedőház titkára, ő is kosarat kapott. Az évek múltán a férfi és a lány mindinkább egy, megbonthatatlan és szűzi párt alkotott.

Akkor veszett nyomuk, amikor a második nagy Háború előestjén Kína lerohanta a tartományt, hol palotájuk épült. A helyiek azt mesélték a későbbi vizsgálat során a Birodalom nyomozóinak, hogy a katonák elől e kettős a dzsungelbe menekült, és a fák elnyelték őket.

A faluban minderről senki nem kapott hírt. Az özvegy immár egyedül járt ki a Tavasba, továbbra is leült egy fa árnyékba, és félig lehunyt szempillái alól figyelte a fák közét, a bokrok alját. Várt valamire, amiről talán maga sem tudta mit hozhat. Öt vagy hat év telt el így, annyi idő, amennyi alatt a keserűség és a hiábavalóság csordultig töltötte őt. Gombászni induló házaspár találta meg a Tavas egyik szélső fáján himbálódzó testét. Akkor már másfél napja lóghatott a kötélen. A falusi temető szélére, félig a kerítés mellé hantolták el, mert mint minden öngyilkos esetében, a babonás falusaik féltek tőle is, hogy visszatér. Sajnos így is történt. Hajnalokon, vagy a szürkületben árnya, alakja megjelent a Tavasban. Látták a fa mellett álldogálni, hol korábban annyit ült vagy feküdt pokrócán, abban a várakozó tartásban, mely olyannyira jellemző volt rá. Látták a patak partján guggolni, a vízbe bámuló, rettentő alakja menekülésre késztette a vétlen szemtanút. És többen érezték, hogy a Tavas környéki erdőbe térve figyeli őket egy fa mögül, egy bokor takarásából, mivel tekintete szinte perzselte tarkójukat.

Nincs mit csodálkozni mindezek tükrében azon, hogy ezek a babonás falusiak idővel átnevezték a Tavast az Özvegy mezejének.

vége

A főiskolán voltak nagy korszakaim. Volt a Bodor Ádám-féle időszakom, ahol a Sinistra világába képzeltem magam, aztán a középkor kollokvium előtt, mikor rongyosra hallgattam a Carmina buránát, középkori hangulatban voltam egy télen át - jó háttér volt hozzá a Vár -, aztán ott volt az egzisztencialista időszak, mikor a Kierkegaard és Nietzsche és Hamvas szemináriumokra jártam a hegyre, és hazafelé megfogadtam magamban, engem soha nem fog érdekelni a pénz és az anyagi világ (nem így lett). Akárhogy is, nosztalgiával gondolok vissza erre az időszakra, ez volt a legéteribb része az életemnek. Akkoriban készültek ezek a képek is, a szünetekben, télen, nyáron, kora tavasszal, mikor a szüleimnél korán reggel kimentem az erdőbe, és elkezdtem a fákat fényképezni.

Ez a harmadik része ennek és ennek a történetfolyamnak. 

A küldött

3. nap

Éjfél lett, mire rádöbbentek, hogy eltévedtek. A férfi lámpájának fényénél az ösvények hol elfogytak, hol átrendeződtek, máskor pedig vadcsapássá silányultak. Ekkor már csak vissza akartak találni ahhoz a szélesebb szekérúthoz, melyről letértek, mert a nő arra még emlékezett, hogy itt vette be magát annak idején a fák közé, innen haladt egyenesen, toronyiránt a hegygerinc felé, melyet persze nem leltek sötétedésig. De visszafelé már nehezebben ment a dolog, a lámpa sárga fényénél a fák összezárultak előttük, máskor áthatolhatatlan kökényrengeteg tolakodott az útjukba. Aztán egyszer csak, egy tisztáson ráleltek az oltárra.

Egy kőhalom volt, térdmagasságú, a tetején korhadt ággal megtámasztva fénykép csillogott a lámpafényben. K. meggyújtotta az egyik kénfáklyát, azzal ment közelebb, míg Mariann egy fa tövében tisztába tette Annát.

