Az egyik legjobb horrornovella King "Mumus"-a. Egyben a novella műfajának tökéletes szemléltetője, tanítani lehetne az iskolákban...Jó régen olvastam, azóta bennem volt, hogy megírom a magam változatát arra, mikor a pszichiáter - vagy a betege - valami szörnyűséggel szembesül egy rendelő díványán. Kettejük kapcsolatának fura intimitása, az összezártság, és az elmében zajló rémültes dolgok felderítése kitűnő táptalaja a horrornak. Az írásban többször említett Münchausen-szindrómáról mostanában orvosi sorozatokban gyakran hallani, de azért tisztázásul: betegség szimulálása figyelemfelketés céljából. Itt nem tényező, mert inkább a mániákus rajongó figurájához kapcsoltam a történet mozgatóerejét, aki azért lett mániákus rajongó, hogy...de erről már lentebb.

Rajongók

– Ma megteszem – mondta Walt a telefonba –, ebben biztos lehetsz. Többet nem hallasz felőlem.

Rövid várakozás után egy női hang válaszolt neki. Türelmetlenül és kedvetlenül csengett át azon a sok kilométernyi vezetéken: – Már annyiszor fenyegetőztél ezzel. Pszichiáter létedre, akinek szakterülete a münchausenes betegek utánkezelése, tudhatnád, mit jelent ez.

– Én nem vagyok münchausenes! – vágott vissza ingerülten a férfi, és közben berakta az apró kis pisztolyt öltönykabátja zsebébe. – Nem azért mondtam el neked, hogy felhívjam magamra a figyelmet, és hogy törődj velem. Öt éve elváltunk, miért érdekelne a te törődésed…?

A nő erre nem válaszolt, hallgatott, kivárt.

– Egyszerűen csak tájékoztatlak – folytatta valamivel higgadtabban Walt. – Ma van nyolc éve, hogy eltűnt. Ma van az évfordulója. Idén már nagykorú lenne. És én vesztettem el.

– Ezt már ezerszer átrágtuk. Nem a te hibád – szólalt meg nagyon halkan a nő. – Ha én viszem el abba a boltba, lehet, hogy tőlem is ellopják…

– De nem te vitted. És a legszörnyűbb, hogy máig nem tudjuk, hogy ki és miért…– a férfi hangja elcsuklott, összegörnyedt, a telefont eltartotta fülétől. Sóhajtott párat, majd erőt véve magán kiegyenesedett, és így folytatta: – Minden vásárlás során eszembe jut az utolsó mondat, amit hallottam tőle: jól van, apóca. Emlékszel, így szólított, ha jó kedve volt, ez volt az én titkos nevem. Megígértem, hogy veszek neki egy olyan gyermek sminkkészletet…és ezét hívott apócának. – Gondolkodott egy kicsi, majd felnyögött: – Nem tudok tovább élni ezzel a teherrel. Csak azért hívtalak, hogy tudassam veled: ma éjfélig…– nem fejezte be, helyette szabad kezével legyintett egyet. – És hogy bocsáss meg. Az utolsó három év borzalmas volt.

– Nem miattad – nyugtatta őt a nő. – Ez a dolog minden házasságot kikészítette volna.

– Lehet. De azért volt szép része is, előtte.

– Volt. – Ebben maradtak, a pszichiáter elköszönt, és a nő nem próbálta meg lebeszélni. – Isten veled – mondta helyette búcsúzóul, és letette.

A férfi körbefordult a szűk kis helyen. Vécé, mosdókagyló, rebbenő neon. Magánrendelőjének mosdójában volt. Ismét elővette a fegyvert, megpörgette a tárat, belenézett a csőbe, majd visszarakta zsebébe. Jól láthatóan lehúzta öltönykabátját.

Kilépett irodájába, és meglepve tapasztalta, hogy valaki fekszik a műbőr díványon. Harmincas nő volt, feltűnő sápadtsága csak kiemelte hirtelenszőke haját. Ábrándozva bámulta a plafont.

– Jó napot, doktor Walt! – köszöntötte felé se nézve.

A pszichiáter kipillantott az ablakon az alkonyi városra: – Inkább estét – válaszolt kedvetlenül. – Maga még elő volt jegyezve mára? Azt hittem, már végeztem…

– Jól hitte, de mégsem. Még nem végzett – mosolyodott el a nő. – Szeretném, ha beszélgetne velem. – Felkönyökölt. Arányos arcú és testalkatú volt, átlagos arcában csak égszínkék, zavarosan csillogó szemei vittek valami élénkséget. Walt akaratlanul is hátralépett, ahogy tekintete rászögeződött. Türelmetlenül órájára pillantott, majd megvonta vállát.

