Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2010. február 14. 09:44 - Valmont

Az apokalipszis lovasai

Ismét egy sátános sztori, melyben maga a Gonosz fel sem bukkan, illetve...Az alapvetően egyszerű történetet időben eltolt narrációs szintekkel próbáltam érdekesebbé tennni. A rövid, pergő mondatok sietős, hadarós szöveggé avatják az olvasatot. Annak idején, a kilencvenes évek elején egész komoly hisztéria volt állítólagos sátánista szekták és eltűnt lányok kapcsán. Persze, az egész felfújt médiahack volt, de a nép borzongva elcsámcsogott a dolgon. Az alábbi írásban felsejlik, hogy mi lenne, ha mindenki hirtelen megérezné, hogy a dolog, az apokalipszis tényleg elkezdődött. Az első menet a sátáné lesz, gondolom azért, hogy elváljon a búza az ocsútól - majd az uralkodását diadalmasan letöri Jézus második come back-je. Legalábbis így emlékszem Jánosra illetve a kommentekre. A másik ihlető egy pár éve látott, nagy, vastag, lefóliázott könyv volt. Már a címe se rémlik. Csak a fülszövegét tudtam elolvasni, tovább soha nem jutottam, mert a boltban nem volt bontott mintapéldány. Fikciós sztori volt, hasonló tartalommal - kommandósok a megtestesült Gonosz ellen. Valószínűleg egy fércmű, de az ilyen dolgok nem hagyják nyugodni az embert... 

 

 

A kiválasztott

 

A gyakorlón álltunk, nagy kövér cseppekben esett az eső. Az őrmester felolvasta a neveket egy papírról. Azt mondta, ez a négy raj, ez a huszonnégy ember mind meg fog halni. Persze, mindenki meg fog halni, de mi legalább hősök lehetünk előtte.

 

Akkor már túl voltunk az öthetes kiképzésen. A nevadai sivatagban zajlott. Az egyik utolsó hely, ahol még némi rend – vagyis a katonaság – uralkodott, eltekintve a napok óta ömlő esőről. A támaszpontunk egy egészen apró kis bázis volt, nem szúrt szemet a csőcseléknek. Mi csak renegátoknak hívtuk őket. Azokat, akik már átálltak. A kiképzés egyik része volt, hogy bementünk a közeli városka határába, és mesterlövészpuskákkal leszedtünk néhányat közülük.

 

A század némán hallgatta a neveket. Mikor a tizenhatodikhoz ért, az őrmester kimondta az enyémet. Megdobbant a szívem. Ott mélyen, a mellkasom belsejében éreztem, hogy minden elveszett. Ahogy mindenki a Földön, tudtam én is, hogy az idők végére értünk. Ám mi, szemben a renegátokkal, nem nyugodtunk ebbe bele. Egykori, igaz keresztényként, és a szabadság fiaként tenni akartunk ellene.

 

A kiképzés embertelen és őrült volt. Soha ilyet nem mertek volna csinálni emberekkel egy hadseregben. Ez a hadsereg azonban már nem az USA kötelékébe tartozott. Hivatalosan már nem létezett Egyesült Államok sem. Ez a csoport valami más volt. Az ellenállás utolsó bástyája. Olyanok társasága, akik vágyták a halált. Naponta ölték meg magunkat bajtársaink az iszonyatos nyomás alatt, de mi, akik maradtuk, tudtuk, hogy kitartunk a végsőkig. Ez a hadsereg szétbomlott, bujkált, a sivatagba húzódott, mint egy remete. Mi voltunk az elárvult hit utolsó védői.

 

Amikor végzett a kiválasztással, az őrmester elmondta, hogy a rajok már holnap reggel el fognak indulni. Külön-külön repülnek a célzónába, így növelve a küldetés esélyét. A négy szállító kisgép hajnalban érkezik, egy titkos, még sértetlen reptérről. A helyzet nem tűrt halasztást. Elmesélte, hogy Ausztrália elnémult, az európai állomok többségében a zavargások elérték a kritikus szintet. Londonban nyilvánosan akasztottak. Párizs lángolt. Brüsszelben valami őrült vette át a hatalmat. A renegátok, az Ő hívei mindenhol nyerésre álltak. Itt volt az ideje, hogy valaki tegyen végre valamit. És ki tudná helyretolni a dolgokat, ha nem egy tengerészgyalogos?