– Az apám képe – kiáltott hátra a férfi. – Ugyanaz, amit maga is látott.

– Hogy kerül ez ide? – kérdezte a nő, fel se pillantva munkájából. A baba aludt, jóízűen, békésen.

– Gondolom, anyám hozta ide. És körötte…– K. megpiszkált valamit a lábával – ételmaradék. Kenyér és alma. Talán sajt. Megrohadva.

Mariann felnyalábolta a babát, vállára vette a kendővel majd a lámpát is felragadva csatlakozott K.-hoz. A kőkupac körül elszórt penészes, megbarnult ételdarabok látványától akaratlanul is eszébe jutott, hogy éhes.

– Olyan, mint valami áldozati ajándék – motyogta. – Miért hurcolta ide ezt?

K. körbefordult, magasra emelve a halkan sercegő fáklyát. Az erdő némán és kíváncsian bámult vissza rá. – Valakinek hozta. Annak, aki figyel minket.

Egymásra néztek, a nő bólintott.

Már akkor megérezték, mikor az alkony körbefonta őket, és miközben hiába keresték azt a bizonyos hegygerincet, mind erősebb lett bennük a sejtelem, hogy valaki les rájuk a fák közül. Nem látták meg egy pillanatra se az illetőt, de szemük sarkából az árnya minduntalan észlelhető volt. Néha egy gally roppant a távolban, máskor egyszerűen csak a tarkójukat perzselte a pillantása. – Követnek – mondta Mariann egy idő után a férfinak, akkor, mikor másodszor tartottak pihenőt. Egy ritkás domboldalon ültek le, szemközt velük, a hegy karéja mögött a nap visszfénye vészesen fogyatkozott. K. a lentebbi fenyők seregét fürkészte, bólintott: – De észrevétlenül. Bárki is az, olyan, mint egy szellem.

– Néha látni vélem – zárta le a nő a beszélgetés, majd mutatta az irányt. – Talán arra menjünk – mire továbbindultak. Persze nem találták arra se a helyet, ahol annak idején megpillantotta K. apját, csak újabb emelkedők, tisztások, bokrok és fák sorakoztak eléjük. Mikor besötétedett, elhatározták felfüggesztik a kutatást, és visszamennek K. házához. Nem gondolták, hogy ez lesz a nehezebb feladat.

– Esküdni mernék, hogy erre jöttünk, még sincs meg az a keresztút, amit láttunk – morogta K. csalódottan, egy ösvény közepén megtorpanva.

– Nem szabadott volna megvárni az éjszakát – sóhajtott Mariann. K. megfordult: – Vigyem a kicsit? – ajánlkozott.

A nő csak a fejét rázta: – Boldogulok. A faluban hagytam volna, de az asszony, aki vigyázni szokott rá, megbetegedett. Egy tüske ment a talpába, és befeketedett tőle az egész lába.

Nekivágtak ismét, és aztán kanyarogtak hajlongtak, kitértek, sétáltak, meg-megiramodtak, mígnem az órája éjfélt nem mutatott, és meg nem találták a kis oltárt.

– Pihennünk kellene – lépett most hátrébb a férfi. A fáklya remegő fényében úgy tűnt, a fényképen apja gúnyosan grimaszol. – Letáborozni valahol. Megvárni a hajnalt, a fényt. Akkor könnyebben hazatalálunk. A zsákomban van pokróc.

Mariann még mindig a lába előtti ételmaradékot leste: – Itt is a maradhatnánk. Van még kenyerünk, tegyük ki neki egy darabot. Hátha idejön érte. Hisz úgyis itt van valahol – fordult a férfi felé. K. körbesétált a fáklyával, magasan a feje fölé tartva a lángot. A tisztás jó tíz méter átmérőjű lehetett, enyhén lejtett. A felső végben egy nagy tölgyfa gyökerei kunkorodtak el a földől. – Rendben – mondta végül, és a fa felé indult: – Itt jó lesz.