– Ismeri a tarifámat? – kérdezte, és leült íróasztala mellé, papírokat rendezgetni.

– A pénz nem számít – biztosította őt a páciens. Lágy, behízelgő hangja volt, mintha egy macska beszélne emberi nyelven. – Csak arra kérem, hallgasson meg.

– Rendben, kedves….

– Anna.

– Anna. Az öné vagyok, míg…– Walt megfordult, és a hegyek csúcsán libegő vörös korongra mutatott. –…le nem megy a nap.

– Annyi elég lesz – biztosította őt Anna, majd visszahanyatlott, és ismét a mennyezetet kezdte tanulmányozni. Mindketten várakozóan hallgattak egy sort.

– Miért jött hozzám? – kérdezte aztán a pszichiáter.

– Mert maga a münchausenesek, a kényszeres hazudozók, a beteges kötődéssel küszködők, a mániákus rajongók specialistája – sorolta Anna. – Olvastam legutóbbi sikerét a Madonna–fan kapcsán. Lenyűgöző.

– A média felfújta. Igazából csak egy átlagos, depressziós öngyilkossági kísérlet volt – vont vállat a pszichiáter.

– Most pedig már meg sem vette az új albumot…– Anna elgondolkozott, majd hirtelen így folytatta: – Nos, engem nem hiszem, hogy meg tud gyógyítani. Biológiai akadálya van.

– Értem. Beszélne a konkrét betegségről? – Walt tessék-lássék maga elé húzott egy jegyzetfüzetet, és bekapcsolta aranyozott végű tollját.

– Rajongok valakiért. Lételemem a kötődés, a mind szenvedélyesebb viszony ezzel az illetővel – vallotta be büszkén a nő. – Sajnos az utóbbi évtizedben kapcsolatunk plátói volt. Részegen vezettem egy éjjel – ez is őmiatta volt – és elütöttem egy nyüves anyát meg a lányát. Tíz évet kaptam.

– Mikor szabadult? – kérdezte Walt unottan. A nő észrevette a hangsúlyt, arcán megrezdült egy izom. – Nem olyan rég – mondta aztán. – Most igyekszem behozni az elvesztegetett időt. Főképp őt figyeltem, hogy mi lett belőle, mit csinál, hogy él, ilyenek.

– De most már meg akar gyógyulni – szögezte le a pszichiáter.

– Nem.

Walt a dacos, határozott kijelentésre felemelte fejét, és még egyszer – immár figyelmesebben – végignézett a nőn. Valamiért ismerősnek tűnt számára, talán a térdig érő, virágos ruha miatt, amit viselt. Ilyet hordott a lánya is, azon a napon, mikor…

– Akkor miért jött ide? – kérdezte visszafordulva a napkorong felé. Öt percük maradhatott.

– Azért, mert magának tudnia kell, hogy meddig jutottam ebben a rajongásban – Anna most nagyon óvatosan válogatta meg szavait, néha lefelé nézett, körömcipős lába, vagy Walt és az íróasztal irányába. – Mert ez már nem csak egy betegség – ez már több annál: tudományos felfedezés.

– Nem értem, miről beszél – csóválta fejét a doktor. – A rajongók és a mániákusok azért kötődnek egy adott személyhez vagy dologhoz, mert kényszerképzet alakul ki bennük az apjuk iránti gyermekkori elfojtások miatt. Nincs ebben semmi különös…

– Apámmal rendezett viszonyom volt. Nem erőszakolt meg, és törődött velem, míg élt – szögezte le Anna. – Amiről én beszélek, az más. Ami velem történt, az gyökeresen eltér mindattól, amit ebben a szobában eddig hallhatott..

– Ahányszor én ezt a mondatot már hallottam ebben a szobában, hölgyem...– sóhajtott Walt, de aztán hátradőlt székén, és letette a tollat. – Hallgatom.

– A börtönben kezdődött. Elkezdtem érezni a hatását annak, amit tettem. Lassan változtam, nemcsak belülről, hanem kívülről is. Azt hittem, hogy beleőrülök, mert nem láthattam őt – de nem így volt. Az átalakulásom kárpótolt mindenért.

– Azt akarja mondani, hogy valamiért hasonult a rajongása tárgyához? – kérdezte Walt. Anna a fejét rázta fektében: – Nem egészen. Nem pont őrá…De nézzen meg jobban, doktor. Nem emlékeztetem valakire? – Nem az utolsó pár szó, hanem a nő ajkán megjelenő fura mosoly miatt állt fel a pszichiáter. Közelebb lépett a díványhoz, s a páciens fölé magasodott.