 

A kiképzés összetört és újjáépített. Amikor beléptem a seregbe, átestem már egy hasonlón. Az azonban délutáni teázás volt ehhez a sivatagi őrjöngéshez képest. Skorpiókat ettünk reggelire, és disznókon gyakoroltuk, hogy kell fogunkkal kitépni az ellenfél nyaki verőerét. Vakon összeraktuk a legbonyolultabb fegyvereket is, majd ugyanezt megcsináltuk lefagyasztott, majd megégetett ujjakkal is. Kaktuszok közé dobtak bennünket meztelenül, azután a sebeinkre sós vizet permetezek, és nem szabadott egy hangot sem kiadnunk. Az öt hétből másfél volt a lábadozás.

 

Az őrmester azt is mondta, hogy mindannyian érezzük ugyan a kétségbeesést szívünk mélyén, de erőt kell vennünk magunkon. Bibliai idők járnak, emberen túli megpróbáltatásokkal. A többség elbukott, de nekünk, e néhány kiválasztottnak úrrá kell lennünk a gonosz csábításán. Csak a küldetésre koncentráljunk, ne zavarjon meg bennünket semmi a teljesítésében. Ha kell, saját szeretteinket sem kíméljük, ha utunkba állnak. A cél minden eszközt szentesít. A tömeggyilkosság meg lesz bocsátva. A kegyetlenség feloldozást fog nyerni. Halhatatlan lelkünk isten fegyvere lesz a gonosz elleni harcban.

 

Aztán a kiválasztást követő éjjelen búcsúbulit tartottunk. Volt, aki a Bibliát olvasta üvöltve fennhangon odakinn a dűnék közt, mások hülyére itták magukat, megint mások nőket hoztak valahonnan. Én behúzódtam a sátram sarkába, és imádkoztam. Éreztem, belül üresen konganak a szavak. Két hónapja így ment, mióta megjelent az első hír a megtestesülésről. Másnap reggel felszálltunk a repülőkre, és elindultunk Magyarország felé.

 

Az őrmester beszéde után egy pap lépett a hordókból emelt pulpitusra. Elmondta, amit már annyiszor hallottunk – hogy a jövendölés, János szavai valóra váltak a világban. A Gonosz közeleg, és hamarosan átveszi trónját. Legalább ezer évig fog uralkodni, Krisztus urunk újból eljöveteléig. A pap kis szünet tartott, majd azzal folyatta, hogy ő egyenesen Rómából érkezett, és hogy Róma elbukott. Mind tudtuk, hogy pápát két hete meggyilkolta egy renegát. A szónok szerint a szentatyának a halála előtte még többször is volt alkalma összehívni a bíborosi tanácsot.  Akkorra az egyháza – ahogy minden egyház a Földön – szétfoszlott a lelkeket sújtó vihar okán. Ám a pápa ezeken az üléseken még úgy vélte, hogy a folyamat megfordítható. Fel kell kutatni a megtestesülés helyszínét, és abban a pillanatban, mikor alakot ölt, el kell pusztítni a Gonoszt. Egyszerű feladatnak tűnt. Ám akadályként ott volt az a többmilliárd renegát, aki ugyancsak képes volt feláldozni magát leendő, új uráért.

 

Az Atlanti-óceán felett egy átállt tengeralattjáró rakétákat lőtt ki ránk. Az elterelő manőverek és az ellentölteteknek hála csak egy gépet, a hármast vesztettük el. Míg a célzónába értünk, megismerkedtem a csapatom legidősebb tagjával. Ivan egy vlagyivosztoki katonacsalád sarja volt, második generációs amerikai. Nagy, baltaarcú szláv, kérges tenyerében eltűnt a Luger, amit még nagyapja hozott Berlinből. Nem sokat beszélt, akkor is csak morgott, mint egy medve. A kevlár alatt apró ikont viselt mellén. Akkor halt meg, mikor az autója aknára futott a téren, amit Nyugatinak hívnak a magyarok.

 

A pap megáldott minket, majd átadta a helyét egy apró, torzonborz hajú figurának. A pasas azt mondta, a NASA-nál dolgozik, a műholdképek elemzése a specialitása. Abból indultak ki, hogy a megtestesülésnek lesznek földtani jelei. Minden élő sejtette, hogy Ő lentről fog érkezni, a mélységből. A NASA úgy vélt, hogy a földkéreg azon a helyen el fog vékonyodni, előre jelezve e torz születést. Ezért aztán gondosan vizsgálni kezdték a műholdak hőtérképeit. Anomáliákat, különös, oda nem illő jeleket kerestek az egész bolygófelszínen. Hirtelen felmelegedéseket, vulkánkitöréseket, lávaömléseket, gőzgejzíreket vizsgáltak. Aztán – egészen véletlenül – pár napja megtalálták a helyet.