Bevackolódtak a karvastagságú gyökerek közé, Mariann megszoptatta Annát, majd egy kis bölcsőszerű mélyedésbe fektette. Közben K. egy kenyérdarabkát és egy sajtdarabot helyezett a kép mellé. A nő a másik kenyeret megfelezte, majd a saját részét majszolni kezdte. A férfi visszatért hozzá, és a földbe nyomva gondosan eloltotta a fáklyát. Felemelte a lámpát: – Látnunk kell őt, ha jön – mondta, és a sárga fényt a kőhalomhoz vitte, leállította a tövébe. Végül visszament a nőhöz, és leült mellé.

– Van még egy kis kenyér. És takarózzon be maga is – lebbentette meg a pokrócot Mariann. K. közelebb húzódott, és valamennyit magára borított a szövetből. – Egye csak meg – hárította el a felé nyújtott kenyérdarabot. Felnézett a csillagtalan égbe. Fejük felett nagy félhold függött, ami bevilágított a fák közeibe is. Hideg harmat szitált arcába, megcsillant Mariann szempilláin, ahogy felé fordult: – Nem kellett volna magát belerángatnom be az egészbe – vallotta be neki K..

– Remélem, ezek után kapok árkedvezményt – mosolyodott el a nő.

– Lakhat a házban. Nem kel megvennie. Valami jelképes összeget fizet, és…– K. nem fejezte be, mert egy ág reccsent jobbra tőlük. Mindketten megfeszültek a pokróc alatt, és lélegzetvisszafojtva várták a folytatást, hogy aztán zihálva kiengedjék a levegőt, mikor egy őz sötét tömege kocogott át a tisztáson.

– Elfogadom az ajánlatot – folytatta a nő, és hangjából a férfi kiérezte, hogy mosolyog. – Nagyon kedves öntől. És pont azon tűnődtem, hogy van magában valami földöntúli kedvesség, ami miatt most egyáltalán itt vagyok. Éjszaka, egy lámpa, egy kulacs víz és egy kísértetnek felajánlott kenyérvég társaságban, az egy éves lányommal az erdő közepén. Nem tudom megfogalmazni miért, de maga feltétlen bizalmat kelt az emberben. Nem mondták még magának?

K. felsóhajtott: – De. Észleltem már mindenféle helyzetben. Az emberek bíznak bennem. Kedvelnek. Hallgatnak rám. Megosztanak velem titkokat.

– Várja önt valaki a fővárosban? – kérdezte tőle hirtelen Marianna.

– Mondhatjuk, bár talán én nem várom annyira a viszontlátást – K. kinyúlt ujjaival, kaparászva egy darab fakérget kerített, azt kezdte rágni. – Ő csak a felszínre kíváncsi belőlem.

A nő hallgatott egy sort, majd arrébb fészkelődött: – Jöjjön közelebb, egyre hidegebb van. Még megfázik.

– Látja, ez érdekes – motyogta K., miközben engedelmeskedett, míg oldalában meg nem érzete a másik testéből sugárzó meleget. – Soha életemben nem volt beteg. De még náthám se volt, úgy képzelje el. Orvosnál még szinte nem is jártam, és a fogaimnak se…

Hirtelen szárnysuhogás kélt felettük, mire a férfiban benn akadt a szó, mert szinte az arcán érezte a tollak keltette levegőcsapásokat és ez, ez az érzés és ez a hang együtt felébresztett benne valami régi, nagyon fontos emléket, mely csak körvonalaiban volt meg elméje peremén, mert nem tudta megragadni, hogy pontosítsa, hol és mikor érzett már ehhez hasonlót. A következő pillanatban a zúgás elhaladt felettük, és a kis kőhalomra egy hatalmas holló ereszkedett le.