– De – mondta aztán. – Mi már találkoztunk. Kezeltem magát. Ismeretlen célszemélyű, kóros rajongás szindrómája volt, de akkor….másképp nézett ki.

Anna ismét felkönyökölt: – Miért, most hogy nézek ki? – kérdezte aztán reménykedve.

– Nem tudom – vallotta be Walt. – De tény, hogy emlékeztet valakire. – Összerezzent, és hátralépett. Megtapogatta zsebében a fegyvert, majd leült egy székre, és ujjai közé rejtette arcát. – Az előbb említette, hogy az átalakulása a gázolás miatt következett be…

– Nem ezt mondtam – vágott közbe a nő. Kiegyenesedett, leengedte lábát a padlóra, felült. – A gázolás éjjelén berúgtam, hogy elfeledjem azt, amit tettem – elhallgatott, ránézett a doktorra. – Most kérdezze meg, mit.

Walt ujjai résein át sokáig némán figyelte őt: – Mit tett? – kérdezte aztán halkan, bizonytalanul.

– Csontokat ástam el az erdőben – bólintott a nő. – Annyira kiborított ez, és amit előtte kellett csinálnom, hogy aztán egész éjjel ittam. Nem kellett volna kocsiba ülnöm.

– Miféle csontokat? – kérdezte kötelességtudóan a pszichiáter.

– Egy ember csontjait. Lefőztem róluk a húst. A szívet és az agyat, meg azt a rengeteg hús egy hét alatt ettem meg. A végén már úgy éreztem, kipukkanok. A beleit, a koponyát, a hajat, meg az összes többit vagy elégettem, vagy elástam odakinn, az erdőben.

Csend állt be, az ablak mögött elsötétedett az ég alja.

– Lement a nap – állt fel Walt. – Azt hiszem, itt abba kell hagynunk.

Kifelé indult, de a nő megfogta kezét: – Nem is kíváncsi, kit emésztettem el? – kérdezte nagyon kedvesen. A pszichiáter kirángatta szorításából magát. – Nem. És azt hiszem, ha mindez igaz, akkor nem én a vagyok a megfelelő személy…

– De. Maga az – jelentette ki a nő dacosan. – A rajongás új dimenzióit tárom fel maga előtt. Rájöttem, megéreztem, hogyan tudok az imádott személy közelébe férkőzni: ha elemésztem, magamévá teszem egy hozzátartozóját. Azt, akit ő a leginkább szeret. Tudtam, hogy annak húsa, szíve, a lényege átalakít majd. Transzformálódtam pusztán a sejtek és az akaratom által azzá, aki közel állt hozzá.

Felállt, és kezét hátratéve kihúzta magát Walt előtt. A férfi az ajtó előtt állva figyelte őt, már nyúlva a kilincs felé, de ekkor karja lehanyatlott.

Hirtelen összeállt neki minden, a ruha, a haj, az arc.

– Te vagy az? – nyögte döbbenten, és lépett egyet, majd erőt vett magán, és amikor végiggondolta, mit hallott az elmúlt percekben, arca elkomorult.

– Nem hiszem – mondta aztán. – Ez nem lehet igaz.

– Nyolc éve, délután három óra ötvenkor vittem el a boltból. Kloroformot használtam, a hátsó ajtón mentünk ki, ott állt a kocsim. Senki nem vett észre. Otthon aztán feldolgoztam őt, és elemésztettem. Most már én vagyok a lányod – sorolta könyörtelenül a nő. – Korábban éveken át kezeltél engem, egy apró, tömzsi, barna hajú fiatal lányt. Soha nem vetted észre, hogy önmagad ellen kezelsz – én a te rajongód voltam, de ügyet se vetettél rám. Nem tudtam más kitalálni, hogy közel kerüljek hozzád, mint ezt. És a dolog fényesen sikerült. Még a baleset is jól jött: a börtönben maradt időm kitejesíteni az átváltozásomat. Nem véletlen, hogy ma látogattalak meg. Visszaadom neked a lányod, és végre örökre együtt lehetünk.

Kifulladva elhallgatott, mire Walt odalépett hozzá, és megfogta vállát.  A nő nem húzódott el, sőt, lehunyta szemét, arcán az érintés okozta élvezet ömlött el.

– Szóval azt állítod, te vagy ő – suttogta Walt. – De a hasonlóságon, és a ruhán túl nincs semmi bizonyítékod…

– De van – mondta halkan Anna, még mindig csukott szemmel. – A boldogságunk…apóca.

Ekkor a férfi felemelte másik kezét, mely eddig zsebében pihent, majd a nő homlokához illesztette a benne tartott fegyver végét.

Aztán meghúzta a ravaszt.

vége