 

Európa felett a franciák két renegát vadászt küldtek a nyakunkra. Sikerült kilőniük az egyes szállítót. Abban volt Cheng, akivel az utóbbi napokban majdnem barátok lettünk. Néztem, hogy bukik alá gépének lángoló tömege a felhők tengerébe. Ekkor már felugattak a mi elhárítólövegeink is. Adam kezelte őket, sikerrel, mivel a vadászgépek elkotródtak. Adam középnyugati, szörnyen vallásos családból származott. Azt hiszem, őt zavarta a leginkább a rajomban, hogy elfoszlott a hite. Olyan dühvel gyilkolt, miután leszálltunk, mint senki más. Ez lett a veszte is. A széles úton, ami a folyó partja felé vezetett, üldözőbe vett egy renegátot. Egészen addig a város ezen része baljósan néptelennek tűnt. Ahogy közeledtünk célunk felé, egyre kevesebb élőt láttunk az utcákon. Járművet egyet sem. Készültek a Megtestesülésre. Hiába kiabáltunk Adam után, becsalták valami mellékutcába. Nagymező. Ez volt az utcatáblán. Soha többé nem láttuk Adamot.

 

A NASA-s figura látta rajtunk, hogy türelmetlenek vagyunk, ezért gyorsan a lényegre tért. A legutolsó műholdképek tanulsága szerint egy távoli, közép-európai országban különös földtani formáció van kibontakozóban. Az országot kettészelő folyó partján épült főváros parlamentjének egész területe izzik a hőtől. Indokolhatatlan, mélyrétegi hatások lehetnek ott kibontakozóban, távol minden törésvonaltól. A területen soha nem észleltek földrengést vagy hasonló földtani extremitást. A NASA-s fickó itt kis szünetet tartott, majd bólintott. Elállt az eső, a mellette álló katona elvette feje fölül az esernyőt. A tudós ekkor kimondta, hogy ott fog megtörténni. Ott jön fel a Gonosz. Aztán hozzátette, hogy úgy véli, nagyjából huszonnégy órán belül sor kerül rá.

 

Egyetlen színesbőrű volt a csapatban. Csak úgy hívtuk: Hummer. Szabadidejében testépítéssel foglalkozott. Miután földet értünk a sérült bal motorral, és leromboltuk azt a külvárosi raktárépület, ő húzott ki a roncsok közül. Pont időben, hogy lássuk, a kettes gép miként próbál leszállópályát keresni. Az eredeti tervekben kijelölt leszállóterülten renegát katonai csoportok várakoztak légelhárítókkal. Ezért kellett új landolási helyszínt találnunk. A kettes most szépen, ívelten közelített a föld felé, majd eltűnt a tetők és épületek rengetege közt. Aztán narancs lángvirág lobbant az égre. Csak mi maradtunk. Felmértük a terepet Hummerrel. A pilótáink meghaltak. A terepjárónk beragadt az összegyűrődött raktérbe. Adam kerített egy autót. Aztán megérkeztek a renegátok, és azonnal megérezték, mi járatban vagyunk. Lőni kezdtük őket, de csak jöttek, százan, ezren, mindenhonnan. A kocsi motorja öt sarok után leállt. Hummer kiszállt, és betolta. Mi öten az ablakokon át közben szitává lőttünk mindent, ami mozgott. Egy még így is oda tudott lopódzni Hummer mögé. A lábába kapaszkodott, földre vitt. A többi pedig rá. Nem mertünk lőni. A motor hirtelen bepöccent. Carl várt egy kicsit, a visszapillantóban nézte, mit csinálnak Hummerrel. Aztán elhajtottunk.

 

A tudós szavait döbbent csend fogadta. Egyiken sem gondoltuk komolyan, hogy ilyen hamar alkalmunk lesz megpróbálni. Az Ő közelébe férkőzni akkor, mikor megtestesül. Mind azt reméltük, hetekig, hónapokig elhúzódik még a felkészülés. Ezáltal mi mind erősebbek leszünk a végső pillanatban, míg Ő, az újszülött gyenge lesz és esetlen. És hogy ez esélyt ad majd a győzelemre. A mise előtt minket, kiválasztottakat betereltek az ebédlőbarakkba. Körberaktak huszonnégy széket, a kör közepén egy cigarettázó, fáradt tekintetű nő ült. Azt mondta, ő egy pszichológus. Azt mondta, az a feladata, hogy felkészítsen arra, amire nem lehet felkészülni. Hogy szinte az egész világ ellenünk lesz majd. És hogy mindenkit, aki ellenünk van, meg kell ölnünk. Elhallgatott, cigizett. Aztán megismételte. Mindenkit. Nőt, gyerekeket, mindenkit. Erre, mondta, feloldozást adnak majd a misén is, de az más. Ezt igazán a szívünk mélyén kell eldönteni. És ha egyszer eldöntöttük, hogy meg tudjuk tenni, akkor képesek leszünk rá.