– Nahát, a királyi címerállata – súgta Mariann K. fülébe. – Nagyon ritka a környékünkön. Állítólag a háborúban az Ellenség, mikor itt, a hegyek közt vonult vissza, dühében irtotta, ahol érte.

Az állat teste legalább kétszerese volt egy normál hollóénak. Okos, csillogó szemével lefelé nézett, az ételre, miközben körbefordult a kövön, majd leröppent a földre, és csipegetni kezdte a kenyeret.

– Megeszi a csalétket! – tápászkodott fel Mariann, és mielőtt K. szólhatott volna, felkapta a kialudt fáklyát, és azzal rontott a madárra.

– Talán azért, mert…– kezdte volna a férfi, de ekkor elhallgatott, mert a holló nem ijedt meg a hadonászó lánytól, hanem felröppenve az arcába robbant. K. felpattant, és odarohant, ám addigra a madár már nagy szárnycsattogás közepette felemelkedett. Mariann arcán, az álla felett vékony vágás vérzett. K. előkapta monogramos zsebkendőjét, azt szorította rá: – Micsoda butaság volt! – mondta neki. – Nem szabad ingerelni a hollókat.

– Ez nem madár volt – súgta a nő körbefordulva, majd reszketve hozzábújt, amitől K. is megérezte, hogy hirtelen lehűlt körülöttük a levegő. Így maradtak, dermedten, vacogva egy pillanatra, vagy ki tudja meddig, aztán Mariann felkapta fejét: – Hallja? – nyögte, és kiszakítva magát a férfi öleléséből, visszarohant a fához. K. hallott valamit, ami leginkább egy éjszaki állatka nyüszítésének tűnt számára. Rosszat sejtve felkapta a lámpát, és Mariann után ment, aki ekkor már kiabált: – Elvitte! Elvitte!

K. először nem is értette, mire gondol, csak mikor odaért a gyökerek kusza, bölcsőt formázó fonatához, ahol a nő vak ember módjára tapogatta a csupasz földet, fogta fel, mi történt. A gyerek eltűnt. K. megragadta a nő vállát, talpra rángatta: – Merről hallotta a hangját?

Mariann kábán nézett rá, szája remegett, és úgy tűnt, nem is érti, hol van. A vér ismét folyni kezdett sebéből, mikor nyitotta száját: – Talán onnan – rebegte, és mutatta a sötétséget. K. megfogta a kezét, és húzni kezdte maga után: – Akkor jöjjön, nincs vesztenivaló időnk. Még nem járhat messze.

Így aztán ismét bevetették magukat a sötét erdőbe, nem is sejtve, hogy a holló egy ágról figyeli őket.

folyt köv.

Ez a második része az előző bejegyzésben indult kísértettörténetnek.

A küldött

2. nap

A monitor hosszan és kitartóan csengett, megvárta, míg K. felébred anyja ágyában, felkapja a készülék fa dobozát, átbotorkál vele a széthányt holmik, a félretolt bútorok sikeres bombatámadást imitáló halmai közt, és a napvilágnál bekapcsolja az apró képernyőt. Hajnóczy Katalin, a barátnője mérges arca jelent meg rajta. – Nem hívtál tegnap! – kezdte durcásan. – Pedig megígérted, hívsz, ha megérkezel. 

K. megvakarta borostás állát, aztán körbefordult a feldúlt étkezőhelyiség közepén: – Volt egy kis dolgom az éjjel – morogta. Katalin, aki nemcsak egy dúsgazdag család egyetlen leszármazottja, hanem keresett divatmodell és udvarhölgy is volt, nem szokta meg az ilyen lusta kifogásokat: – De attól még hívhattál volna, drágám. Tudhatnád már, engem nem szoktak ilyen szimpla módon ignorálni.

– Tudom – sóhajtott beletörődően a férfi. – Sajnálom, ígérem, minden nap hívlak, amíg itt leszek. Kétszer is.