 

A térkép szerint az Alkotmány utcában jártunk, mikor először találkoztunk hivatalos ellenerővel. Katonai ruhában voltak, nagy betonbarikádok mögött kuksoltak, és azonnal lőni kezdtek ránk. Nem lehettek sokan, legfeljebb negyvenen. Carl vállalta, hogy eltereli a tűzerejüket. Mihállyal balra tértünk, egy bekötőutcába. Igyekeztünk mögéjük kerülni, ám elkeveredtünk. Mögöttünk egy ideig bátorítólag szólt Carl M16-osa. Aztán hirtelen elhallgatott. A városi harc taktika szabályrendszerét követve a barikádokat szegélyező épületek bejáratait kutattuk. Nagy nehezen bejutottunk az egyikbe, felrohantunk a negyedikre, és rátörtük az ajtót egy lakásra. Üres volt. Az ablakhoz mentem, lenéztem a barikádokra. Pont be lehetett látni őket. Az egyiknél ott cigarettázott Carl a katonákkal. Mosolygott, azok meg a hátát lapogatták. Először őt szedtem le.

 

A mise rövid volt és egyszerű. Ugyanaz a pap tartotta, aki a hordókon beszélt, és aki azt mondta, Rómából jött. Főképp a bűn csábítását emlegette, és a Sátán fortélyait. Azt, hogy mindig megpróbálja megtalálnia gyengénket. Így, esendő emberi mivoltunkat kihasználva állít át a saját oldalára. A pap ezért azt kérte, vizsgáljuk meg önmagunkat. Titkos félelmeinket, vágyainkat, szorongásainkat. Mindent, ami kedves számunkra. Gyűjtsük össze ezeket a tudatunk mélyén, aztán zárjuk rájuk a pinceajtót. Többször elmondta a szót. Pinceajtót. Mint aki ízlelgeti hangzását. Aztán dobjuk el a kulcsát – fejezte be végül gondolatmenetét. Akkor még nem értettem, mit akar. De utolsó, megmaradt társam, Mihály, igen.

 

A városban Mihály volt a kalauzunk. Huszonegy éve élt Amerikában, de Budapesten nőtt fel. A küldetés előtt megkérdeztem, milyen érzés lesz a saját népe ellen küzdeni. Azt mondta, már nincs népe. Most is, miután végeztünk a katonákkal, és Carllal, ő vitt ki a házból, aztán elindult előre, és már meg sem álltunk a Parlament tömegéig. Ahogy kiértünk egy sarkon, egyszerre csak ott volt előttünk. Egyetlen, hatalmas kőbölcső. Minden ízében recsegett, és ingott, tömegét ezer és ezer repedés borította, a réseken füst szállt fel. Elképzelni se tudtuk, mi zajlik a mélyében. De be kellett mennünk, mert közeledett az óra.

 

A pap meglehetősen furcsán fejezte be a misét. Viselkedése és hangsúlyozása zavartnak tűnt korábban, a szónoklata alatt is. Ám akkor, ott, a nyers gerendákból ácsolt templomban már őrültnek hittem. Ismét a Sátánról kezdett beszélni. A szépségéről és erejéről. Hogy el sem tudjuk képzelni, mire képes, mit fog tenni, és hogy miképp néz majd ki. A legnagyobb talánnyal fogunk majd farkasszemet nézni. Látszott rajta, irigyel minket. Aztán csak szégyenlősen hallatott, és az őrmester odalépett mellé, gyengéden megfogta a vállát, és kivezette. Mikor felálltunk a padból, odakinn eldördült a lövés.