– Olyan sokáig maradsz? – méltatlankodott a lány, majd kortyolt teájából, melyet egy elegáns szalóki csészéből ivott, mereven eltartva a porcelánt alabástromfehér, vékony ujjaival. – Azt mondtad, csak aláírod az adásvételi papírokat, és jössz vissza.

– Elállt a vevő – masszírozta meg homlokát K., és körbefordult, ruháját keresve.

– Holnap este bál lesz, a királyné tiszteltére, talán ő is megjelenik. Egyszerűen ott kell lennünk – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Katalin. – Biztos vagyok benne, hogy imádna téged. Téged egyszerűen mindenki imád. Nem tudom, hogy csinálod, mi a titkod. Mindegy is – legyintett. – Ha téged imád, engem is kedvelni fog.

– Meglátom, mit tehetek. Van egy másik vevőjelölt – nyugtatta őt K., miközben öltönynadrágját cibálta magára.

– Intézkedj drágám, intézkedj! Most mennem kell, apám hívat – letette a csészét, csókot dobott ujjaival, majd bontotta a vonalat. K. a fekete képernyőre meredt, miközben lassú, megfontolt mozdulatokkal tűrte be atlétáját a nadrágba, és azon tűnődött, mit akarnak ők ketten egymástól, mi az, ami miatt már több mint egy éve egymást bolondítják. Eltekintve attól, hogy a lány gyönyörű volt és érdekesen önző, K. nem talált okot saját vonzalmára, amely lehet, csupán illúzió volt. Visszament a ruhák, bőröndök, könyvek, vázák, tányérok halmai közt anyja hálószobájába, és megállt az ablaknál.

Tegnap itt, ebben a helyiségben kezdte a keresését. Elhúzta az ágyat, a komódot a faltól, leszedte az erdei jelenteket ábrázoló képeket – de nem talált semmit. Éjfélkor feküdt le, addigra a fáradtság és kudarc már annyira letörte, hogy csak tétován babrált anyja levendulaillatú pulóverei közt. A szülői ágy nyikorgott, mikor fordult rajta, de nem ettől riadt fel, hanem egy furcsa álom ösztökélte ébredésre.

Álmában látta a sötét házat kívülről, csak a holdvilág ragyogta be a környéket. Lassan közelített anyja hálószobájának ablakához, majd az üveghez simulva hosszan bámulta az ágyon alvó önmagát. Aztán hátralépett egyet, és az üveg tükröződéséből apja pillantott vissza rá. Erre riadt fel.

K. kisietett a házból, csak úgy, mezítláb, nem törődve a hideg harmattal és a hullott gallyakkal. Óvatosan az ablakhoz közelített, a földet fürkészve, majd amikor megtalálta, amit keresett, felhorkantott és lehajolt. Egy lábnyom volt a puha földben, pont a fal előtt, az ablak előtt, ahonnan álmában figyelte önmagát.

– Alvajáró lennék? – kérdezte tompán önmagától.

– Elvesztett valamit? – a hangra K. ijedten fordult hátra. Fiatal nő állt mögötte, fekete hajú, sudár anya. Hátán egy zsákszerű pólyában egy év körüli gyereke figyelte K.-t okos, fekete, csillogó szemekkel.

– Elnézést, ha megijesztettem – a nő közelebb lépett, kezet nyújtott: – Mariann vagyok, Morva Mariann. A faluból. Ő itt – fejével a gyermek felé intett –, a lányom, Anna.

K. elfogadta a felé nyújtott kezet. A nőnek határozott szorítása volt. Arca inkább érdekesnek tűnt, mintsem szépnek, de volt rajta egy különös, fájdalmas vonás, valahol a homlok és a szem tájékán elrejtve, mely miatt K.-ba belesajdult az érzés, hogy milyen jó volna ezt az asszonyt megvédeni.