 

Egy oldalsó kis kapun hatoltunk be az épületbe. A falak tűzforróak voltak. Ahogy kíváncsiságból megérintettem a követ, azonnal megégette ujjbegyemet. Néhol füst, másol pára gomolygott elénk. Élő sehol nem mutatkozott. Ösztönösen nyomultunk előre, folyosókon kanyarogtunk, néptelen termeken vágtunk át. Mihály, mint egy arkangyal, kipirult arccal, fél lépésnyire megelőzve haladt előttem. A forróság az épület mélyében egyre nőtt, ledobáltam magamról a zubbonyt, a hátizsákot, és a nélkülözhető felszerelést. Így már csak három gránátom, egy pisztolyom és a puskám maradt nehezéknek. Meg egy kés a bokámnál. Ezek tartottak a földön, hogy el ne párologjak félelmemben. Mikor bejutottunk egy hatalmas, díszes kupolaterembe, Mihály megállt. A helyiség közepén, üveg vitrinben arany korona feküdt. Egy pillanatig bámultuk, aztán továbbmentünk, jobbra, fel egy lépcsőn. Mihály egy nagy, barna ajtóhoz vezetett, majd megtorpant előtte, és mutatta a térképen, hogy ez a tanácsterem, az épület központja. Aztán kinyitottuk az ajtót, és beléptünk.

 

Az ívelt, lejtős padsorok egyetlen vágatban futottak össze odabenn. Lent, az aljzat padlója vörösen lüketett. Valamiért a körötte lévő fa padok és a nagy, szónoki pulpitus még csak meg sem pörkölődött. Ám nem ez volt a legfurcsább, hanem a kislány, a pulpituson. Mihály felhördült, mikor meglátta. A lány fehér ruhájában úgy állt ott, mint aki ránk vár. Így is volt, mert Mihály hirtelen felém fordult, és azt mondta ez a lány az unokahúga. Három éve nem látta. Láttam a szemében, mire készül, meg akartam fogni a karját, de már meg is indult. Odarohant hozzá. Utána akartam menni, ám lent a terem alja hirtelen kipúposodott, mintha a földből ki akarna törni valami. Aztán az erőlködés elvesztette lendületét, és a dolog visszasimult a mélybe.

 

Ekkor érte el társam a lányt. Átkarolta, felemelte, magához szorította. Minden recsegett és nyikorgott, de még így is hallottam, hogy mit mond neki. Kiviszlek. Ám a gyerek nem ezt akarta. Mihály nyakába harapott, és átrágta a nyaki ütőerét. Lelőttem mind a kettőt.

 

Mikor egymásra dőltek, valamiért eszembe jutott az őrmester a támaszponton. Keveset beszéltem vele. Annak idején meghallottam a rádióadását, melyben ellenállókat toborzott. A megadott rejtjeles koordináták alapján rátaláltam a nevadai bázisra. A kapuban ő fogadott. Az őrtoronyból gépfegyvert szegeztek rám. A szemembe nézett, majd kinyúlt, megszorította kezem. Aztán azt mondta, hogy igazi, keménytökű kurafinak nézek ki. És hogy pont én kellek neki.

 

Aztán már csak ültem, fent az egyik felső padban és vártam. Szépen elrendeztem magam előtt fegyvereimet. A pisztolyt és a puskát élesítettem. A gránátok biztosítószegét ellenőriztem. Lassan teltek a percek. Odalenn, a padló nem moccant. Fent, a nagy, íves ablakokból hamarosan elmaradt a fény. Besötétedett. Ellenőriztem volna az órám, hogy mióta várok, de az is megállt. Nagyjából akkor, mikor Mihály találkozott a kislánnyal. Valamiért úgy éreztem, nem fog semmi történni. Végül fogtam a pisztolyt, és lementem a terem aljába. A padló ívelten bemélyedt, megolvadt, majd összeráncosodva kihűlt. Ahogy nézegettem a felszínét, felfedeztem rajta egy lyukat. Apró kis nyílás volt a felületen, egy negyeddolláros nagyságú. Elég ahhoz, hogy valami – egy bogár, egy kígyó vagy egy lélek kijöjjön rajta.

 

És ekkor szörnyű sejtelem ötlött fel bennem. Arról, hogy mi volt a kiképzés, a kiválasztás, e sok szenvedés, és az egész küldetés valódi célja. Azt éreztem, hogy az egész dolog a velejéig rothadt. Hogy maga a kezdőpont hibás és torz. És hogy az őrmester renegát. Azért küldött ide, hogy így, az út megpróbáltatásaival válassza ki a megfelelő testet. A legjobb, legszívósabb, legkeményebb alanyt akarta, akibe Ő majd belebújhat. Ahogy mindez végigfutott rajtam, már nem is sejtelem volt – bizonyosság. Nem kockáztathattam. Ha igazam van, akkor pont e küldetés okozza az ember elromlását. Vagyis én. Felemeltem a pisztolyt, és a halántékomhoz tartottam. Aztán valamiért eszembe jutott a korona odakinn, az előcsarnokban. És megremegett a kezem, majd lehanyatlott. És ekkor megérkezett Ő.

 

vége

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr621756529

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror
süti beállítások módosítása