– Meg fog fázni, idefent, mifelénk hűvös a reggel – figyelmeztette a nő K.-t, majd magyarázón hozzátette: – A jegyző mondta, hogy ma jöjjek fel önhöz. Megnézném a házat – mire K. észbe kapott, bólintott, és mutatta az utat: – Erre tessék.

A folyosó elején rögtön meg is állt, majd megfordult: – Ö, nos, van egy kis rendetlenség odabenn – magyarázta elvörösödve. – Kerestem valamit az éjjel.

– Nem zavar – vont vállat Mariann, és elsiklott K. mellett. – Elrejtett pénz? Ékszerek?

– Nem – rázta fejét K., és követte őt a napfényes étkezőbe. – Kér egy teát?

– Igen, köszönöm – a nő behunyt szemmel körbefordult, mint aki a hely hangulatát akarja átérezni.

– A gyermeknek valamit? – kérdezte K. a mosogatóhoz sietve.

– Azt hiszem, ihat majd a teámból. Ne főzze erősre. Bár gondolom maga ért hozzá. A jegyző részletesen beszámolt önről – magyarázta a nő, és K. gyerekkori szobájának ajtajához sétált, benézett.

– Az volt a gyerekszoba – mondta neki K. magyarázólag.

– Nem úgy néz ki.

Mariann most anyja hálószobáját vette célba: – Mit keresett odakinn?

– Egy rossz álom nyomait – K. meggyújtotta a kénégőt a tűztérben.

– És mit keresett idebenn? – a nő széles mozdulattal körbemutatott a padlón egymásra hányt dolgok közt.

– A gyerekkoromat – K. összefonta két karját mellkasán, és a pultnak dőlve várt, ahogy Mariann is, kitartóan nézve őt, mire a férfi feladta: – Meg akartam érteni, miért nem szeretett az anyám.

Mariann mélyet sóhajtott, majd az asztalhoz ment, kihúzta az egyik széket és rároskadt, aztán várakozóan K.-ra pillantott ismét, aki megadóan folytatta: – Elküldött innen még kiskoromban. Később sem látott szívesen. Soha. Mindig rideg volt velem. Az ünnepek nálunk nem jelentettek semmit. Születésnapomra üdvözlőlapot kaptam tőle. Soha nem monitorozott nekem, mindig én hívtam őt. És olyankor is, többnyire én beszéltem. Egyszóval nem szeretett, sőt, néha úgy éreztem, viszolyog tőlem. És nem tudom miért. Volt, hogy rákérdeztem, de kitért a válasz elől. – Elfordult, kihúzta találomra az egyik fiókot, és talált is egy kiskanalat. Rekedten folytatta: – Talán az apám miatt volt ilyen. Akkor halt meg, mikor kisgyerek voltam, talán erre emlékeztettem, a hiányára. Tudja, erdész volt. Kiment egy nap az erdőbe, és nem jött vissza. Két hét múlva találták meg gombaszedők. Hivatalosan szívinfarktust kapott. De mondtak olyat is, mások, mert anyám nem beszélt erről, hogy a rettegéstől halt meg. Látott valamit, amitől megőszült, és megállt a szíve. Így, őszen és a félelemmel az arcán találtak meg. És talán az anyám engem hibáztatott élete végéig ezért. De ez csak sejtés, és azt gondoltam, találok valamit, egy naplót, levelet, bármit, ami magyarázatot ad arra, miért viselkedett ilyen ridegen velem.

A teáskanna sípolni kezdett a gőzlapon, mire K. lekapcsolta a ként. Csésze volt a pulton, egy fémtégelybe pedig talált teát. Beleszagolt, elfintorodott, majd kanalazott belőle a csészébe.

– Át tudom érezni az anyja fájdalmát – hallotta maga mögül. – Jómagam is nemrég vesztettem el a férjem, ugyancsak az erdő miatt. Rádőlt egy fa.

– Részvétem – motyogta K. a tealeveleket kavargatva.

– Tudja, az értelmetlen halál megváltoztatja az embert – mondta Mariann csendesen. A baba nyöszörögni kezdett a hátán, mire kioldotta a kendőt, és az ölébe vette. – A férjem fával foglalkozott, az okozta a vesztét is. Favágó volt. Ez a fa pedig egyszerűen csak rádőlt. Nem vágta, csak elsétált alatta, és egy egészséges fa, amin semmi jele nem volt korhadásnak – láttam én is –, egyszerűn csak rádőlt.

– Furcsa – K. újból a fiókokba kotort, míg egy szűrőre nem akadt. Óvatosan, lassan csorgatva átszűrte a teát egy másik csészébe, majd odafordult a nőhöz: – Cukrot? Tejjel sajnos nem szolgálhatok.

Mariann a fejét rázta: – Nem, köszönöm.

K. leült a vele szemközt lévő fotelbe, közben félretolt egy könyvhalmot, mire egy kép lecsúszott a tetejéről, egészen a nő lábáig, aki felvette, megfordította, majd megdermedt. – Ki ez a férfi? – kérdezte döbbenten. K. a képre nézett, a szőkésbarna, ovális arcú, bizakodó tekintetű fiatalemberre, majd bólintott: – Ő volt az apám.

– Én láttam őt – jelentette ki a nő, mire K.-nak összeszorult a gyomra, mert tudta, hogy a nő igazat mond, és érezte azt is, hogy itt van, megérkezett, eljött az, ami talán magyarázat lehet számára is.

– Az nem lehet. Mikor? – kérdezte elhaló hangon, kerülve a baba gyanakvó pillantását.

– Idén tavasszal – nézte merengve Mariann a képet. – Amikor a férjem eltűnt. Egyedül volt ugyanis, mikor az a fa agyonütötte. Elkezdtük keresni. Napokig kerestük odakinn – mutatott a falon túlra. – Egy délután sötétedésig maradtam, elszakadtam a többiektől. Nem érdekelt az se, hogy Anna otthon vár, csak mentem, át a bozótoson, keresztül árkon-bokron. A férjemet akartam. Alkonyodott, mikor egy hegygerincre értem. És akkor, egy fa mögül, teljesen váratlan módon kilépett ez a férfi – letette a képet az asztalra, majd megsimogatta az izgő-mozgó gyermeke fejét. – Ő volt az, biztos vagyok benne. Fehér volt. Sápadt, mint egy kísértet, és az arca ijedt volt, mint aki fél valamitől. – Mariann elgondolkodott, aztán így folytatta: – Megindultam felé, szóltam neki, mire ő hátrált, majd eltűnt a fák és a bokrok közt. – Kis szünet után még hozzátette: – Magam sem tudom, miért, de nem beszéltem róla senkinek. Egészen mostanáig.

– Biztos benne, hogy az apám volt? – kérdezte K. felindultan.

A nő ránézett, fontolgatta, mi lenne a jobb válasz, majd bólintott. – Igen, biztos.K. felállt a fotelből, és nyugtalanul, mint akinek valami fontos dolog most jutott eszébe, fel-alá kezdett járkálni. – Ez nem lehet. Huszonöt éve, hogy meghalt.

– Talán a kísértete volt – jegyezte meg halkan Mariann, majd kortyolt a teájából. – Sok mindent beszélnek erről az erdőről.

– Nem hiszek az ilyesmiben – csóválta fejét K., majd megtorpant. – Emlékszik még a helyre? Ahol látta őt.

Mariann bólintott: – Igen.

– Akkor vigyen el oda – kérte K. – Ma délután. Alkonyatkor. Ugyanabban az órában, mint amikor látta.

Mariann látta rajta a kétségbeesett vágyat, és talán megsajnálta őt, talán tetszett neki a fiatalember, azért válaszolta azt, ami végül megpecsételte a sorsukat: – Rendben.

folyt. köv.